Fővárosi Lapok 1869. augusztus (174-198. szám)
1869-08-08 / 180. szám
180-i887. Vasárnap, augusztus 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dij: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Hegjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit 30.......................7 kr Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. Brazília fővárosa. (Úti képek.) Írta: Szendrei Geöcze István. (Folytatás.) Bármennyire érdekeltek is e szokatlan női bájak és Rio egyéb minden lépten-nyomon feltűnő tarkaságai, mégis mihamar érezni kezdem, mennyire idegen vagyok e dél-amerikai földön. Ezenkívül az sem igen hatott kedélyemre, hogy a postán semmi levelet sem találtam Európából. A „Café americano“-tól jobbra átmentem a Rua Quintadába, hol Brazília egyik főiparának gazdagsága tűnt szemembe: az ezen utcában majdnem minden házban csillogóbbnál csillogóbban fölszerelt arany és drágakő-raktárak. E kincshalmaz láttára eszembe jutott a népies közmondás, hogy: „itt volnék biz én, mint szegény legény gazdag városban!“ A hosszú tengeri úton átélt nyomorgás utáni hatalmas étvágyam azonban a minden célnélküli mélázásnak elejét véve, s mindinkább érezni kezdem, hogy bizony valami új amerikai ebéd már nagyon elkelne. Hogy tehát útitársaimmal ebédre mehessünk, és az első szükségletek fedezésére néhány mű versünk is maradjon, két, sok viszontagság közt megőrzött gyűrűmetovalék kénytelen eladni egyik kisebb ékszerárus boltban. Az ebéddel sietnünk kellett, miután még aznap fel akartuk keresni D. Th. senátort és egykori minisztert, kinek egy levelet óhajtottunk mielőbb átadni, melyet Génuából egy igen kedves barátjától dr. P-től hoztunk, ki által igen melegen ajánlhatánk neki és családjának. A közeli Rua de Hospicioban levő, leghamarabb talált „De Paz“ nevű vendéglőben rövid idő alatt elköltöttük egyszerű ebédünket, mely leves, olaszosan készitett rizsből, sült chero-halból francia mustárral, nehány felséges izű narancsból, mire a brazíliaiak oly büszkék, és az itt kis poharamint áruit kitűnő portói borból állott. A chero gömbölyded hátú, nagy rózsaszínű tengeri hal, s minden délamerikai halak közt a legjobb ízűnek tartatik. Szükséges e mondanom, mily jóízűn esett ez ebéd a sok szárított tőkehal és romlott sós hús-féle poenitentiális böjtölés után ? Ebéd után megtudtam, hogy D. Th. senátor künn lakik a Quartel aristrocratico (arisztokratikus városrész) nevű külvárosban, mely a belvárostól jó háromnegyed órai séta a tengerparton délnek. Csöndeskén tehát útnak indulunk, séta közben a város e déli részét is megtekintendők. Mielőtt azonban sétánkat megkezdtük volna, néhány jó szivarral akartuk magunkat ellátni. A legközelebbi dohányos boltba bemenve, egy abban levő kitűnő dohányillatú hordó vonta magára figyelmemet. E sűrű fekete lével telt hordóban, az abból kiálló rúdon körül csavarva, láttam a brazíliaiak által annyira kedvelt „fumot“ vagyis pácolt dohányt. A fumot úgy készítik, hogy a dohányt még zöld korában tekercsbe fonják, s kis kézi sajtó rudjára csavarják, úgy hogy az minél feszesebben ahhoz tapadjon. Ez hordóba tétetik, hol leve a sajtó ráfordítása által mindennap kétszer-háromszor kinyomatik, mig a zöld tekercs saját keserű levében erjedésbe megy át, amikor aztán illatos szeszekkel elkészített négy-öt éves fekete dohánylével leöntetik, s pár évig így elében tartatik, miáltal a dohány igen erős s kellemes illatúvá válik. Az így elkészített fumo oly rendkívüli erős, hogy azt majdnem lehetetlen pipából színi, de annál kitűnőbb mint göngyölt szivar. A brazíliai urak a fumot többre becsülik, mint a legfinomabb havanai vagy bahiai szivart, még pedig úz mint szegény csak kukoricahéjba göngyölgetik cigaretettáikat, mivel az a ruganyos fumot jobban összefogja, mint a vékony papír, s e fekete dohány aromája mellett a kukoricalevél füstjét úgy sem igen érezni. Hogy az irányt el ne tévesszük, ismét a Rua Direitóba mentünk, s onnan a tengerparton fekvő terjedelmes halpiacra, hogy így sétánkat a tengerpart hosszában folytathassuk. A halpiacon egy csoport chinai tűnt szemembe? Kik, mint aztán megtudom, gyarmatosítási célból vándoroltak be, a mezei munkára azonban nem sok kedvök lévén, a fővárosban élősködnek. Összevásárolják a halakat és azon nyerészkednek. Nem tudom mennyiben igaz, mennyiben nem a brazíliaiak néze teechinai bulikról, kik a fővárosban és annak környékén tengődnek, hogy e nép „az erkölcstelenség unirikuma, úgyszólván a föld söpredéke,“ de annyi áll, hogy egész kinézésük rendkívül viszataszító. Kiasszott sárgás arcuk, meggörbedt járásuk, ravasz tekintetük, közönyösség és restségre mutató piszkos, félig meztelen tagjaikról rongyokban fityegő ruhájuk, s minden kritikán aluli cinikus tisztátlansáságuk oly kellemetlen benyomást gyakorol az emberre, miszerint éppen nem csodálom, ha undort idéznek elő a rendet és tisztaságot szerető braziloknál. Örökösen ott ácsorognak a parton a halászbárkák és a nagy halmazokban a part szélére kirakott halak mellett, lármás alkuvást vivén véghez egy darab hegyes orrú, kék zománcos nagy cavallo hal, vagy néhány darab teknős béka, rák, tengeri pók, csiga s más mindennemű és fajú tengeri szörnyek és szörnyecskék felett, nem törődve, ha szemtelenkedéseikre a halászoktól olykor pár ütleget is kapnak feleletül. A halászok a tágas kiterjedésű Praia do Peixe vagyis háltérnek csak a tengerpart melletti részét foglalják el, hátsó részében pedig részint szabad ég alatt, részint tévés faszínekben van a városi piac,hol négernek, indiánnők színes sálokkal, turbánokkal, ezüst és korall nyakláncokkal, hatalmas fülfüggőkkel, vagy éppen ezüst, orrcimpájukból csüngő karikákkal neki piperézetten, egyébként majdnem félig meztelenül, árulják a tropikus égalj minden gyümölcsét, zöldségeit, kerti virágait, márga agyagból készített egyszerű házi edényeiket, és a köznépnél oly kedves „doee“ süteménykéket, sült halat, szeszes és gyümölcs-szörp italokat, nagy fehér bordókban a kókustejből készült illatos vajat, mely utóbbi a nagy forróságokban el is olvad; valamint a teknős béka zsírjából készült manteiga de tartarugát, — egyik énekelve, másik kerep, csengetyü vagy síp segélyével csalogatva vevőket,oly zsibaj közt, minőt még Portréi halpiacán se hallani. Nagy halmazokban látja itt az ember a legszebb tejes kókuszt, melynek száza 1—2 mi reisével kél; a csomagos kis kókuszt; a sárgadinnye nagyságú, alakú és iza momaot, melynek nagy recés levelű fája igen elterjedt Rio vidékein; s a lágyhéjú mandulák és héjas bogyókat. Ezek közt legkedveltebb a zamatos babnagyságu menduim bogyó, melyet a nép mintegy vásárfia gyanánt vesz a nők és gyermekek számára. Folyt, köv. Falu Kata. Egyetlen ő a maga nemében, Nincsen párja három vármegyében. Egész nap a falut futja, járja, Kedve van rá, s birja, győzi lába. Utcát, házat összefutkos sorban — S emitt kérdi: „Öcsémasszony, hogy van?“ Másutt már a „nénémasszonyt“ kérdi, S mit amott hall, ennek elbeszéli. Tud e mindent, a mi csak történik : Korcsmán a bort hány garason mérik ? Hány latot csal fonton a mészáros — S szomszéd tyúkja melyik fára szálldos ? Megmondja — csak kérdezze akárki. — Ennek milyen, s hány tehene jár ki ? Villás szarvú, daruszőrü, kajla. Megnevezi — a szót nem sokalja. A faluban, ha születik gyermek . Tőle hallják , mikor született meg ? Órát, percet, mindent meghatároz, S egy két „bizonyt“ is csatol szavához. Az eladó leányt ő adja férjhez, Ő „szerkeszti“ titkon a legényhez, Nála nélkül nincs egy tor vagy lakzi, Magát neki meg kell ott mutatni, Jön, megy — s kötvén a hírt gombolyagba: Hosszát, végét maga vágja, szabja — hőt se kell, mert bőven osztja, méri, S új lesz nála az is, a mi régi. Régit, ócskát összetoldoz újra, S lúgba mártja, hogy jól megszapulja . Nyelvén a szó mint a viz megárad, S összefoly a dicséret, gyalázat. Foly nagy sebbel — hangja, kedve győzi, S amit épit, azt be is tetőzi. A hírt, pletykát egyre gombolyítja, S ablakon vagy ajtón behajitja ! Nyilas Samu. 1 rán a Kaliforniában. Almeira Ednámiel beszélye. (Folytatás.) Habár Hieronymo és társai az indiánokhoz szegődtek, azért mégsem voltak valami nagy hasznukra szövetségeseiknek. Az a körülmény, hogy indiánoknak tesznek szolgálatot fehérek ellen, olyan fehérek ellen, mint ők, ez megszégyeníté, bűnbánókká tette őket. Két vagy három ízben megkísérlettek az indiánoktól megmenekülni, de mindenkor egy csoport indián állta el útjukat, kik könnyen érthető mozdulatokkal megfoghatóvá tették előttük, hogy mennyire óhajtják fehér szövetségeseik társaságát megtartani. A San Salvador tengerészei tehát semmi okosabbat nem tehettek, mint a körülményekhez alkalmazkodva, a legjobb lábon maradni az indiánokkal. Hanem amennyire csak lehetett, hátal maradtak, s azon ürügy alatt, hogy lökészletük elfogyott, nem használták fegyvereiket. Mialatt Sanancas, O-je-i-ta, Balsemolo és egy másik főnök, Hieronymo kapitánynyal és Romeroval haditanácsot tartottak, azalatt a missió emberei iparkodtak védelmi intézkedéseiket keresztül vinni. A hegy tetejére már fölmenekültek. Itt legalább csak egy részről támadhatták meg őket. Eusebio első