Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)
1870-05-04 / 94. szám
sáért; egyébiránt az elkésett levél mindent megfejtett. Valentine ügyvéde egyszersmind ügyvezetője is volt, és ekkér esetleg értesült Klarenthalba való átköltözködése felől. Miután Nithart — mint mondá — e tájon bizonyos birtokot szándékozik vásárlani, ügyleti dolgait barátságos látogatással akarta egybekapcsolni. Midőn Nithart a szerzetbeli szüzet is üdvözölvén, ennek szintén kezet csókolt, ugyanakkor gyors és sokat jelentő pillantást váltott ezzel , de Thusneldának egyetlen pillantása tudatta vele, hogy óvatos legyen. A hozzá címzett leveleket gyorsan átolvasta s azután zsebébe rajté azokat. A vendég a neki kimutatott szobában kissé rendbehozván öltözetét, a hölgyekkel együtt csakhamar theaasztalhoz ült. — És mi indította önt arra, — kezdé Valentine, — hogy hivatalával fölhagyva, a vidékre költözködjék ? — Hivatalom soha sem volt kedvem szerinti, — válaszolt Nithart, — utóbb pedig elveim és nézeteimmel sem tartom összeegyeztethetőnek. Ezentúl komolyabb céloknak szentelem életemet. És ezáltal abban az előnyben részesülhetek, hogy fiamnak is élhetek elvégre, ki, mióta én a világot összekóboroltun, egészen felnőtt. Csaknem egyedül levelei után ismerem őt, és ő is csak leveleim után ismer engem. Most már egyetemre készül s éppen azt írta nekem, hogy pénze nem sokára elfogy és ő nem tudja, hová vagy kihez forduljon ? Sajnos, e levele ügynököm útján csak nagy kerülővel érkezett hozzám, és csak itt vehettem azt át. Egyszersmind fényképét is megküldte. Óhajtja kegyed talán látni, minő az én Kelemen fiam ? Valentine átvette a feléje nyújtott arcképet, és élénk meglepetéssel kiálta föl : — Ah ! az én fiatal vasúti hitelezőm ! Diotilde, gyermekem, nézd csak, nemde, ő ez ? A lányka alig vetett egy pillantást a képre. — Én nem emlékezem, — szólt, — és nem is vettem annyira szemügyre azt az urat. Valentine elbeszélte ama kalandját vendégének, kit az rendkívül mulattatott. Nithart irigylő fiának eme szerencséjét s úgy vélte, hogy ily áron fia örömmel nélkülözte kétségkívül a kölcsönadott csekély összeget. — Nem, nem ! — szólt a ház úrnője — tovább nem terhelem lelkiismeretemet ez adóssággal! Most már ismerem hitelezőmet, és hanyagságomat tízszeresen jóvá akarom tenni. Neki nincs családja — neki meg kell minket látogatni és mi szívesen látjuk őt ! Kedves rokon, írjon még ma Kelemennek, — vagy nem ! én magam teszem ezt ; az én kötelességemet meghívni. Ő oly finomul és kedvesen viselte magát irányunkban, — és én egészen megkönnyebbülve érzem magamat, hogy ama szívességet viszonozhatom. Diotilde némán ült és szemeit finom hímzésére szegtő, Joig a szerzetbeli szűz élénken tapsolt : — Helyes ! Legalább fiatal társaságnak is örvendhetünk. No majd megmutassuk öcsénknek, ki az öreg néni felöl még mit sem tud, mily nagy áldás az : ilyennel birni! Azonban aki a férfinak arcát és különösen szemét megfigyelte volna, midőn ez Valentinere tekintett, miközben kezére lehajlott, az többet olvasandott abból, mint pusztán hálaérzetet. Ez egyetlen tekintetből egész dús kedélyének világa sugárzott ki. — Látogatásomat ezúttal rövidre kell szabnom ! — szólt aztán, — mivel egy másik levél szerint személyemet érdeklő ügyek a városba utazásomat igénylik. Holnap korán reggel indulok. Fiamat először is, felkeresendem és elküldöm őt kegyednek szívélyes felügyelete alá. Ekkor azonban legyen nekem megengedve, hogy a kikötőt, hol ő menhelyet találand, gyakrabban fölkereshessem. Valentine csak néma főhajtással adta beegyezését. Azután Thusnelda is beleelegyedett a társalgásba. — Miféle pályára szánta ön fiát ? — kérdő, — vagyis mikép gondolkozik ő jövője felől ? Mikép fejlődött ki jelleme ? — Kegyed három oly kérdést intéz egyszerre hozzám, — válaszolt Nithart, — amelyek közül én csupán az utósóra, és arra is csak fölületes észlelődés után válaszolhatok. Mert az, várjon hogy gondolkozom én, vagy őn jövője felől, csak akkor világlik ki, ha a harmadik pontra nézve tisztába jöhetek. Én, mint már említem, csaknem egyedül level után ismerem Kelement, s ahelyett, hogy ítéletet mondanék felőle ezek nyomán, legfölebb észlelődé- seimnek adok hangot. Azt mondják, saját vonásain-kat, szokásainkat, sőt hibáinkat is örökölni szokták a gyermekek. Ahogy Kelemen gondolkozik és küllönösen „gegen das Zuviel“ volt intézve, s névtelen szerzője metsző szatírával mutat az elhamarkodottság mellett a mélység és valódi nagyság hiányára, s nem minden káröröm nélkül látja, miként tartja Ludvig Augustus karján, a művészet valódi nemzője helyett, a külsőleg fényes fölületesség bevonulását ez újkori Athénbe. De e támadások dacára, Münchenben azért szorgalmasan dolgoztak tovább, s habár az idő, mely az ilyszerű művészeti mozgalom eredményének legigazságosabb bírája szokott lenni, sokban igazolta is ez éles szellemdússággal írt levelek nem egy állítását, azonban ez őszinte lelkesültség és törekvés minden érdemét megtagadni akarni : épp oly túlság lenne, mint Lajos korát a német nemzeti művészet aranykorának nevezni. E mozgalom egyik legbecsesebb eredménye volt az ihletett Schwanthaler és tanítványainak buzgó működése a szobrászat, e — fájdalom ! — aránylag oly kevesek által művelt szépművészet terén. E lelkesült kis csoport rövid időn benépesíté Németország nagy részét jeles férfiainak emlékével. Brugger még az első lelkesültség leglázasabb tevékenységi korszakában dolgozott a mester oldalán, s később a drezdai Hähnellel, a müncheni Halbichchal és Widemannal és sok mással, e jelesek között anynyira kitűnt, hogy mestere neki már a Walhalla építése alkalmával, különösen a „Walkürök“ mintázásánál, egészen szabad kezet engedett. Később három évig Olaszországban táplálta ifjú lelkét az ókori művészet remek maradványain. Innét Lajos király fölszólítására tért vissza Münchenbe, hol az ő segítsége és megrendelései folytán teljesen önálló műtermet nyitott. Brugger tulajdonképeni légköre az ókori költészet és regevilág volt. Itt érezte ő magát igazán elemében anélkül hogy elhagyta magát volna ragadtatni az ókori művészet árnyoldalai által,melyek az érzékiség daemoni Csákjaival oly könnyen behálózzák a fogékony ifjú lelkét s vonják a legjobb tehetséget is, ha nem vigyáz, az alacsonyság felé. Ő előtte mindig csak a tiszta szépség magasztos eszménye lebegett. Ily szellemben, s mellette a szép forma egész épp úgy gondolkoztam és írtam én fiatalságomban, sőt gyakran úgy tetszik nekem, mintha saját megifjúlt énemet látnám leveleiből visszatükröződni. Hogy a személyes találkozás e benyomást mennyire fogja igazolni, be kell várnunk. Valentine ily megjegyzést már másodízben hallott, és élénken fölhíva érezte magát annak cáfolgatására. — Oh nem ! — szólt nevetve. — Kelemen éppen nem hasonlít önhöz. A külhasonlatosság mégis csak inkább emlékeztetett volna engem önre, és a mennyire lelkébe bepillanthattam. . .. Valentine hirtelen elhallgatott s bizonyos zavar vett erőt rajta, dacára arca derült kifejezésének. — Minő erényt fedezett kegyed benne föl ? — kérdé nevetve Nithart. Mert a hibát kegyednek jósága kétségkívül nekem rótta volna föl ? — Ön jóval hiúbb, mint hiszi, és másokkal elhitetni akarja ! — válaszolt kitérőleg a szép aszszony. — Ön máris oly hiú fiára. Talán mivel öt magához oly mindenben hasonlónak véli, szintén a diplomatiai pályára szánta ? Higyje meg nekem, diplomatiai tehetséget ő éppen nem tanusított, habár szép magaviselete felöl teljesen meggyőzött. Valentine, maga sem tudta miért, de elégületlen volt saját válaszával. Nithart pedig lassú hangon, mintegy a múltra visszaemlékezéssel, így szólt : — Hát én birtam-e diplomatiai tehetséggel ? Vájjon gondolkozásom és tetteim diplomatiai színezetűek voltak-e ? A végzethez való alkalmazkodás és kényszerűség vezérelték lépteimet. Hogy és miképp hosszas lenne elbeszélni. Ezzel hirtelen ismét a régi vágásba terelte a beszédet: aki saját ifjúságának nyomait gyermekein észleli, azt hiszem, azon igyekezik, hogy őket ama tévedésektől óvja, amelyektől ő maga nem menekülhetett, és az ily észlelődésekhez egyszersmind a komoly kötelesség is csatlakozik. Sajnos kétségkívül, ha a hibákat csak későn fedezhetjük föl, vagy a körülmények miatt azoknak tudomására nem jöhetünk Ami fiamat illeti : lelke úgy tűnik előttem föl, mint egy még be nem írt lap. Bármily életpályát válaszszon is magának, azzal nem törődöm, ha segíttségemmel azzá képezi magát, mit tőle egy magasabb erkölcsi törvény: az élet, és végre kora követel tőle. (Folyt. köv.) benső melegségével alakultak vésője alatt : a férfierő teljes kinyomatával Theseus, atyjának fegyvereivel ; a szemérmes Penelope, a terhetlen szerelem és női hűség örök mintaképe , a szép Achilles-csoport Chironnal, ki őt a zenére tanítja; az atyját, Oedipust vezető jámbor Antigone. Nem kevésbé szép a Bachus szobra, valamint Fauné is, ki egy gyönyörű tigrissel játszik. Nekem azonban mind a mythológiai alakok között legjobban tetszett a Dedalus és Ikarus csoport, mely épp akkor volt már másodízben a kiállításon, midőn én Münchenben valók. Atyja épp az egyik szárnyat köti fel neki, s a gyermek arcáról mámoros lelkesültség sugárzik a gondolatra, hogy nem sokára a nap felé röpülhet s fürösztheti lelkét az örök világosság fényében. Mind e műveiben egyedül csak művészi ihletét követő, de ezek mellett még azok is, melyeket megrendelésekre készített, nem közönséges tehetséget árulnak el, így Lajos király megrendelése folytán készítette a „Bavaria“ melletti úgy nevezett Ruhmeshalle számára : Rauchlin, Gluck, Schmidt, a híres Sailer püspök és mások mellszobrait ; valamint a müncheni temetőben Baader bölcsész és a száplelkű anathetikus , Lasaulx Ernő sírszobrai is tőle valók. Sokat mintázott továbbá a kb. ércöntöde számára. Brugger mintája szerint készült szintén a Woronzow Mihály herceg és orosz tábornagy kolosszális ércszobra, melyet 1863-ban lepleztek le Odessában, a művész jelenlétében, ki ekkor nagymérvű kitüntetésekben részesült. Odessából Kostartinápolyba ment, és onnan, hová lelke már rég vágyakozott. Görögországon keresztül tért vissza Olaszországba. Hazájába véglegesen visszatérvén, Ill. Miksa király által tervbe vett nagy nemzeti emléken dolgozott, mely azonban soha sem került kivitelre. E helyett magának a korán elhalt királynak emlékszobrát készitő Bayreuth város számára. Ez volt utolsó műve. Mint ember, a legkedvesebbek, legnemesebbek egyike volt, mindig egyformán kedélyes, derült, emellett jótékony, különösen a kezdő művészek iránt. Valódi művész-lélek volt. S nekem pedig, ki kedves Brugger Frigyes. Épp most veszem azt a szomorú tudósítást, hogy ápril 9-én húnyt el 1. művészetnek egy buzgó bajnoka, kinek neve Magyarorzágban tán kevéssé volt ismeretes , de a kinek művészi tevékenységéről mégis jónak látom megemlékezni e lap hasábjain, mely napról-napra mindinkább kiterjeszti figyelmét az összes európai művészet nevezetes mozzanataira. Megemlékezem pedig annál is inkább, mert habár csak rövid ismeretség után, de mégis személyesen volt szerencsém e nem közönséges művészlélek nemes természetében, a valódi nagy és magasztos iránti őszinte lelkesültségében gyönyörködhetni. Brugger Frigyes müncheni születésű volt, s most úgy 55—56 éves lehetett. Meglehetősen jómódú polgári szülői már 14 éves korában az akadémiába adták, hol az akkori nagyobb tekintélyek közül először is a jó öreg Eberhardt Konrád, Dürer szobrának feledhetlen mestere, karolta föl. Innét azonban csakhamar Schwanthaler iskolájába került, s gazdag tehetsége és föltűnő népérzéke egyedül e geniális mester vezetésének köszönheti gyors kifejlődését. München ekkor élte ama fénykorát, melyről már 1835 ben egy angol folyóirat azt mondta : „A müncheni pezsgő művészeti élethez képest az összes angolországi művészek dolgozatai csak gyermekjátékhoz hasonló kísérletek.“ Ez volt a kor, midőn a nagy maecenás , Isó Lajos, ifjú lelkesültségében látszólag kevés segédeszközzel oly óriási tevékenységet fejtett ki, hogy műremekek dolgában már-már az ős Rómát is túlszárnyalni remélte, amint ezt egyik diszichonjának végszavaiban („Ruhe ermüdete Stadt“) titkon elárulja. Igaz, hogy ekkor jelentek meg az úgy nevezett „Velencei levelek“ is*), — hogy miért éppen velenceiek ? máig sem tudhattam meg, amelyek e nagy hangzatú törekvésre megsemmisítő ítéletet mondtak ki. E kritika életü *) A „Jahrbücher für die Gegenwart“ című füzetekben. 400