Fővárosi Lapok 1871. január (1-25. szám)
1871-01-13 / 10. szám
10-dik sz. Péntek, január 13. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ftekr. Negyedévre . 3 , 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal.^j§gi Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Újévi előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenként csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Leányomhoz. (Dec. 1865.*) Kórágyon ott, nagy betegen, Halálhoz is már tán közel, Virágom, édes gyermekem, Mily messze föld különöz el! Röpülnék, mint az ércfonál Villáma, mely hirt hoz, viszen : De akaratom láncon áll, Erős békán lábam, kezem. Mit ér, szünetlen, mint a rab, Futkosni pányvám szűk körét: Ha egy lépés sem hamarabb, Egy lépés sem közeld feléd ? Mit ér, e zugó resz fejet Széttörnöm a kálit vasán : Ha gyötrő, távol fekhelyed Nem enyhül, e meddő tusán ? Szenvedsz , mióta ? mennyi kínt ? Régen ! sokat! . . . Oh ! istenem! . . . . . . . Röpülök, látlak-e megint? Vagy a pohár csordulva vár, S fenékig kell ürítenem! . . . Arany János. A mi Clarisse-nak gyógyulást szerzett. (Beszély). Irta: Györy Vilmos. (Folytatás). — Csak annyit engedj. . . — Semmit, Sándor ! Ne hagyj megszégyenülnöm cselédeim előtt! Azt hazudtam nekik: te magad akarod, hogy azonnal veled menjek. — De meglehet, hogy ott. . . . — Férjem, ha szeretsz !— kiálta föl Clarisse oly érzelmesen, hogy Sándor egészen meg volt indulva. — Nem, — mondá Sándor, meghatottan tekintve nejére, — ennek a kérelemnek lehetetlen ellenállanom. Jöjj, Clarisse! — És te magaddal viszesz ? — Igen! Clarisse az öröm hangos sikoltásával borúit férje kebelére, s a boldogság érzete könyer árjában keresett nyílást túlteltségének. A következő pillanatban kocsin ültek egymás mellett. Clarisse akkor is férje karját szokta kebeléhez. A kocsi indult, a cselédség meglepetve látta, hogy úrnőjük is távozik. Nem volt igaz, hogy Clarisse bárkinek csak egy szót is említett volna e távozásról. V. Különösebb gondolatokkal, sajátságos érzelemmel együtt utazó hitvestársak aligha ültek valaha egymás mellett, mint Lórántházi és Clarisse. Amaz, magában elgondolkozva, e rejtélyes talányt akarta megfejteni; Amez boldogságának érzetében alig tudott hová lenni az örömtől. — Clarissám, — mondá végre Sándor, nyájasan mosolyogva nejére, — én megtettem kívánságodat; megteszed te is az én kérésemet ? — S az ? — Mondd meg nekem, Clarisse, miért akartál te minden áron velem jönni ? — Mert nélküled maradni nem tudok ! — Hamis vagy, gonosz kis hízelgő ! Ez nem elég ok ilyen út megtételére. Neked más okodnak is kellett lennie. — Nem volt, Sándor, semmi! — Nem hihetem! Nem mondod meg? — Nem mondhatom ! — Jó, — mondá Sándor, — azzal büntetlek meg makacsságodért, hogy most már csakugyan elviszlek Cserjésre ! De előre megmondom, Clarisse, ha ez útközben vagy folytán nehéz pillanataid lesznek, s pedig nem lehetetlen, hogy lesznek, engemet nem szabad vádolnod! —• S miért lennének nehéz pillanataim nekem ? — Én sem mondom meg ! S pedig nem lehetetlen, hogy még sírni is fogsz, s akkor én nevetek. — Sándor! — Majd meglátod! Még van idő, Clarisse ! Ne térjünk vissza ? — Akkor nem szeretsz, ha ezt követeled. — Tehát kész vagy mindenre ? — Mindenre! — Szavadnál foglak, Clarisse ! — S én beváltom ígéretemet. Bármi történjék, — téve hozzá különös hangnyomattal, — erősnek fogsz találni! A sik térséget, melyen eleintén haladtak, halmosabb táj váltotta föl nem sokára. Ennek dombjai mind magasabbra s magasabbra emelkedtek, míg a gyors haladás a távolban kéklő hegyeket szemlátomást közelebb hozta hozzájuk. Mintegy három órai haladás után egészen hegyes vidékre jutottak, melynek folytonosan emelkedő, kanyargó útja helylyel-közzel valóban elragadó kilátással gyönyörködtetett. A kocsi déltájban ért ez útnak kettős ágához mikor Sándor odaszólt a kocsisnak: — Hajts balra ! Ez egyszer betérünk előbb a városba. — S miért ez egyszer ? — kérdé Clarisse. — Különben egyenesen Cserjésnek veszszük útunkat, minden kitérés nélkül, — felelt a férj, — de most nem szabad felednem, hogy nem magam vagyok, hanem egy titkolózó kis feleség is van velem, aki még azt sem akarná megmondani, hogy megéhezett. Pedig az én szép erdészném konyhája aligha fogja kielégíteni az én kedves Clarisse-met. — Ah! szép erdészné ? — mondá Clarisse a tréfásan enyelgőt színlelve, mig szive az újabb rémülettől majdnem megszakadt. — Hát az is van Cserjésen? Hogy én erről mindeddig semmit nem hallottam ! — S pedig milyen!... Majd meglátod! Clarisse egész a városkáig, ennek egyetlen vendéglőjében való megszálltukig nem szólt többé. Az ebéd nem ízlett a kínoktól gyötört asszonynak. Hiába kínálta, hiába figyelmeztette Sándor, hogy e helyen túl egész az erdészi akik sehol semmi sem lesz kapható, s pedig odáig még jó távol van . Clarissa étvágya teljesen hiányzott. — Asszonykám, asszonykám, — mondá Sándor, — meg fogsz te még engem is átkozni, hogy erre az útra elhozzalak magammal! A vendéglőben töltött mintegy másfélórai pihenés után, a kocsi tovarobogott a köves úton. A vidék mindig zordonabb, regényesebb lett, a fák egyre sűrűbb csoportokat képeztek, utóljára az útnak egy kanyarulata jobbra-balra messze szétterülő erdőségbe vezetett. Imitt-amott kopár sziklacsúcsok meredtek ki a fák közül, némelyik egészen közel az út mellett, s nem egy oly csodálatos alkotása, hogy az alatta menő kénytelen volt borzadva feltekinteni a majdnem lezuhanófélben látszó óriási szirttömegre. Clarisse szótlanul egészen közel simult ilyenkor férjéhez. — Lesz még sok ilyen szikla ? — kérdé utóljára mégis. — Még valami öt, — felesé Sándor, de nyomban hozzátéve mosolyogva : — hanem azért egyik sem fog ránk szakadni. Jól látta, hogy neje fél. — Nem azért kérdem! — mondá az asszony elpirulva, s azután mélyen sóhajtott. Azt gondolta magában: „Ki tudja, nem jobb volna-e úgy ?!“ A folytonosan fölfelé haladó úton Sándor majd jobbra, majd balra tekintett egy időtöl kezdve, mint a gondos gazda szokott, mikor saját birtokának határába lépett. — Ez már a mi Cserjésünk, édes Clarissám, — mondá, — útunk nem tart többé sokáig; nézd, amott a fák közül fehérült elő a kis erdészlak. Az az én lovagváram, oda viszem magammal hölgyemet, aki — téve hozzá vidáman — szépen meg fogja köszönni e palota kényelmét, de nem igen fog többé odakivánkozni. Mintegy óranegyed múlva alacsony, de csinos, tiszta lakocska előtt állt meg az úri fogat. Két roppant komondor rohant elő a hajlék mellől, hangos csaholással fogadva az érkezőket; nyomukban pedig egy tisztes alakú, jól megtermett, öreg paraszt-ember, ki harsány hangon kiáltott előbb a komondorokra, s urát kalap-megemelve csak azután köszöntő, ekképen: — „Hattyú“ ne! „Bársony“ te! Hogy a föld nyeljen el! Kisebb te! Szerencsés jó napot kívánok, nagyságos uram! — Jó napot, János! — fogadá Lórántházi nyájasan a köszöntést. — Itt vagyok ’megint, felségestől ez egyszer. Zárja el azokat a kutyákat, öreg János, addig le sem szállunk a kocsiról. — A nagyságos asszonyomhoz van szerencsém ? — kérdé az öreg, tiszteletteljesen leemelve már előbb föltett kalapját. — Örülök, örvendek, hogy friss egésségben láthatom! Isten tartsa meg több boldog napokra szerencsésen! Kisebb te! Hogy az ágra kössék a nyakadat! (Folyt. köv.) *) Az évek óta hallgató költő e régebben irt műve most jelent meg a Wohl Stephanie lapjában. Szerk. Saint-Epinay grófné, Vaul Ferret francia beszélye. (Folytatás). Valóban mindenben is oly különösek és rejtélyesek azok a kreol nők; olyan mélyen magukba zárkózottak, minőkhöz hasonlókat a világ többi női közt nem lehet találni. Szépségük úgy tűnik föl szemünkben, mint varázsigézet, mint valami talány; azt lehetne mondani, hogy valamely fényes fátyol borítja őket, s az emberek tudni akarják, hogy e tűzredőny alatt, mely csöndesen s csalékony egyhangúságban lebeg, föl-fölviharzó lélek vesztegel. Ilyen volt Sengeres asszony; mindig csöndes és egykedvű, látszólag, de hangjának csengése szüntelen elárulta, s az ellenkezőt sejtető. Mély, de csengő hangjának hullámzása meghazudtolta arcának mesterkélt nyugalmát. Sőt a legtöbb báj éppen énekében rejlett; kitűnően érte a zenét, s épp oly szenvedélyt érzett a