Fővárosi Lapok 1871. január (1-25. szám)
1871-01-15 / 12. szám
12-dik sz. Vasárnap, január 15 Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rezides évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. ~gy Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. cm. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Újévi előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. és Újév napján. (1871.) Kulcsolt kezekkel, — könyve nyitva, — Imádkozik szép hitvesem ; Kedves zugában nem gyanítja, Hogy bűnös én — őt meglesem. Látom, miként ábrándba veszve, Kevés neki a holt betű, S önlelkiből forr érzet, eszme, Dicső, magas, szent ihletű. A buzgó ájtat homlokán van, Gyermek szelíd arcán ragyog, Csillagszemének sugarában , félig-nyilt ajkán mosolyog. Minő imákat küldesz égbe, Áhitatos egyetlenem ? Egész valódan égi béke, Oh ! nem nehéz azt sejtenem ! Oly hőén, amint csak te érted, Hebegsz őszinte hálaszót, S ah ! tudom, én rám is lekérted Az isten-áldást, üdvhozót. Oh ! csak könyörgi, oh ! csak imádkozz, I] ■ lyottam le, Da nem tudok ! Ég vagy pokol, ha áld, ha átkoz, Nincs ima számon, nincs szitok. Téríts te meg, te tünde látvány ! Tán megtörténik a csoda, Tán felragyog a hit szivárvány, S hull rám a béke harmata. Perem körül, oh ! mint suhognak Imád bűvös galambjai: A kételyek, ezért varjak, Nem mernek így rám szállani. Lörinczi L. Zsigmond: A mi Clarisse-nak gyógyulást szerzett (Beszély). Irta: Györy Vilmos. (Folytatás). — Mondja csak annaka legénynek, János, — szólt Lórántházi kissé elgondolkozva, — mondja neki, hogy várjon egy keveset! Az öreg erdész távozott. — Ebben az ügyben, mely a jelenlévő háziaszszonyt is illeti, — mondá Sándor, szánakozással vegyes mosolylyal tekintve nejére, — nem akarok nélküled határozni. Olvasd e levelet, Clarissám, és határozz magad! Clarisse átvette az odanyújtott panirlapot, s az irónnal jegyzett, termetes, gömbölyű betűkből e szavakat olvasá: „Kedves Sándorom ! A kereskedő velünk van, t. i. Antival és velem. Útja igen sietős, azért nagyon szeretne még ma, vagy holnap korán reggel végezni, hogy azonnal mehessen tovább, így tehát mi nem holnap reggel, hanem még ma estére leszünk Cserjésen. Ismerem vendégszerető szívességedet, s tudom, hogy nem fogsz bennünket elutasitani, még akkor sem, ha megírom, hogy Dolányiéknál — ahol ebédelni akartunk — senkit sem találtunk odahaza; igy hát éllen maradtunk s étvágyunk máris akkorára nőtt, hogy mind a hárman majd egymást eszszük meg. Tisztelem Julis nénit, de még sokkal jobban a számunkra áldozatul ejtendő csirkéit ! Bizalommal és szeretettel, bátyád , Ábris.“ Clarisse a lemúlt napokban azt hitte, hogy megdöbbentőbb semmi sem lehetett kerek e nagy világon, mint Betti elbeszélése, s nyomban reá férjének indulása Cserjésre. Most azonban, e sorok olvasása után, nyilván kell látnia, hogy igen is, van hit még annál is megdöbbentőbb, vannak körülmények, még talán annál is nyugtalanítóbbak. — Vendégek ! — kiálta föl Clarisse, s a papír kiesett kezéből. — S pedig hárman ! — És éhesek ! — Mint a farkasok ! — Ki fog azoknak főzni? — Azt én kérdem tőled, édes Clarissám, azért adtam át a levelet. — Szentséges istenem, mit tettem, mint cselekedtem?! — gyötrődik Clarisse. — Mit fognak azok rólam mondani?! — Mit mondhatnának azért, ha a nő férjével birtokukra utazik ? Clarisse csüggedten rázta fejét. — Nem azért, nem azért, Sándor, — mondá egészen megtörötten, — hanem azért. . . . Nem volt ereje tovább mondani. — Miért ? — kérdé a férj bátorítólag. — Azért, — rebegé Clarisse szégyenüken, — hogy én semmit, de semmit sem tudok főzni számukra. Most lett volna másodszor :» Algalom, hogy Sándor újra nevessen, mert a gyötrelemteljes vallomás után Clarisse újra kényezett. A férj azonban igen jól tudta, meddig szabad az enyelgés, s a tréfának hol nincs helye többé, s azért távol minden faggatástól, bátorítólag s vigasztalóig mondá nejének: — Ne epeszd magadat, édes Clarissám ! A baj nem oly nagy, hogy rajta segíteni ne lehetne. Clarisse indulni kezdett. — Segíteni ? S hogyan ? — Egészen egyszerűen megírom nekik, hogy menjenek oda a vendéglőbe, hol a helet ma mi töltöttük. A nő tagadóig rázta fejecskéjét. — Az nem megy, az lehetetlen ! —■ mondá. — Ennek okát is kellene adni. — Azt fogom írni, hogy velem vagy te is, az út megviselt, s e szűk hajlékban vendégeket lehetetlen elfogadnunk. Clarisse elgondolkozott. — Az jó lesz ! — mondá végre, látszólag megnyugtatva. — Írjam ? — írd! Sándor elővette tárcáját, s annak egy tiszta lapjára írni kezdett. Látszék, hogy Clarisse nehéz tusát vív magában. Férjére nézett, az folyton irt. — Sándor !. .. Lórántházi föltekintett. — Nem az volt abban a levélben, hogy a kereskedő nagyon siet? — Da igen! — Nem hivatkozik Ábris bácsi a te vendégszerető szívességedre? — Szóról-szóra úgy írta! — Sándor! — Parancsolj! — Nem tartanád te azt rettenetes megalázásnak, ha benned bízó vendégeidet nődnek nyomorért gyöngeségéért kellene elutasítanod? — Ugyan Clarissám! — Na ij, Sándor! Lóántházi arcán öröm villant át. Clarisse észrevette ezt. — Oh! te örülsz ennek! — kiálta föl élénken. S én örömet tudnék szerezni neked ! Örömet én ? ! Főzök, Sándor, én főzök, ha meghalok is! Lórántházi megindultan tekintett nejére. — Nem, Clarissám, ilyen áldozatot nem szabad tőled követelnem. Mit nekem a világ minden ítélete, gáncsolása, ha ezt elkerülendő, talán téged terhelnélek valami kellemetlenséggel. Maradjunk az első megállapodásnál! — Igazad van, — mondd Clarisse csüggedten, — nem bízol bennem; de nem is csodálom, hisz én semmit, semmit sem tudok ! — Soha sem értettél félre életedben, kedves angyalom, — mondá Sándor mosolyogva, — csak most ! Én egy csöppet sem kétkedem a te ügyességedben, csak hogy nem akarom azt igénybe venni, tudván, hogy alkalmatlanságodra van. Levelem készen van. Küldöm! — Ne küldd, Sándor! Kétkeltem benned, bűnt követtem el ellened, hadd bűnhődjem meg értté! írd, hogy jöjjenek! És Clarisse nem tágított. Sándor le akarta beszélni, de a nő nem fogadta el tanácsát. — így is elég gyöngeségem van, — mondá, — ami méltatlanná tesz te hozzád ; s ha még szégyent is hoznék rád, rosz hírbe keverném vendégszeretetedet , éppen semmire sem tudnám becsülni magamat. Sándor új lapra fordított. Irt. — Ezt írtam, — mondd, a levelkét bevégezvén : — „Itt vagyok, örömmel vettem kedves levélkédet. Egyszerű hajlékomban várlak azzal, amit adhatok: csekély vacsorával, szerető szívvel. Öcséd : Sándor.“ Clarisse felsóhajtott. — Küldjem ? — Küldd! A papírlapot kiszakasztani, összegöngyölíteni, négy ujj között összenyomogatni, pillanat műve volt. Sándor maga vitte ki a várakozó legénynek. Ciarisse az ablakból nézett utána. A legény átvette a papírdarabkát, köszönt, nyeregbe veté magát s elvágtatott. Soha lovasnak eltávozása nehezebb érzelmeket nem gerjeszthetett, mint a most elmenőé Clarisse szivében. — Isten segíts! — sohajtá. — Oh! csak Maris asszony itt volna! (Folyt. köv.) nlv o i «-JcrnüVi aw föl XT mAll fllrlpf T7Ä.TI PHAtfllVA. Saint-Epinay grófné. Patti Ferret francia beszélye. (Folytatás). Minthogy Yolande nem volt többé huszonöt éves, de még huszonnyolc sem, hanem harminc: nem lehetett ezt finomabbul tudtára adni. Billé úr csak mosolygott öreg barátnőjével együtt; ő ezt a kis hoszúállást felségesnek találta. Saint-Epinay szórakozott volt, s alig ügyelt Ocelles asszony megjegyzésére. Yolande pedig még abban a pillanatban is, midőn szív dolgában oly kevés kimélylyel nyilatkozott, s midőn a grófnak legkisebb reménye sem lehetet nő szivének megnyerésére, Yolande, boszúságtól lángoló arcával, még bájosabbnak tűnt előtte föl. Songeres asszony, miután kissé lehangolt a bók, melyet kölcsön fejében kapott, lassan kint éledni kezdett. — Nénikém, — szólalt meg, — ez ország nőiben semmi büszkeség sincs. Koránt se gondolja, hogy én nekik e miatt szigorú szemrehányást tennék.