Fővárosi Lapok 1871. július (148-173. szám)
1871-07-01 / 148. szám
— Brissot polgárnő, — szólt méltóságos komolysággal a férje ujjával fenyegetett, — ami történik, az mind a haza javáért van, és jó polgároknak nem illik ilyen csekély kellemetlenségekért zsörtölődni. Ezzel kardját feszesebben fölhúzta, és a kapun át nagy léptekkel távozott. Madame Brissot végre lányához, egy viruló tizennyolc éves lánykához fordult, ki mellette állt. — Louison, — szólott, — hogy e bódult lármát a mennyire csak lehet, ne halljuk, figyelj, most is egész csapatok vonulnak el, fogjunk dologhoz! Használjuk az időt, míg a kormányzat egyedül reánk, nőkre van bízva. Már lakónk is eltávozott onnét fölülről. Tisztogass össze egyszer ott is. Igazán borzasztóan néz ott ki minden ! Hja, úgy van az, ezek a tudós urak egyátalán nem akarnak semmi rendet tűrni. Louison éppen megfordult, hogy anyja parancsát teljesítse, midőn a ház ajtaján hevesen csöngettek. Ugyanazon pillanatban durva férfihangok hallatszottak. Madame Brissot az ajtóhoz sietett s fölnyitotta. Egy halálsápadt lányka tántorgott feléje s eszméletlenül omlott karjaiba. — Ki vele, a galambocskával, Guillotin mester intézete számára! — kiabált egykellemetlen, recsegő hang. — Vissza, polgárok, — kiáltott egy másik, — e ház sérthetetlen! Nem látjátok, hogy a rue St.-Honoré tizedik számú háza előtt álltok ? Erre hirtelen minden elcsöndesült; csak halk, elfojtott moraj hallatszott, mintha sáskacsapat húzódott volna tova. Madame Brissot, Louison segítségével az idegent, ki szemeit még mindig csukva tartó, egyik földszinti lakószobába vonta. A pamlagra helyezték, és igyekeztek őt eszméletre hozni. A két nő bámulva szemlélte az idegent. Rendkívül kedves alak volt. Az átlátszó bőr még inkább emelte a lányka hosszú, szőke fürtöktől környezett halvány arcát, kinek finom idegzetes testén gyönge rángatózás futott végig; a ruha ráncai közül 'ökény, puha kis kéz tűnt elő. — Ez valami erdő nő lehet! — susoga Louison anyjához. — Nézze csak a finom ujjakat, e gyűrűket, és ruhájának csipkéit! — Csitt! — válaszolt madame Brissot. — Bárki legyen is, de elhagyatott, és e pillanatra nekünk az elég. A fiatal nő kebléből e percben mély sóhaj,tört ki, és két nagy kék szem bámult környezetére. — Hol vagyok? — susogó halkan. — Megmenekültem-e, vagy... —itt lázasan reszketett egész testében — még mindig nyomomban vannak ama szörnyetegek véres kezeikkel ? — Térjen magához, polgárnő, nálunk biztosságban van, — válaszolt madame Brissot, — itt hajának egy szála sem görbül meg. — Oh! úgy köszönet nektek, megmentőim ! — rebegő halkan. — De hol késnek ily soká barátaim ? — Hisz ön egyedül jött! — viszonzó madame Brissot. — Igaz, igaz,már emlékezem, elszakítottak tőlük ! Borzasztó rongyokba öltözött, lángvörös sapkás alakok jöttek velünk szemközt, körülvettek, üldöztek engem, míg végre egyedül láttam magamat. — Csöndesüljön, polgárnő, — szólt madame Brissot,— itt jó republikánusoknál s oly embereknél van, kik szívvel is birnak. És bárki legyen is ön, — nem akarom tudni, — hogy nem hozzánk hasonló, azt rögtön láttuk, de míg Brissot fedele alatt lesz, addig kezeskedünk biztonságáról. E ház jobb, mint bármely erősség. De én itt csak fecsegek, pedig nagyon is el vagyunk halmozva dologgal. Louison, maradj addig a beteg polgárnőnél, nekem a dolog után kell látnom. E szavakkal a jószívű, beszédes asszony elsietett az ajtón. — Már sokkal jobban érzem magamat! — kezdi a fiatal hölgy, és fölemelkedett. — Érettem ne aggódjanak, s miattam ne maradjanak hátra foglalkozásaikban. A barátságos, de egyszersmind előkelő hang egészen megzavarta az egyszerű, szerény polgárlányt. Ezért nem sokára el is hagyta a szobát, és dolga után látott. Az idegen fölemelkedett helyéről, és a sylját közelebbről szemlélni kezdte. Az egész berendezés polgáriasan egyszerű volt ugyan, de bizonyos jómódúságra mutatott. A bútorok régiek voltak, de szépen, egyszerűen készítve, sőt némely darab — bámulatos cifrázatokkal — bizonyára a Brissot-család őseinek hagyományai. A falakon a fiatal köztársaság legújabb eseményei függöttek a legféktelenebb jelenetekben. A fiatal nő vizsgálódó szemei azonban hirtelen a sarokban függő képre gyökereztek. — Mit látok? — kiáltott elfojtott hangon. — A királyné képe! . .. Hogy jön ez ide ? És valóban az aranyos rámából Marie Antoinette szeretetteljes arca tekintett reá. — Oh! te királyi szenvedő, — susogott a hölgy, — csak egy óráig lehetnél ily szabad, mint én! De ki tudja, nem rabolták-e eddig el örökre szabadságodat, és mi, hű barátaid, mit sem tehetünk értted, mert minden léptünket őrizik! Még könyekkel borítva függtek szemei a szerencsétlen uralkodónő vonásain, midőn az ajtó zajjal fölnyilt. Megrettenve fordította fejét vissza. — Ha nincs ennek ellenére, úgy kérem, jöjjön föl lányom szobájába! — szólott be az ajtón madame Brissot. — Ott fönn mégis nagyobb biztosságban van kegyed, mint itt, ha férjemhez látogatók jönnének. A fiatal hölgy barátságosan intett és követte a matrónát, ki neki a lépcsőt megmutatta. Fönn a barátságos folyosóról több szoba nyílt. Habozva,hogy melyikbelépjen, a legközelebbi ajtón nyitott be. Füledt, dohányfüsttel telt jég ömlött ki feléje. Pillanatig tétovázott, de miután semmi neszt nem hallott, belépett. Középnagyságú szoba volt ez, egyszerű bútorzattal. Az ablak mellett egy asztalon a legnagyobb rendetlenséggel össze-vissza hányva könyvek, papírok hevertek, sőt még a padozatot is elszórt szeletek és kéziratok borították. — Itt bizonyára valami tudós vagy költő lakik ! — gondolá, mialatt kíváncsian közeledett. Alig ért azonban a szoba közepéig, midőn erős léghuzam érintő arcait,s mint szárnycsapkodás suhogott valami fülei mellett. Ijedten tekintett vissza, s vállán egy nagy galambot pillantott meg, mely bizalmasan helyezkedett el. Közelebbről szemlélte e szép állatot; sajátságosan gyönyörű galamb volt ez, egész testén hófehér tollakkal, s csak nyakát fonta körül egy keskeny,vérvörös kis vonal. A galamb hízelegve simúlt arcához s megcsókolt, mire már egy második is, az elsőhöz hajszálig hasonló, búgva feléje röpült s másik vállára telepedett. Felségesen szép kép volt a fiatal leányka e kedves, ártatlan diszszel. Homloka kiderült s bűbájos vidámság ömlött el könnyedén kipirult arcéin. — Legyetek üdvözölve, ti kedves hírnökei a békének! — kiáltott meghatottan. — Ah! bár hoznátok e szegény, vérző hazának az olaj ágat! — És letérdelt, s fénylő tekintetét csöndes imával az éghez emelé. Az ajtó csöndesen fölnyilt. Egy férfiú állott meg az ajtóban, ki az egész jelenetet némán szemlélte. (Folyt, köv.) Egy régi divatlap történetéből. Ez a régi divatlap, melynek történetéből egyetmást elmondok, a „Pesti Röpivek.“ Ma már egy-két irodalmi ember fogja csak tudni, hogy valaha ilyen lap is volt. Azok a kislányok, kik 21 év előtt forgatták, ma már asszonyok és mamák; azok a poéták, kik nevükkel fényt kölcsönöztek neki, vagy meghaltak, vagy elnémultak ; azok a fiatal írók, kik körülötte csoportosultak, ma már irodalmunknak büszkeségei, s azok a kezdők, kiket bevezetett, ma már híres írók , oly rég volt az az idő, mikor ez a divatlap a magyar irodalom egy részét tette. El van feledve, s még az antiquárius sem tudja nevét. Frissítsük föl hát emlékezetét, hadd hallják legalább egyszer a mai kor leányai nevét annak a lapnak, mely egykor mamáiknak — bizonynyal a szerkesztő érdemén kívül — kedvenc olvasmányuk volt. Mert ennek a lapnak egész története van: viharos, mozgalomteljes. Üldözték, sanyargatták, s mert nem tudták megtörni, betiltották. Akkor olyan világ volt.* * * 1850 elején furcsán nézett ki a magyar irodalom. Vörösmarty bujdokolt, Petőfi meg volt halva, Bajza élőhalott volt, Garay beteg, Jókai lappangva, Pálffy Albert száműzve hazájából, Arany és Tompa hallgattak, Obernyik íróasztalának dolgozott, Czuczor államfogoly, Jósika Miklós külföldön és Pákh Albert betegen, távol hazájától. A tudósok még nem hitték elérkezettnek az időt, hogy valamit „merjenek,“ s az „Új Magyar Múzeum“ megindításának eszméje aligha élt másnak fejében, mint éppen a Toldyéban. Egy divatlap, a „Hölgyfutár“ már megindult. De ez rövid időn annyira fiatal irodalmat gyűjtött maga körül, s ezzel anyira elfoglalt minden tért, hogy az előkelő írók s azok, kik az utóbbi években nevet vívtak ki maguknak, alig találtak benne maguknak helyet. Más közlönyre is szükség lett: a már fönálló napilap mellett egy választékos tartalmú heti közlönyre. De concessió nélkül nem lehetett lapot szerkeszteni, s concessiót nyerni nem volt könnyű dolog. Világos volt egy szerkesztőnek a föladata: megnyerni a visszavonult írókat, s ez nem is volt nehéz, mert az irodalom fontosságát elsősorban ők érezték. De nem volt könnyű tért találni és olvasókat teremteni. Ez utóbbiakat könnyen érthető apathiájukban csak egy érdekelte: a forradalom, s a hatósági engedélyt csak egy úton lehetett kikerülni: időhöz nem kötött füzeteket adni ki. Ennek a két igénynek akartak eleget tenni az „Emléklapok az 1848—49-diki forradalomból.“ Kiadására Heckenast vállalkozott,s megírására a régi irodalom bajnokai. Egy-két kevésbé kompromittált név mellett egy csomó álnévvel találkozott az olvasó: s ex ungre leonem T-ből Tompára, A-ból Aranyra, és „Sajó“-ból Jókaira azonnal ráismertek. A példányok csakhamar elfogytak, s a vállalat biztosítottnak látszott. A VI-dik füzet egy monographiát tartalmazott a szerencsétlen és tragikus sorsú „Brády-család“-ról, a borzasztó emlékű zarándi vérengzések áldozatairól, s nem csak a hatodik füzetet kobozták el, hanem az előbbieknek adott megjelenési engedélyt is visszavonták, betiltva az egész vállalatot. De hát ezt az írói kört s ezt a közönséget csak nem lehetett közlöny nélkül hagyni! Megindítottam tehát Kozma kiadásában— mint az „Emléklapok“ folytatását — a „Magyar Írók füzetei“-t. Négy füzet közül kettőt konfiskáltak: egyet újra lehetett nyomni, az elsőt, egyet végképp lefoglaltak, a negyediket. Amint a második füzet megjelent, kérelmet adtam be a katonai hatósághoz: engedje meg, hogy e füzetek nem kéthetenkint, hanem hetenkint jelenhessenek meg. 1850 aug. 29-kén kaptam meg a választ. A budapesti katonai kerületi parancsnokság (mert még ekkor ez intézkedett a sajtóügyekben) ebben kiemelvén, hogy már előbb megadta az engedélyt a második füzet kiadására, a kérelemről ekkér nyilatkozott: „azon kérésre, hogy a folyóirat hetenkint jelenhessék meg, nagyon kedvetlenül jegyzi meg a katonai parancsnokság, hogy e folyóirat köteles példányainak előleges bemutatása elmulasztatott. Erre vonatkozólag kell hát önnek magát előbb igazolnia s a következő füzetek köteles példányait bemutatnia.“ De tudni kell, hogy e füzetek kiadásának engedélye (a parancsnokság jul. 28-diki engedélyével) ahhoz volt kötve, hogy „azok a politikai lyra és novellistika terét elhagyják, s a forradalom eseményeit ne vonják a szépirodalom körébe.“ A fontért aug. 29-diki válasz nem volt végső. Könnyű volt igazolni, hogy a köteles példányok beadása nem maradt el, s erre csakugyan megadatott az engedély, hogy a „Magyar Írók füzetei“ „Pesti Röpivek“ cím alatt hetenkint jelenjenek meg, de oly kikötéssel, hogy minden számra külön engedélyt kell kérni a sajtóhatóságtól. E lapra nézve tehát formaszerint helyreállíttatott a censura. Minő jövője lehetett ily megszorítás mellett egy lapnak, mely még azonfölül különös fölvigyázás tárgya is volt? Mert abban az időben csakugyan sajátságos viszonyok voltak. Eleintén a nyomtatványok s folyóiratok utólagos vizsgálatnak voltak alávetve. Az író vagy kiadó beadta a munkát, s ha a kisebb három nap, a nagyobb pedig egy hét alatt nem foglaltatott le , kiadták. Az „Emléklapok“ még ily censura mellett jelentek meg. Lassankint azonban szaporodott a megjelenő könyvek száma, a humánus és szabad gondolkozású Machio, budapesti térparancsnok helyét más, mogorvább, kevésbé műveit s a magyarral nem rokonszenvező urak foglalták el, kiknek első gondjuk volt: megtiltani, hogy a könyvek kiadassanak addig, míg a megjelenhetési engedély írásban nem közöltetik velük. De ez még nem vette le a felelősséget az íróról vagy szerkesztőről, mert — mint mondák — a sajtó szabad, s igy író vagy szerkesztő köteles felelni is. Tehát előleges és utólagos censura egyesítve 1 - 690 -