Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)
1871-10-11 / 233. szám
A méreg. — Egy külöBÖB történet. — Wilkie Collins-tól. (Folytatás). Meddig feküdtem így, nem tudom; azonban egyszerre észrevevem, hogy mióta magamhoz tértem, ismét azon finom geranium-illat tölti el a szoba levegőjét. Ez oly ijedtségbe ejtett, melyet nem vagyok képes leirni. De csakhamar erőt vettem magamon, és megkísérlem egész nyugodtan áttekinteni mind a körülményeket, melyek köztem, a doktor és leánya közt fönforogtak. Eszembe jött, hogy e geraniumillatot csak akkor éreztem, ha a doktor leánya is jelen volt, és mégis meg voltam győződve, hogy Minna sem most nincs, sem atyja megérkezése előtt nem volt a szobában. Mintha villám ütött volna belém, egy gondolat villant meg agyamban, mely egész lényemet borzalommal töltötte el: az illat saját leheletem volt. Megrázkódtam tetőtől-talpig, és akaratlanul fölsikoltottam. De volt még annyi jelenlétem, hogy szemeim csukva tartom, mert éreztem, hogy a doktor rajtam nyugtató átszúró tekintetét, és tudtam, hogy ha érzékeimet és akaratomat ismét hatalmába keríti, képes leend mindenre kényszeríteni, mit akar. Kiáltásomra úgy tetszett, odahagyta székét, és közelebbről kezdett szemügyre venni. Néhány értelmetlen szót gagyogott, azután pedig kettőt-hármat rántott acélcsengetyűjén,mire valaki a szobába lépett. — Cosmo, hol van úrnőd? — kérdé a doktor indulatosan. — Már két órája, hogy sétálni ment! — viszonzá a szolga. — Valószínűleg a tengerpart felé ment. — Én is láttam, hogy a sziklák felé tartott. Siess tehát utána, Cosmo! Mondd meg, jöjjön azonnal hozzám. Szükségem van reá. Egy, kettő, indulj ! A szolga elhagyta a szobát, és én jól hallottam, hogy a doktor indulatosan jár-kel föl s alá. Türelmetlen fölkiáltásaiból észrevettem, hogy nagyon érdekében fekszik leányának sietős visszatérte. Egyébiránt közelembe sem jött, meg sem szólított. Ez megzavart és végre azon gondolatra jöttem, hogy talán fél tőlem. Természetes, e föltevés nagyon viszásnak tetszett, — hogy is ne ? — oly embertől félni, ki tehetetlenül és mozdulat nélkül fekszik helyén, és szemeit is nagy megerőltetéssel bírja csak csukva tartani. Dacára azonban, e hit mindegyre erősebb lett bennem. Mi lehet oka félelmének? E kérdést minden áron ki akartam verni fejemből, de bármint erőlködtem iá, mindegyre újabb és nagyobb erővel tért vissza. Talán az illat volt leheletem haláltkozó kigőzölgése ? Odáig vitte talán e vén gazember, hogy a mérges kigőzölgést testembe oltotta, és most saját művétől borzad vissza? Majdnem egy félóra telt így el, és észrevettem, hogy a doktor türelmetlensége percről-percre fokozzódik, mert a szolga és lánya késedelmezése miatt ] haragra lobbant és félhangos szitkokban tört ki. Úgy tetszett, mintha félne szemeit elfordítani rólam, és egyszersmind irtóznék közelembe jönni. Végre hirtelen megállott — tájékozásom szerint az ablak közeében — és beszélni kezdett. — Haughton Károly, — mondá, — jól tudom, hogy te már ébren vagy, sőt jó ideje eszméletnél is. Oly oknál fogva, melyet csak magad tudsz és ismersz, vonakodol hozzám szólani vagy reám tekinteni. Nem akarok a hálátlanságról beszélni, melyet elkövetsz, ha be nem ismered a szolgálatokat, melyeket én és leányom tettünk fenéked. Az utósó éj óta szünetlenül fáradoztunk, hogy a haláltól megmenthessünk. De hagyjuk ezt, és csak arra kérlek, ‘ szedd össze magad és szólj hozzám, mert különben a következményekről jót nem állhatok! — A doktor még mindig vonakodott közelembe jönni. Most végképp meggyőződtem, hogy fél tőlem, és szándékomhoz híven, továbbra is némán és mozdulatlant fekve maradtam. A doktor egy ideig feleletre látszott várni, midőn végre azonban látta, hogy nem akarok megszólalni, ismét elkezdte heves sétáját és közbe-közbe mormogott, de amiből csak anynyit érthettem meg, hogy lánya jövetelét türelmetlenül várja. Végre vonakodásomat mégis igen hosszúnak találhatta, mert néhány vad haragkitörés után ismét megszólított, de most már egészen más hangon. — Fiatal ember, — mondá, — te kényszerítesz az egész valóságot elmondanom. Már jó ideje fáradoztam, hogy szellemedet és akaratodat az én szellemem és akaratom szolgájává tegyen. És sikerült. Hallgass reám és szedd össze magadat, hogy tökéletesen fölfoghasd, mit gondolok. Te most hatalmam alatt vagy, épp úgy, mint izmaim tevékenysége, és kisébd csak meg, ha saját erődből meg bírsz-e mozdulni ? Reményem, megérted szavaimból, — mert azt akarom, hogy tisztában légy vele, — minő emberrel van dolgod ? A természet titkai nem csupán kedvenc tanulmányom, hanem a természet istenem is, és én nem ismerek el más vallást, mint a tudományt. Én nem hiszek a ti úgynevezett szívérzelmeitekben, legalább nyugalmamat soha sem zavarták, és amit a világ szeretet- és gyűlöletnek nevez, az tökéletesen idegen előttem. Több ízben említettem, hogy minden kutatásomnál csak egy nagy cél lebeg előttem, és e cél elérésénél minden akadály csak alárendelt jelentőséggel bír reám nézve. Egésség, gazdagság és tevékenység, sorban már mind megtették a szolgálatot. Midőn szükségesnek láttam, egy pillanatig sem haboztam lányom egész lényét bizonyos szeszszel itatni át, melynek erős alkatrészei az élőlényt méreggé változtatták. Te összeborzadsz ? Pedig e gondolat nem most cikázik először az agyadon. És te vak esztelen, mégis ott ültél szorosan oldalánál, midőn először beszéltél vele, és minden lélekzetvétellel mohón szívtad magadba a halálos essentiát. Azt mondom, vak esztelen, mert ha csak egy pillantást vetettél volna a kebleden lévő virágra, láthattad volna, mint hervad el szemeid előtt. Talán tudni kívánod, miért hívtalak házamhoz ? Azért, hogy a mérges párát beleheld, s ennek oka, mert a női természet megtörni látszott azon oldalia alatt, melyet számára készítettem; mert nem csak az volt méreg, mit belehelt, hanem az is, mit evett vagy ivott, úgy hogy lassan kint meg kellett volna halnia. Ez nem illett tervem keretébe, mert e lény drága előttem, és elhatároztam, hogy neki élni kell. Nem hiába tanulmányoztam az élet és halál titkait, és nem telt bele sok idő, hogy megtaláltam azon férfiút, ki megmentheti leányom életét az által, hogy mérges lényének felét megosztja vele. Első találkozásunkkor világosan állat előttem lényed, vérmérséked, s hogy úgy teszi, mint szellemi képességeidet hatalmamba keríthetem. Az egyetlen tulajdonképpi nehézség, mely fönforgott, szellemed mielőbbi meghódítása volt, és erre nézve elkerülhetlenül szükségesnek találtam abból minden emléket, minden gondolatot száműzni, kitörülni, mielőtt véredbe és lélekzetedbe a halálos mérget átültethetném. Hiában borzadozol, igenis jól tudod, minő tökéletesen sikerült tervem. Jól tudod, hogy lelkedből minden más ideát elzavartál és semmi más iránt nem volt már érzéked, mint irántam, leányom és azon tárgyak iránt, melyekkel körülvettelek. Tegnap éjjel véget érte munkám. Midőn leányom hatalmas illatának befolyása alatt a serleget megtöltéd és szemeitek találkoztak, tervem zárkövét tetted le; leányom mentve volt, hatalmamban két élő méreg, kik célom elérésénél segítségemre lehetnek. Nyugodj meg sorsodban, te minden más lény számára, a kivel érintkezel, Minna leányomat kivéve, méreg és halál vagy. Neki nem lessz ártalmára, és senki a világon bensőbb vonzalommal nem ragaszkodhatik hozzád, mint ő. Ezt tudhatod saját theóriáid következtetéseiből. Miután leányom tulajdon testem és vérem, csakhamar találtam útat és módot, melyek lehetségessé tették minden veszély nélkül f vele közelebbi érintkezésben maradni; de veled szemközt egészen másképp állnak a dolgok, és érzem, hogy veszedelmes volna tovább is közelebben maradnom. De talán te mindezt nem is hiszed. Jelen álláspontom körét nem merem túllépni, de e mellettem álló rózsatőnek egy bimbaját leszakítom és hozzád dobom. Ha kétkedel szavaim igazságában, emeld ajkaidhoz azt, és látni fogod, mi történik vele. (Vége köv.) A Csokonai-ünnep napján. (Október l1-kén). (K.) A mivel a sorstól „annyit hányt“ költő — „Tihany riadó leányáéval szemközt a parton ülve — „a halvány holdnak fényén“ magát e század elején kecsegtető : „Majd talán a boldogabb időkben Föllelik sírhelyemet. S a mely fanak sátorában áll együgyű sírhalmom magában, Szent lesz tisztelt hamvamért,“ már rég teljesült. Valamint Kazinczy Ferenc is valót mondott, midőn a költő halála után kevéssel, jövő március 31-kén az iránsereinek: „Csokonainak némely munkái oly szépek, hogy a magyar liiteratura soha sem fog arra a fográdicsára föllépni, a melyben azokat csodálás nélkül olvashassák.“ Íme, ma is, midiin nála még nagyobb lángelmék s művészibb költők termékenyiték meg a magyar szépirodalmat, Vörösmarty, Petőfi és Arany munkái után, a magyar nyelvnek mai kifejlett időszakában, nincs fogékony olvasó, ki gyönyörét ne találná az ő szebb szerelmi énekeiben s eszmegazdag ódáiban, melyeknek egyike a mai ünnepély alkalmával lapunk homlokán olvasható. És ez aesthetikai gyönyör csakugyan csodálássá válhatik, ha ez ódának egy latin szava eszébe juttatja olvasóinknak azt az időt, melyben Csokonai élt és irt. Akkor még nem volt erény, hanem csak „virtus,“ nem volt jog, hanem csak „jus.“ Nyelv és irodalom pólyáiban hevert. Akkor kezdődött ama vékony terület, melynek fakadását Csokonai e lelkesült kifakadással köszönte: „Nem azon örülök én, hogy a diák nyelv megfosztódott az ő bitang jussá,tól, nemesebb öröm ébreszti az én lelkemet. Az anyai édes nyelv nyeri vissza az ő édes jussát.“ Valóban soha sem haladhatunk annyira előre anyagi és szellemi jólétben, hogy hálás tisztelettel ne tekintsünk vissza ama nemes szivekre és kitűnő elmékre, kik e korban az irodalmi élet hamalhasadását képviselték, s kik közt első sorban állnak: Csokonai, ez eszmegazdag s magyar lelkű költő, Kármán, ez ékes stylista, s Kazinczy Ferenc, a nyelvújítás és ízlés ez izgatag szellemű bajnoka, kinek isten meg engedte érni, hogy meglássa a hajnalból támadt napot, az irodalmi élet kifejlődését, a rég sóvárgott akadémia megalapítását. A másik kettő azonban korán húnyt el, tehetségük fejlődése közben, de mégis odáig fejlődve, hogy mindenha büszkeségeink maradnak a múlt század utosó éveiből. Ők nem puszta irodalomtörténeti emlékek, hanem maradandó irók, kik nem csak hatottak az utódokra, hanem élnek is közöttük. A mai ünnep, melyet Debrecen ül, e város legsajátabb dicsősége ugyan, de egyszersmind az egész művelt magyarság öröme. Ott vagyunk szívvel, lélekkel valamennyien, hogy üdvözöljük e régelhúnyt , s egykor annyit szenvedett költő kiengesztelődött árnyát, és szülőföldének hálás kegyeletét. S édes reménynyel telik el szivünk ez ünnep gondolatán, mert s amely nemzet hű marad a múlt idők dicsőségéhez, s meg fogja nyerni a jövő pálmáját is. Csokonai nem élt és nem énekelt hiába. Mióta az 196-diki pozsonyi országgyűlésen kiadott „Diétái ! magyar múzsá“-jában ismeretessé tette nevét és terhetségét (mert elébbeni művei az 1794-diki „Urá- I uiá“-ban névtelenül jelentek meg), egészen máig mindig tisztelet és elismerés volt osztályrésze. Ez elismerés azonban nem óvta meg a szenvedésektől, a ■ mig élt. Azt, amit ma eredetiségnek mondanának egy költő életében, akkor véteknek tartották. A merev, pedáns kerékvágásból való kitérés akkor nemezist idézett föl maga ellen. Csokonai alapjában véve már a debreceni iskola falai közt igen nemes érzésű, sokat tanult, magas képességű ifjú volt, de egyszersmind izgalmas, mint minden költő, gyakran a percek embere, őszinte a túlcsapongásig s erős fejű a dacig. A fegyelemhez, mint segédtanító, nem tudott ragaszkodni, sok hibát követett el (többi közt színes mellényben járt), nem tartotta magát az iskolai rendhez, s távoznia kellett szülőföldjéről. És azután csupa hányatás volt élete. E független szellemnek Maecenásokat kellett néha hízelgő versekkel keresni, mert akkor a közönség még legjobb íróit sem pártfogolta; e tőről metszett magyar írónak — hogy itt-ott célt érjen — latin „carmen“-ekre kellett adnia fejét; ez érező szívnek meg kelle érnie a csapást, hogy szerelmének eszményét (a komáromi Vajda Juliánát), kit „Lila“ néven örükite, más vette el nőül; e szabad életre termet kedélynek, másként nem élhetve, ismét föl kellett vennie a tanítás nyűgét Csurgón, hol megint csak nem maradhatott sokáig; azután gondok közt, füstbe ment reményekkel, elkeserített szivvel visszatérni szülőföldjére, hol egy bús óra már ama gondolatot is ébreszté benne, hogy belőle, a költőből kereskedő legyen; s végre a férfikor küszöbén, 32 éves korában (1805 január 20 -án) tüdőbajban meghalni, a szerető anya karjai közt, kitől egykor annyi kecsegtető álmok közt tanulá meg a költők szeretetét. Az a kis nádas ház a „Darabos-utcá“-ban, melynek homlokzatára a költő egy tisztelője a múlt évtizedben márványlapot tétetett e fölirattal: „Csokonai Vitéz Mihály lak- és halálozási helye,a húskomoly emlékeket kelthet mindazokban, kik ma — 1066 —