Fővárosi Lapok 1871. december (276-299. szám)
1871-12-01 / 276. szám
1254 * mindazt, amit itteni föllépése maga után vonhat ? Nem volna-e jobb mind önre, mind mr. Littonra nézve, ha ön távoznék New-Yorkból ? Az asszony hirtelen fölüté fejét. — Újra el akarnátok tenni az útból ? Kérdezte valaki tőletek, hogy mit akartok elkövetni, midőn gyermekemet tőlem elcsaltátok ? De nem, Fred, — mondá rögtön nyugodtabb hangon, — ne ily hangon beszéljünk egymással, hiszen én mint kérelmező jöttem önhöz. Legyen barátságos hozzám, Fred! — Istenem, hiszen én mindent megtennék önért, a mi embertől kitelik, — kiálta magával jótehetetlenül, — de utójára is mire fog mindez vezetni? — Majd meg fogja azt hallani; előbb azonban üljön mellém s beszélje el, mi történt vele, mióta tőlem elragadtatott? Az öreg szolga, mintegy belenyugodva az elhárulatlanba, széket von s leült az asszonynyal szemben. — Látja, Margit asszony, amilyen anya volt ön azelőtt, olyan most is, mrs. Litton azt állítá, hogy el kellett önt hagynia, ha csak magát a legnagyobb zavaroknak nem akarta kitétetni. — Oh! egy szót sem ő róla, vagy csak a legszükségesebbet ! — szakitá félbe a nő indulatosan. — Ő engem borzasztóan megcsalt. Oh! Fred, az a nő nem tudta, mit cselekszik! — Ő meghalt, hagyjuk őt nyugodni, Margit ! — mondá Fred megnyugtatólag. — A nyugalom és szerencse kerülte őt, mióta Amerikát elhagyta. Párosban oly életet vitt, melyről azt kell hinnem, hogy csak visszaemlékezéseit akarja száműzni és elnémítani; egyik bolondságból a másikba, egyik szerelmeskedésből a másikba rohant, úgyannyira, hogy az ottlakó amerikai családok közül végre egy sem akart vele társalkodni. Innét Olaszországba mentünk , azután majd egyik, majd másik városba, s mindenütt ugyanazon kalandos élet. Hogy az emberek mit mondanak felőle, azzal legkevesebbet sem törődött; utójára sorvadásba esett, de még ez sem hozta észre mindaddig, míg ágyba nem kelle feküdnie. A kis Henry alig hogy beszélni tudott, egy nevelőintézetbe adatott; egyébiránt én voltam felügyelője s gondviselője, s csak a lady halála után hoztam ki az intézetből. A lady szívemre köté őt, de ha meg kell vallani az igazat, úgy látszott, csak azért, hogy azzal valaki iránt gyűlöletét fejezze ki. Midőn a lady eltemettetett, az ifjút visszahoztam New Yorkba, amint meghagyva volt, férjének egyik testvéréhez. Engem, ki az atya helyét pótoltam mellette s ki nála öregedtem meg, nem eresztett el magától, s midőn pár év múlva úgynevezett anyjának vagyonát átvette, akkor is megmaradtam mellette, mint egy régi bútor, melyet arra használhat, a mire akar. — És soha sem ejtett el egy szót sem, melyből gyanítani lehetne, hogy sejti valódi származását? — Mit gondol, Margit? — felelt az heves fejrázással. — Ő Litton Henry, mióta csak gondolkozni tud, ön pedig eltemeté gyermekét,a törvényes halottvizsgáló kiadá a bizonyítványt. Mit akar, az istenért, még most is, húsz esztendő után ? — Megálljon, — kiálta Margit villámló szemekkel, — Így nem szabad önnek velem beszélnie! Azt gondolja ön, hogy az anyai szivet kielégíti egy hazugság és hamis bizonyítvány ? Tudja-e ön, mit tesz az : húsz éven át éjjel és nappal azon gondolattól gyötörtetni: hol van gyermeked ? mi lett gyermekedből ? Húsz éven át a szegénységtől ostoroztatva, egy helyre bilincselve lenni s azon ellenállhatlan vágytól emésztetni, hogy mehessünk, rohanjunk s keressük az elveszettet a világ egyik sarkától a másikig; munka, fáradság és lelki gyötrelem, szükség és nélkülözés közt, azon egyetlen reménytől lelkesittetve, hogy egyszer csak mégis föl kell virradni a napnak, melyen a bilincsek lehullanak s az anyai szív újra szabad lesz! És ha végre ez a nap eljött, és ha az elveszett utáni vágy, mint egy leküzdhetlen óriás föltámad, és sem eredménytelen kutatás, sem csalódás a belső ösztönt, a vágyat, azt a sejtelmet: „te meg fogod őt találni, meg kell találnod !“ ki nem bírta a lélekből irtani, és ő, ő.. . annyi kínzó fájdalom és aggodalom közti keresés után egyszerre csak az anyai szemek előtt áll, akkor azt kérdi ön: mit akarsz még most is, húsz esztendő után ? A komornyik fölugrott üléséből. — De mi szándékai vannak önnek ? Kockára tegye ő mindenét, amivel bír, azért, hogy azok árán egy anyát szerezzen, akit nem ismert, nem szeret, s akiről egyátalában semmit sem tud ? Az asszony igyekezett leküzdeni fölindulását. — Nem ismer, nem szeret, — mondásalkkal kis szünet után, — valóban úgy van! De én korántsem gondolok arra, amitől ön tart! — folytatá élénkebben. — Nem saját háztartást visz-e ő, Fred, nem maga lakik-e az egész házban ? — Mr. Litton nem sokára meg fog nősülni, s ahhoz képest van berendezve az egész ház ! — mondá Fred, szorgosan fürkészve a nő arcvonásainak jelentését. — Addig én viszem a ház felügyeletét. Margit homlokára sötét felhő boruit. — Nem sokára meg fog nősülni! — mondá, jobban csak magának. — Most jut eszembe, nem én vagyok az egyedüli, kinek szive utána eped. Hallja, Fred, — folytatá fönhangon és izgatottan, — én nem hivámindkét ágon levő nemes mr.ifjúságnak.“ Szerkezete gyarló, de iránya dicséretes. Főalakja: Pontyi, „gazdag nemes-ember, igaz magyar“ (van itt egy kicsike gúny is) egy igazi genre. Olyan csodabogár, mely máig sem veszett ki. Egy teliszájú, tudákos parlagi fickó. Mellette ,mind sima, finom, udvari szinti alakok mozognak. A pitykés dolmányban sokrondi fővel maga képviseli a „nemzetit.“ De a vígjátékban a komikumnak nem egy ere csillan föl. Nyelve élénk s egészen az életé. Az alakok ügyesen vannak árnyékolva s jellemrajznak is van nyoma E mellett tetszős a helyenkint előforduló szójáték, több gyorsfutamú dialóg, például, hogy a sok közül egyet ki is kapjak, Pontyi így szól: „Elhallgass, te fityfirity !“ Angyelika felel: „Hallgatok, te kutykuruty!“ Átalában ha nem volt is drámáiban a múzsa kegyeltje, de okvetlenül volt benne a drámára hajlam, kedv, sőt hivatás is. Mindamellett sokkal nagyobb figyelmet érdemelnek „Elegyes darabok“ címen megjelent, nagyobbrészt festő költeményei. Az eleven színezés, a tömör nyelv e művekben egyiránt meglepnek. íme nehány példa: A máriavölgyi tiszt, paulinus atyáknak : „Hogy az ereszkedő tetejére értem, Egy szomorú völgynek formájára néztem : Összenőtt bércecskék körítették körül, Hol az idő sokat borong s ritkán derül; Ezek fölött terhes fellegek utaznak, Melyek az erdőkre tsendesen havaznak, Öblökbe kóborol a szél csavarogva, Alájuk egy patak omlik le zuhogva,“ stb. Mintaszerű „A Tiszának reggeli gyönyörűsége.“ Íme belőle nehány sor: „Az ég boltozatját kék szín táblájával Tüzesdni láttam napunk sugarával; nők mást, mint őt láthatni, körülte lehetni. Úgyis szükségük van a háznál női fölügyeletre; ön megfogad engem házfölügyelőnőnek, vagy szolgálónak, vagy aminek akar. Ne aggódjék semmit, Fred, — mondá, látván a komornyik arcán az aggályt, — ajkaim zárva lesznek, arcom hideg, mint a márvány; de követelem öntől ennek teljesítését, minthogy bűnömben ön is részes. — Nem lesz jó vége, higgye meg, Margit! De isten nevében, legyen meg kívánsága. Azonban jegyezze meg, hogy én mente vagyok minden felelősségtől ; az ön saját gyermeke az, Margit, kit szerencsétlenné fog tenni. Az asszony szó nélkül ragadá meg Fred kezeit, nem bírva hangot adni érzelmeinek. — Jól van, jól! — kiálta amaz, alig bírva leküzdeni elérzékenyülését. — Tudom, ez a legnagyobb oktalanság, mit életemben elkövettem. Két utcával odább, ugyanazon fényes városrészben, pompásan bútorozott „parler“-ban két ifjú hölgy ült. Egyikök divatszerű s fényűző ruházatban, egy ingaszékben himbálva magát, s legyezőjével játszva ; a másik az ablakmélyedésben ült, s könnyű kézimunkával volt elfoglalva. Az első, egy halvány, arisztokratikus szépség, sötét, diadalbiztos szemekkel, kinek finom metszetű ajkai körül bizonyos könnyű, gúnyos vonás honolt, éppen most fordítá fejét a másik hölgy felé, kit a maga egyszerű, csaknem igénytelen külsejénél fogva alig néznénk a másik testvérének. A hangos nevetés, mely az elsőnek ajkairól hangzott, élénk társalgást árult el kettőjük között. — Minő különbség lehet egy és ugyanazon anya gyermekeinek ízlése közt! S megvallom, hogy én tégedet valóságos csodabogárnak tartalak, Mary! — mondá az ingaszéken ülő hölgy. — Tehát a szerelem mindent kárpótolna egy leány részére, amit a házasságban nélkülöznie kell ? A férfi, nem lévén képes nejének elegáns ruhatárát ellátni, szerelmével födözze magát a nő shawlok és csipkék helyett? Férje nem adhat nagy társaságokat, s a nőnek kerülnie kell a fashionable köröket, tehát mulassa magát saját szerelmi dalaival ? Nem képes a szükséges cselédséget fizetni, tehát a szerelem konyhaszolgálóvá lesz ? Ez mind igen szépen venné ki magát egy regényben, de az életben ?... Oh! Mary! — És te csakugyan azt hiszed, Sally, — felelt a másik, nyugodtan föltekintve munkájáról, — hogy a mi köreinken kivül sehol sem volna boldogság található ? (Folyt. köv.) 1111 «‘antasyMswaca Bessenyei műveiről. Irodalmunk elfelejtett reformátorának alakját nemrégiben körvonalaztuk. Talán szelleméhez közelednünk sem lesz érdektelen. Bessenyei György a francia klasszikus költészet gyermeke. Mint ilyen, annak műfajait, a tragédiát, hős- és tankölteményt, epistolát és heroidet művelte. A drámával egy kicsit idő előtt próbálkozott. Nem volt társas életünk, nem volt nemzeti közönségünk, s a mi legfőbb: nem volt színpadunk. Színmű színpad nélkül , gyermek dajka nélkül, áru piac nélkül. Kazinczy tizedek múlva is („Levelek Sipos Pálhoz“ 171. lap) így szól: „Magyar tragoediát várni még most hamar — semmi sem lesz belőle!“ Bessenyei drámai tárgyra is majd átalában, szellemre teljesen idegenek ; kivétel némileg a „Philosophus“ lehet. Nem forrt még oly erőssé a nemzeti élet, hogy jellegét a költő műveiben visszatükrözhesse. Bessenyei meg éppen idegen levegőt szívott. „Ősaját magának gyönyörű hasonlata szerint, „Phi- tosophus“-t ajánló levelében) mint eltévedt méhecske, kivül a határokon sok veszedelmek közt bujdosván, megkeresett adójával pihegve, fáradva tér meg az ősi köpübe.“ Drámáit mai mértékkel mérni legalább is igaztalanság lenne. Időszerű becsük mindenesetre nagy, sőt a gördülékeny nyelv, a megragadó költői leírások, az érzelmek eleven színezése s a talán az e művek legnagyobb részén átömlő melegség azokat még mai nap is az irodalombarát kedves olvasmányaivá teszik. E tekintetben különös figyelmet érdemel vígjátéka: „Philosophus.“ Mint vígjáték ez is elbukik ugyan, de mint iránymű a maga idejében igen helyén volt. Ez 1777-ben jelent meg, melegen ajánlva „a Az éjjeli ködök gőzölögni kezdnek, Hegyeknek tövébe s völgyekbe rejteznek ; Hegytetőt aranyoz napunknak a tüze, Ragyog játékával az harmatnak vize. Lesülyedt az álom már ólombotjával, A sásas rétekre sok marhák veretnek, Rívó bőgéseik gyakran kettőztetnek, Ékszájok a fűbeszélyel „harácsol“-nak, Furulyája zendül köztük a pásztornak. Tiszánál kétfelől szörnyű jegenyefák, Iszapos gyökerek mélyen ereszkedett Boglyos oldalokon kérgek repedezett, Terjedt gályáikkal lefelé hajlanak, S mintha szomjaznának, a vizekbe nyúlnak, Nyájasan zörgenek zöld s fejér levelek, Melyeken csak lassan bujdosnak a szelek. Sok hattyúk szárnyaknak kettős hangozása Oly, mint a „tschelő kopók“ kiáltása. A Tisza ezek közt foly tsendességével, S mintha gondolkozna, olyan menésével Sárga tajtékjait formálja középen. . .“ stb. így tartva végig. Bensőség, ragyogó színek s oly erős természetfestés, milyenre újabb íróink közt is csak Tompánál lelünk. Megérintjük még a „Nyár“ címü költeményét, melyben különös jelenségül a népiesnek nyomaira lelünk; ime: „Gyújtogatnak széjjel az henye pásztorok, Pipáznak, danólnak, nincsen nehéz dolgok. Pufog a tót széjjel tsikorgó zsépjével, Izzad és küzködik a búza fejével,“ stb.