Fővárosi Lapok 1872. január (1-24. szám)

1872-01-13 / 9. szám

Eszébe jutott, hogy a karmeliták zárdája e ká­polnával összeköttetésben áll. A fekete rácsozat mögött egy karmelitanő imád­kozott. Az ifjú látni akarta e nőt, de a sírbolt sem lehet, sokkal sötétebb, mint ez imahely. Úgy tetszett neki eleinte, mintha két rácsra fekete lepel lett vol­na terítve, hogy az égnek e szerencsétlen urái az élők seregétől elkülöníttessenek, mint a halottak a sírboltnak márvány fedele által. Lassankint azonban egy alaknak körrajzát határozhatta meg, előbb bi­zonytalanul, később tisztábban : egy térdelő nő imád­kozott ott. Soha nő oly kecsesei nem hatta meg magát imára. Mintha csak az égből tévedt volna alá, hogy hirdesse itt lenn az Urnák dicsőségét, viselve a Meg­váltónak tövis-koronáját. Egész regény fejlődött le hirtelenében határo­zatlan körvonalban Móric lelkében. Annyit a homály dacára is láthatott, hogy az imádkozó nő fiatal és szomorú volt, s gyaníta, hogy szépnek kell lennie. Csakhamar aztán keresztet vetett magára, las­san fölemelkedett, az oltár előtt meghajta magát s a nélkül, hogy Móricot észrevette volna, a sötétben eltűnt. Móric egészen megfeledkezett találkájáról. Kü­lönben is régi kedveseinek egyikével volt ő találko­zandó, kit igazán soha sem szeretett s iránta való szenvedélyének csupán a hiúság adott tápot. Azzal az eltökélt szándékkal hagyta oda a kápol­nát, hogy a karmelitanőt a zárda belsejében követni fogja. Belépett az udvarba. Szemébe két kis ajtó öt­lött legott, melyet művészileg hajlított szőlő-venyigék kereteztek, mint a falusi lakók ajtói előtt szokott lenni. Ez ajtók egyike fölött Móric e szavakat olvas­hatta: „Sainte Thérése,“ a másik fölött pedig: „Sain­­te Madeleine.“ Fokozódó kíváncsiság lepte meg Móricot. — Be kell mennem a beszélő-terembe, — szólt elszánva magát — hogy megtudhassam, hogyan él­nek a halálban az égnek e halvány arái. Föltekintett a kápolna és a szőlő-lugassal ékített bejárat között s egy zárt ajtó fölött arany csillagok­kal körített dísz-sugaras szüzet pillantott meg. Alatta e szavak voltak olvashatók: SANCTA CARMELI. Móric habozás nélkül lépett be, azonban egy sötét boltozatos folyosó végén a tovább­hatolásban egy kőlap által lett föltartóztatva, mintegy ezt mond­va: „Nem mehetsz tovább!“ Már érezni vélte az ifjú a zárdának átható sík­ szagát. Visszatért, hogy a szőlő-lugasos ajtók egyikén hatoljon a zárda belsejébe. Midőn az udvarra kilé­pett, azt hitte, föltartóztatja a harangozó, ki épp ak­kor jött le a torony lépcsőzetén. Először arra a gondolatra jött, hogy beszédbe ered ez emberrel, de aztán úgy vélekedett, hogy ar­ra még mindig lesz idő. Midőn a templomőr az egyházba belépett, Mó­ric közeledett a kis ajtók felé, melyeknek egyikét felnyitván, hirtelen betoppant s betevén az ajtót ma­ga után, mint valamely tolvaj lappangott belőbb a bizonytalan kalandra. Az elfogadó teremben találta magát. Alig tett ott öt-hat lépést, midőn akadály emelkedett előtte: egy rácsozat, mert a zárdák rácsokkal bútorozták. Ez azonban, úgy látszott, nem igen tartóztatja őt föl, és valóban, lábának egy taszítására föltárult az. Ámbár ő, a bátor, kalandos természetű ifjú, mindenkor gond és félelem nélkül indult ki kaland­jaira, most bizonyos félelem szállta meg. Már mondva volt, hogy esteledett s eképp min­den tárgy sötét szint nyert. Úgy tetszett neki, mintha ő most durva sérelmet követne el, mely a megbot­ránkozás fölkiáltásait idézte föl. De ez csak képzelődés volt. Nem hallott egye­bet szivének dobogásánál. Tovább haladt. Egyszerre a kis zárdában találta magát, vagyis egy kicsiny, elkülönzött udvarban, melyet hűvös, boltozatos folyosó vett körül, hová soha a nap be nem hatolhatott. Egyetlenegy virág, egyetlenegy fű­szál, vagy kúszó növény nem diszité ez udvart s az épület falát. Móric fölvetvén szemét, hét vagy nyolc kis ab­lakot pillantott meg, melyek szabálytalanok voltak s igen komor hatást gyakoroltak a szemre. Hirtelen átsuhant a nagy zárdába; itt már a természetnek látszott némi nyoma: néhány elkényszeredett bokor, bodza- és orgonafa kínlódtak itt, soha virágot nem hajtva ; magas fa verte föl magát ezek között, a minő a temetőben szokott lenni, soha nem árasztva a ta­vasz illatát sm, ez volt mindaz, mit Móric lát­hatott. — Végre is — szólt az idu — ez kevésbé elhagyott hely, mint a másik, s a szent szüzek, kik-­ nek ablakuk ide nyílik, nincsenek annyira számki­vetve, mint ama másik udvarban. De midőn ezt mondá, a puszta fal mellett egy durván faragott keresztet pillantott meg, melyen vé­res öltönyök függtek. — Borzadály futott át tagjain. —• Be balga nő lehet az apátnő, hogy nővéreit ily látvány szemlélésével bünteti. Majd egy igen szerény kis kertbe lépett be, mely nagyon hasonlított a falusi lelkészek igényte­len kertjeihez. Néhány hársfa között itt-ott szőlő­vessző kúszott föl, mely soha gyümölcsöt nem hozott s melynek leveleit a szeptemberi nap vörös arany­­szinre festette. A kertnek végén Móric egy kis barlang előtt állapodott meg, hol minden fölirat nélkül levő két sírt vett észre. De miért is kellene megnevezni azt, ki a nélkül, hogy élt volna, múlt ki e világból ? E két sír között, alacsony talapzaton egy kőszobor ál­lott. Móric legott Louise de France asszonyt, XV. La­jos nővérét ismerte föl benne, a karmeliták öltönyé­ben s fátyolával. Elcsodálkozott és nem ok nélkül, hogy még ed­dig mindig csak a halál jelvényeivel találkozott. Föltekintett az ablakokra s hallgatózott. Semmi zajt nem hallott s egy lélek sem mutatkozott. Elhatároz­ta magában, hogy szemlét tart a zárda belsejében is. Fölment az­ első emeletre s megállva, még inkább el­­bámult a síri csönd­ felett, mely ott uralgott. Aztán tovább haladt egy tornácon, azon gondolkozva, mit mondjon azon karmelitanőnek, kivel először talál­kozik. Egy nyitva levő ajtó arra a gondolatra indu­l, hogy arra­felé folytassa kutatásait. Egy cellában találta magát. Kicsiny, hat-hét lábnyi hosszú szobácska volt ez, egyetlen ablaktól nyerve világot, mely kívül rácscsal volt elzárva, belől fekete függönynyel bo­rítva. Az ágy négy deszkából volt összetákolva, melyben a fehér lepedővel borított szalma nyújtott nyughelyet s képezé a szobának egyedüli bútorzatát. (Folyt. köv.) Tárca Richmondból. A Themze jobb partján, 30—40 mértföldnyi tá­volságra Londontól, a szép sziget egyik legkiesebb pontján fekszik Richmond. A méltóságos folyam mély ágyában hömpölyög, tekervényes utat írva le zöld gyeppel ékített partjai között. Itt-ott egy-egy erős híd öleli át a két partot, melyen vasúti vonatok robognak hosszú uszályú kerekeikkel, visítva, dü­­börögve felelvén a folyam lassú mormogására. A két part olyan, mint egy óriási kert. A baloldalon zöld rétek, itt-ott elszórtan piros fedelű házakkal, fehérlő utaktól átszelve, távolabb szelíd dombok kopasz fákkal, zummogó gályákkal; még távolabb — a köd­be folyólag — ugyanaz a kép, s csak néha-néha, ha a lomha ködöt elveti a nap elől a szél, csillan elő a folyam tüköre, a­mint nyaldossa partjait. A jobb oldal meredek magaslat. Menedékesen épült reá a város. A part­oldali sétány legfelső csúcsán a Star­­hotel van, pompás épület, mely — legyünk prózaiak — két millió forintba került. A St.­Mary Magdalen csak úgy kapaszkodik fölfelé hozzá, pedig Thomson, a tavasz dalnoka, s Kean a szíveken uralkodó szí­nész, ott nyugosznak. Talán hallgatják a dalt, melyet a mogorva folyam susog; talán élvezik a deklamá­­ciót, mit a visító gép rikácsol fülünkbe. Bizony a mostani kor nagyon prózai, s jószivü poéták, ti se álmodtátok sohasem, hogy majd bejöttök a forga­lomba, ha meghaltok. Nem műveitek által csupán, hanem sírjaitok által is. Egy angol kiszámította, hogy amaz ezüst garasok egy évi összege, mit Németor­szágon a különböző helyen fennálló Schiller-házak kiváncsi látogatói fizetnek, háromszor több, mint a­mit a költő egész életében elköltött, s a rich­­mondi sekrestyésnek nem csak fizetését takarítja meg a hires sírok borravalója, hanem még a sekres­tyés fizet rá. Bizony jó poéták, ha ti előbb haltatok volna meg, s azután éltetek volna, sokkal praktiku­sabbak lettetek volna. A szükölködéstől megmentett volna sírjaitok jövedelme! De hagyjuk a sírokat s nézzük az­­ életet. A domb tetején kezdődik a richmondi park. A búja zöld füves rét, mely a köd védelme alatt télen is tavaszt mutat, a lekopaszitott fák száraz gályáikkal, s a parkot elözönlő őzek szép, okos szemeikkel, azu­tán a völgy a hatalmas folyammal, nyüzsgő várossal, visító gőzösökkel s zöldellő rétjeivel egyikévé te­szik e helyet a szép sziget legszebb helyeinek. Ré­gen Sheen (szép) volt a város neve is, most csak East-Sheen falu tartja fönn e név emlékét, melyet Wil­dik Henrik, ki trónralépte előtt richmondi gróf volt, saját emlékével cserélt föl. Egy pompás királyi palota épült 1497-ben a pompás magaslaton, de ezt 1648-ban a parliament lerontatá. Csak egy kapu­szárny maradt ma meg a Richmond-green bejáratá­nál, mely réten esténként hatalmas criket-játékokat rendeznek. A parkot I. Károly kezdte építtetni s II. György szépítteté meg. III. György, ez absolut­ haj­­lamú uralkodó, el akarta a publikumtól zárni, de olyan formán járt, mint Nagy Frigyes a potsdami szélma­lommal, azzal a különbséggel, hogy III. György tényleg el is zárta a parkot, hanem egy polgár, Le­wis, megindította ellene a birtokháborítási pert, és­­ megnyerte. A király kénytelen volt ismét kinyitni a parkot a közönségnek, mely azóta háborútlanul él­vezi. Mintegy nyolc négyszögmértföldre terjed e park. Legszebb részei: a Roehampton Gate, egy nagy­szerű völgy fölött magasló dombbal, Pembroke Lodge, hol a Russel lordok laktak, s hol a hagyomány sze­rint Vili. Henrik várta a windsori rakétét, mely második nejének, Boleyn Annának lefejeztetését je­lenté. Madame Thoussand viasz-alakjai közt, melyek egyébiránt rettenetes gyarlók, érdekes az a csoporto­sat, mely VIII. Henriket s lefejezett, elkergetett, megmérgezett feleségeit egy csoportba mutatja. Arra­­goniai Katalin csúnya szemeivel s szemöldökével, ki­től hogy elválhasson, protestánssá lett „a katholikus hit védelmezője“; a szelíd Boleyn Anna, kitől nem tudott másképp szabadulni, csak házasságtörés ürü­gye alatt való lefejezéssel; a piperkőc Seymour Jo­hanna, ki a második meggyilkoltatása után követ­kező napon ment férhez az új szerelemre sóvárgó királyhoz, s ki csodálatos módon halt meg; Cleve Anna, ki a trónon egész félévig tartá meg helyét, midőn a király megunta s csak elvált tőle; Howard Katalin, ki már nem volt oly szerencsés, mert midőn férje megunta s másképp szabadulni nem tudott tőle, azzal vádolta, hogy férjhez menetele előtt nem volt erkölcsös, s lefejeztető. Parr Katharina az utósó, ki valószínűleg szintén ily sorsra jut, ha a boldog ki­rály el nem hal 1543-ban, — mindezeket Madame Thoussand ügyesen állíttatá össze egy csoportozat­­ban. A Napoleon-ereklyék már nem oly érdekesek , a gyilkosok kamarája pedig csak borzasztó. Királyi mulató helyekben s egyátalában koro­najószágokban egy ország sem oly gazdag, mint a magyar birodalom és Anglia. A hazánkat illető ada­tokat Lónyai Menyhért művéből ismeri a közönség. Az angol koronajavak értékét 1861-ben Sir Pető nagybecsű műve a mi pénzünk szerint 350—360 millió forintra teszi. Most bizonyosan van 400 millió. Pedig ebbe még a windsori részek s a walesi herceg javadalmazását képező jószágok nincsenek beleértve. Ötvenkét megyében feküsznek e javak elszórva, s épp úgy, mint nálunk, a gazdálkodás itt se valami kitűnő. Charles Gove jelentése szerint évenként 75.000 font növekvés mutatkozik, de az összes jöve­delem még most sem több egy százaléknál. A rop­pant erdőségek kezelése évenként körülbelül száz­ezer forint deficitet szül. Az angol közvélemény sür­geti is eladását, de úgy van vele minden kormány, mint nálunk, hol egy igen előkelő nemzetgazdánk, a­kit egy baloldali képviselő pár excellence a munka emberének nevezett — egy alkalommal azon panasz­kodott előttem, hogy minden miniszter földbirtokos akar lenni. Itt is el vannak osztva három tárcára a korona-jószágok, s az eredmény — deficit vagy egész az eltörpülésig csekély jövedelem. Oly gyors emel­kedése a jövedelemnek, mint a magyar birodalom javainál, nem is várható, hanem az mégis feltűnő kevés, a­mit itt ki tudnak szorítani belőle. Természetes, hogy e parkokat nem is a jövede­lem kedvéért alkották, de nem is ezekről van szó. A londoni parkok s squarek, melyek az egésségi álla­potot oly kitűnővé teszik a „metropolisban, — mint a londoniak büszkén s teljes joggal nevezik városu­kat, — kétségkívül nagyobb hasznot hajtanak, mint ha be volnának építve házakkal. Hogy a vadászat férfias mulatsága szintén hajt-e hasznot, az már más kérdés. Az angol királyok szerették a vadászatot. A németes hannover­i ház kivételével, melynek leg­újabb sarjadéka, a walesi herceg kezd csak ismét 36

Next