Fővárosi Lapok 1872. január (1-24. szám)
1872-01-13 / 9. szám
Eszébe jutott, hogy a karmeliták zárdája e kápolnával összeköttetésben áll. A fekete rácsozat mögött egy karmelitanő imádkozott. Az ifjú látni akarta e nőt, de a sírbolt sem lehet, sokkal sötétebb, mint ez imahely. Úgy tetszett neki eleinte, mintha két rácsra fekete lepel lett volna terítve, hogy az égnek e szerencsétlen urái az élők seregétől elkülöníttessenek, mint a halottak a sírboltnak márvány fedele által. Lassankint azonban egy alaknak körrajzát határozhatta meg, előbb bizonytalanul, később tisztábban : egy térdelő nő imádkozott ott. Soha nő oly kecsesei nem hatta meg magát imára. Mintha csak az égből tévedt volna alá, hogy hirdesse itt lenn az Urnák dicsőségét, viselve a Megváltónak tövis-koronáját. Egész regény fejlődött le hirtelenében határozatlan körvonalban Móric lelkében. Annyit a homály dacára is láthatott, hogy az imádkozó nő fiatal és szomorú volt, s gyaníta, hogy szépnek kell lennie. Csakhamar aztán keresztet vetett magára, lassan fölemelkedett, az oltár előtt meghajta magát s a nélkül, hogy Móricot észrevette volna, a sötétben eltűnt. Móric egészen megfeledkezett találkájáról. Különben is régi kedveseinek egyikével volt ő találkozandó, kit igazán soha sem szeretett s iránta való szenvedélyének csupán a hiúság adott tápot. Azzal az eltökélt szándékkal hagyta oda a kápolnát, hogy a karmelitanőt a zárda belsejében követni fogja. Belépett az udvarba. Szemébe két kis ajtó ötlött legott, melyet művészileg hajlított szőlő-venyigék kereteztek, mint a falusi lakók ajtói előtt szokott lenni. Ez ajtók egyike fölött Móric e szavakat olvashatta: „Sainte Thérése,“ a másik fölött pedig: „Sainte Madeleine.“ Fokozódó kíváncsiság lepte meg Móricot. — Be kell mennem a beszélő-terembe, — szólt elszánva magát — hogy megtudhassam, hogyan élnek a halálban az égnek e halvány arái. Föltekintett a kápolna és a szőlő-lugassal ékített bejárat között s egy zárt ajtó fölött arany csillagokkal körített dísz-sugaras szüzet pillantott meg. Alatta e szavak voltak olvashatók: SANCTA CARMELI. Móric habozás nélkül lépett be, azonban egy sötét boltozatos folyosó végén a továbbhatolásban egy kőlap által lett föltartóztatva, mintegy ezt mondva: „Nem mehetsz tovább!“ Már érezni vélte az ifjú a zárdának átható sík szagát. Visszatért, hogy a szőlő-lugasos ajtók egyikén hatoljon a zárda belsejébe. Midőn az udvarra kilépett, azt hitte, föltartóztatja a harangozó, ki épp akkor jött le a torony lépcsőzetén. Először arra a gondolatra jött, hogy beszédbe ered ez emberrel, de aztán úgy vélekedett, hogy arra még mindig lesz idő. Midőn a templomőr az egyházba belépett, Móric közeledett a kis ajtók felé, melyeknek egyikét felnyitván, hirtelen betoppant s betevén az ajtót maga után, mint valamely tolvaj lappangott belőbb a bizonytalan kalandra. Az elfogadó teremben találta magát. Alig tett ott öt-hat lépést, midőn akadály emelkedett előtte: egy rácsozat, mert a zárdák rácsokkal bútorozták. Ez azonban, úgy látszott, nem igen tartóztatja őt föl, és valóban, lábának egy taszítására föltárult az. Ámbár ő, a bátor, kalandos természetű ifjú, mindenkor gond és félelem nélkül indult ki kalandjaira, most bizonyos félelem szállta meg. Már mondva volt, hogy esteledett s eképp minden tárgy sötét szint nyert. Úgy tetszett neki, mintha ő most durva sérelmet követne el, mely a megbotránkozás fölkiáltásait idézte föl. De ez csak képzelődés volt. Nem hallott egyebet szivének dobogásánál. Tovább haladt. Egyszerre a kis zárdában találta magát, vagyis egy kicsiny, elkülönzött udvarban, melyet hűvös, boltozatos folyosó vett körül, hová soha a nap be nem hatolhatott. Egyetlenegy virág, egyetlenegy fűszál, vagy kúszó növény nem diszité ez udvart s az épület falát. Móric fölvetvén szemét, hét vagy nyolc kis ablakot pillantott meg, melyek szabálytalanok voltak s igen komor hatást gyakoroltak a szemre. Hirtelen átsuhant a nagy zárdába; itt már a természetnek látszott némi nyoma: néhány elkényszeredett bokor, bodza- és orgonafa kínlódtak itt, soha virágot nem hajtva ; magas fa verte föl magát ezek között, a minő a temetőben szokott lenni, soha nem árasztva a tavasz illatát sm, ez volt mindaz, mit Móric láthatott. — Végre is — szólt az idu — ez kevésbé elhagyott hely, mint a másik, s a szent szüzek, kik- nek ablakuk ide nyílik, nincsenek annyira számkivetve, mint ama másik udvarban. De midőn ezt mondá, a puszta fal mellett egy durván faragott keresztet pillantott meg, melyen véres öltönyök függtek. — Borzadály futott át tagjain. —• Be balga nő lehet az apátnő, hogy nővéreit ily látvány szemlélésével bünteti. Majd egy igen szerény kis kertbe lépett be, mely nagyon hasonlított a falusi lelkészek igénytelen kertjeihez. Néhány hársfa között itt-ott szőlővessző kúszott föl, mely soha gyümölcsöt nem hozott s melynek leveleit a szeptemberi nap vörös aranyszinre festette. A kertnek végén Móric egy kis barlang előtt állapodott meg, hol minden fölirat nélkül levő két sírt vett észre. De miért is kellene megnevezni azt, ki a nélkül, hogy élt volna, múlt ki e világból ? E két sír között, alacsony talapzaton egy kőszobor állott. Móric legott Louise de France asszonyt, XV. Lajos nővérét ismerte föl benne, a karmeliták öltönyében s fátyolával. Elcsodálkozott és nem ok nélkül, hogy még eddig mindig csak a halál jelvényeivel találkozott. Föltekintett az ablakokra s hallgatózott. Semmi zajt nem hallott s egy lélek sem mutatkozott. Elhatározta magában, hogy szemlét tart a zárda belsejében is. Fölment az első emeletre s megállva, még inkább elbámult a síri csönd felett, mely ott uralgott. Aztán tovább haladt egy tornácon, azon gondolkozva, mit mondjon azon karmelitanőnek, kivel először találkozik. Egy nyitva levő ajtó arra a gondolatra indul, hogy arrafelé folytassa kutatásait. Egy cellában találta magát. Kicsiny, hat-hét lábnyi hosszú szobácska volt ez, egyetlen ablaktól nyerve világot, mely kívül rácscsal volt elzárva, belől fekete függönynyel borítva. Az ágy négy deszkából volt összetákolva, melyben a fehér lepedővel borított szalma nyújtott nyughelyet s képezé a szobának egyedüli bútorzatát. (Folyt. köv.) Tárca Richmondból. A Themze jobb partján, 30—40 mértföldnyi távolságra Londontól, a szép sziget egyik legkiesebb pontján fekszik Richmond. A méltóságos folyam mély ágyában hömpölyög, tekervényes utat írva le zöld gyeppel ékített partjai között. Itt-ott egy-egy erős híd öleli át a két partot, melyen vasúti vonatok robognak hosszú uszályú kerekeikkel, visítva, dübörögve felelvén a folyam lassú mormogására. A két part olyan, mint egy óriási kert. A baloldalon zöld rétek, itt-ott elszórtan piros fedelű házakkal, fehérlő utaktól átszelve, távolabb szelíd dombok kopasz fákkal, zummogó gályákkal; még távolabb — a ködbe folyólag — ugyanaz a kép, s csak néha-néha, ha a lomha ködöt elveti a nap elől a szél, csillan elő a folyam tüköre, amint nyaldossa partjait. A jobb oldal meredek magaslat. Menedékesen épült reá a város. A partoldali sétány legfelső csúcsán a Starhotel van, pompás épület, mely — legyünk prózaiak — két millió forintba került. A St.Mary Magdalen csak úgy kapaszkodik fölfelé hozzá, pedig Thomson, a tavasz dalnoka, s Kean a szíveken uralkodó színész, ott nyugosznak. Talán hallgatják a dalt, melyet a mogorva folyam susog; talán élvezik a deklamációt, mit a visító gép rikácsol fülünkbe. Bizony a mostani kor nagyon prózai, s jószivü poéták, ti se álmodtátok sohasem, hogy majd bejöttök a forgalomba, ha meghaltok. Nem műveitek által csupán, hanem sírjaitok által is. Egy angol kiszámította, hogy amaz ezüst garasok egy évi összege, mit Németországon a különböző helyen fennálló Schiller-házak kiváncsi látogatói fizetnek, háromszor több, mint amit a költő egész életében elköltött, s a richmondi sekrestyésnek nem csak fizetését takarítja meg a hires sírok borravalója, hanem még a sekrestyés fizet rá. Bizony jó poéták, ha ti előbb haltatok volna meg, s azután éltetek volna, sokkal praktikusabbak lettetek volna. A szükölködéstől megmentett volna sírjaitok jövedelme! De hagyjuk a sírokat s nézzük az életet. A domb tetején kezdődik a richmondi park. A búja zöld füves rét, mely a köd védelme alatt télen is tavaszt mutat, a lekopaszitott fák száraz gályáikkal, s a parkot elözönlő őzek szép, okos szemeikkel, azután a völgy a hatalmas folyammal, nyüzsgő várossal, visító gőzösökkel s zöldellő rétjeivel egyikévé teszik e helyet a szép sziget legszebb helyeinek. Régen Sheen (szép) volt a város neve is, most csak East-Sheen falu tartja fönn e név emlékét, melyet Wildik Henrik, ki trónralépte előtt richmondi gróf volt, saját emlékével cserélt föl. Egy pompás királyi palota épült 1497-ben a pompás magaslaton, de ezt 1648-ban a parliament lerontatá. Csak egy kapuszárny maradt ma meg a Richmond-green bejáratánál, mely réten esténként hatalmas criket-játékokat rendeznek. A parkot I. Károly kezdte építtetni s II. György szépítteté meg. III. György, ez absolut hajlamú uralkodó, el akarta a publikumtól zárni, de olyan formán járt, mint Nagy Frigyes a potsdami szélmalommal, azzal a különbséggel, hogy III. György tényleg el is zárta a parkot, hanem egy polgár, Lewis, megindította ellene a birtokháborítási pert, és megnyerte. A király kénytelen volt ismét kinyitni a parkot a közönségnek, mely azóta háborútlanul élvezi. Mintegy nyolc négyszögmértföldre terjed e park. Legszebb részei: a Roehampton Gate, egy nagyszerű völgy fölött magasló dombbal, Pembroke Lodge, hol a Russel lordok laktak, s hol a hagyomány szerint Vili. Henrik várta a windsori rakétét, mely második nejének, Boleyn Annának lefejeztetését jelenté. Madame Thoussand viasz-alakjai közt, melyek egyébiránt rettenetes gyarlók, érdekes az a csoportosat, mely VIII. Henriket s lefejezett, elkergetett, megmérgezett feleségeit egy csoportba mutatja. Arragoniai Katalin csúnya szemeivel s szemöldökével, kitől hogy elválhasson, protestánssá lett „a katholikus hit védelmezője“; a szelíd Boleyn Anna, kitől nem tudott másképp szabadulni, csak házasságtörés ürügye alatt való lefejezéssel; a piperkőc Seymour Johanna, ki a második meggyilkoltatása után következő napon ment férhez az új szerelemre sóvárgó királyhoz, s ki csodálatos módon halt meg; Cleve Anna, ki a trónon egész félévig tartá meg helyét, midőn a király megunta s csak elvált tőle; Howard Katalin, ki már nem volt oly szerencsés, mert midőn férje megunta s másképp szabadulni nem tudott tőle, azzal vádolta, hogy férjhez menetele előtt nem volt erkölcsös, s lefejeztető. Parr Katharina az utósó, ki valószínűleg szintén ily sorsra jut, ha a boldog király el nem hal 1543-ban, — mindezeket Madame Thoussand ügyesen állíttatá össze egy csoportozatban. A Napoleon-ereklyék már nem oly érdekesek , a gyilkosok kamarája pedig csak borzasztó. Királyi mulató helyekben s egyátalában koronajószágokban egy ország sem oly gazdag, mint a magyar birodalom és Anglia. A hazánkat illető adatokat Lónyai Menyhért művéből ismeri a közönség. Az angol koronajavak értékét 1861-ben Sir Pető nagybecsű műve a mi pénzünk szerint 350—360 millió forintra teszi. Most bizonyosan van 400 millió. Pedig ebbe még a windsori részek s a walesi herceg javadalmazását képező jószágok nincsenek beleértve. Ötvenkét megyében feküsznek e javak elszórva, s épp úgy, mint nálunk, a gazdálkodás itt se valami kitűnő. Charles Gove jelentése szerint évenként 75.000 font növekvés mutatkozik, de az összes jövedelem még most sem több egy százaléknál. A roppant erdőségek kezelése évenként körülbelül százezer forint deficitet szül. Az angol közvélemény sürgeti is eladását, de úgy van vele minden kormány, mint nálunk, hol egy igen előkelő nemzetgazdánk, akit egy baloldali képviselő pár excellence a munka emberének nevezett — egy alkalommal azon panaszkodott előttem, hogy minden miniszter földbirtokos akar lenni. Itt is el vannak osztva három tárcára a korona-jószágok, s az eredmény — deficit vagy egész az eltörpülésig csekély jövedelem. Oly gyors emelkedése a jövedelemnek, mint a magyar birodalom javainál, nem is várható, hanem az mégis feltűnő kevés, amit itt ki tudnak szorítani belőle. Természetes, hogy e parkokat nem is a jövedelem kedvéért alkották, de nem is ezekről van szó. A londoni parkok s squarek, melyek az egésségi állapotot oly kitűnővé teszik a „metropolisban, — mint a londoniak büszkén s teljes joggal nevezik városukat, — kétségkívül nagyobb hasznot hajtanak, mint ha be volnának építve házakkal. Hogy a vadászat férfias mulatsága szintén hajt-e hasznot, az már más kérdés. Az angol királyok szerették a vadászatot. A németes hannoveri ház kivételével, melynek legújabb sarjadéka, a walesi herceg kezd csak ismét 36