Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)
1872-05-04 / 102. szám
Kilencedik évfolyam 1872. 102-dik 87. Szombat, majus 4. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ftekr. Negyedévre . Sőt 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. IVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hogyan ítél a világ. (Elbeszélés.) Irta : Beniczey-Bajza Lenke. (Folytatás.) XVII. Néhány hónap múlt ez elutazáa után, egy este Laura szobájába egy feketeruhás, görnyedt alak lépett be, s midőn fölvete fátyolát, a fiatal nő rémülten sietett hozzá, — anyja volt. De mennyire megváltozva! Évek alatt nem öregedhetett volna meg jobban, mint az idő közben, mióta Laura nem látta őt, és arcán e percben is sűrű könyek hullottak alá. A tábornokné egy támlányhoz vánszorgott, s arcát kezeibe temeté; leánya részvétteli szemekkel állt előtte; nem tudta vigasztalni, mert nem is sejtheté fájdalmának okát. Önkénytelenül eszébe jutott, hogy Mártha meghalt. Nem képzelte, hogy anyját más csapás érhette volna. — Mártha? — kérdé félénken, nehogy anyja új rohamban törjön ki. — Elszökött! — zokogott a tábornokné. — Néhány hét előtt herceg H. . .-val ismerkedett meg, s én határozottan tiltom ez ismeretséget és előtetem őt, hogy térjünk vissza Pestre, de nem akart s azt állítá, a herceg rövid időn megkéri kezét, mig végre pár nap előtt mindent összepakoltam s kitűztem az elutazás napját. Midőn reggel fölébredek, Mártha ágya üres volt, s ő távol. Egyetlen szó vagy írás nélkül hagyta el hajnalban a házat. — Szegény anyám! — mondá Laura részvéttel. — De most legalább nálam marad egy ideig ? Talán képes lennék némileg vigasztalni. A tábornokné keserűn mosolygott. — Számomra nincs vigasztalás e földön! Ki úgy képes szeretni gyermekét, mint én Márthát, csak az tudhatja, mit vesztettem könnyelmű magaviselete és távozása által. Laura sóhajtva fordult el s bátortalannak érezte magát e nagy veszteséggel szemben, de mindamellett mindent elkövetett anyja fájdalmának enyhítésére, s kimondhatlanul fájt neki, hogy Karolina midőn néhány nap múlva megérkezvén, azt mondá anyjának, hogy e büntetése, természetes következménye Mártha iránti majomszeretetének, s ő még csak sajnálni sem képes, mert csak most látja, mily kevés rokonszenvre érdemes asszony ez a Mártha, s mily igazságtalanok voltak mindnyájan Laura iránt. A tábornokné nem kaphatván vissza régi szállását, egy időre az őrnagynéhoz ment lakni. Mint mondá, Laurát nem akarja írása közben zavarni. Waldnerné Pestre érkezte után néhány hét múlva, Laura anyjától jött haza, s midőn a félig homályos szobájába lépett, egy férfialakot vett észre, ki kezére hajtott fővel ült egy székben, s gondolkozni látszott. A belépő neszére fölemelkedett, s észrevehető fölindulással sietett Laura elé, mindkét kezét nyújtva feléje. — Henrik! — suttogá a nő, s keze függve maradt, és tekintetét a földre szögező. — Mi történt távollétem óta, hogy így fogadsz ? — kérdé fájdalmasan az ifjú. Laura nem felelt. — Neheztelsz ? Mond, mit vétettem ellened, és légy meggyőződve, hogy soha egy pillanatra sem szüntelek meg imádni e két év alatt. — Távol valók, de nálad volt minden gondolatom, s szívemnek minden dobbanása tied volt. Oh! Laura, ne légy igaztalan irántam! - mondá, s térdre borult lábai előtt. — Henrik, — kiáltá a nő izgatottan, — gondold meg, mit beszélsz! Te Mártha férje szólsz így hozzám ? Valóban, azt nem érdemeltem tőled. — Többé nem vagyok Mártha férje, — mondá élénken az ifjú, — sőt arra sem érdemes ő, hogy nevét ajkaimra vegyem. Téged szeretlek, Laura, évek óta! Szabad vagyok s eljöttem, hogy megkínáljalak kezemmel, melyet hogy elfogadj, semmi sem tartóztat többé, csak az, ha nem osztod érzelmeimet. Laura megragadd Henrik kezét, s egy pamlaghoz vezetve, mellé ült, mialatt vonásai elárulák a keblében dúló érzelmeket. — Nekünk válnunk kell, Henrik, — mondá fájdalmasan, — nem abból az okokból, mert nem szeretlek, hanem mert a közvéleménynyel dacolnunk nem szabad. Ha összekelnénk, a világ, mely most is gyanúsít, elitélne; azt hinnék a válás egyedül ama célból történt, hogy igy fejezzük be e történetet, de ez, át fogod látni, nemtelen s hozzánk méltatlan befejezés volna. — Laura, — kiáltá szenvedélylyel Henrik, — te a világ ítélete, gyanúsítása s a közvéleményről beszélsz, midőn boldogságunk, szerelmünk és jövőnk forog kérdésben, ily gyöngének nem hittelek volna. A valódi és igaz szerelem, Laura, dacol a világ ítéletével, s nyomorult, ki e balgaságokra még ad valamit. Én elég erősnek érzem magamat, dacolni vele! — Én nem, Henrik, s különösen anyám ítéletét nem bírnám elviselni, és azért válnunk kell mielőbb. Ha barátok nem maradhatunk s közönyösek nem bírunk lenni, kerülnünk kell egymást. Te férfi vagy, a világ zárva áll előtted, hogy feledhess, és én . . . Hangja reszketett. — Én rég megszoktam a lemondást, s szívem elég erős lesz ez utósó csapást is elviselni. — Laura, szerelmem, — mondá ismét leborulva előtte az ifjú, — engedd legalább közeledben maradnom, esküszöm, hogy soha egy szó sem jön ajkaimra érzelmeimről. — Nem, ezt lehetetlen volna elviselnem ! Válnunk kell, mégpedig rögtön és örökre, ha erőmet nem akarod végképp kimeríteni! Henrik fölállt s tántorogva tett néhány lépést az ajtó felé, azután hirtelen megfordúlt, s Laurához futva, karjaiba szórttá őt, és sietve hagyta el a szobát. XVIII. Komor téli est volt. Kant zord, tomboló szél fújt, s Laura, kezére hajtott fővel ült egyetlen gyermeke ágyánál, kit — mint látszék — isten hasonló módon akart elvenni tőle, mint másik fiát s ki már hetek óta beteg volt. Lehetetlen nem bámulnunk némelykor egyik vagy másik embertársunk erejét, s igy volt ez Lauránál is, kit a sors próbáltatásokra látszott kijelölni, s ki azt keresztyéni erővel, hittel és buzgalommal viselte el. — Ha fiam meghal, — nincs többé kötelességem e föld s az élet iránt! — mondá ezerszer magában, s arcán átszellemültség és nagy elhatározás tükröző vissza magát. Ez este különösen veszélyessé vált a kisfiú állapota, s Laura önkénytelenül visszaemlékezett egy hasonló éjszakára, midőn a következő reggel a fölkelő nap, ugyan a szobában egy kisded holttestére áraszta ki sugarait. Egész testében reszketett. Az emlékezés legveszélyesebb ellenségünk s e szegény nőt minden kínzáson keresztülvitte. Halkan kopogtak, s nőcselédje egy magas, erős leányt vezetett be hozzá, ki fölindúltan lépett az elmerült sápadt nő elé, és kezét megragadva, ajkaihoz vonta. — Ismerjen rám, asszonyom, — mondá ömlengően, — ki nem tudva önt feledni, eljöttem, hogy megoszszam gyermeke ápolásának gondjait. Egy szikra hála ama sok jóért, amit velem tett! — Borbála! - suttogó szelíd, hálás tekintettel Laura, és e percben az elégedettségnek egy nemét érzé. Ez volt a legelső hála, melylyel e földön találkozott. — Köszönöm, hogy eljöttél! — folytatá. — Nézd e szegény gyermek hervadt arcát, igen nagy ápolásra van szüksége, s én magam alig vagyok képes azt neki megadni. Borbála a gyermekre tekintett s fölsóhajtott. Látta, hogy későn jött, s alig képes az ápolásban már valamit segíteni. — Nyugodjék le asszonyom! — mondá Borbála, s dereka köré fonva izmos karjait, kivezeté őt a mellékterembe, ki egy pamlagra dőlve, ájulásba esett. Pár perc múlva Henrik és az orvos léptek a szobába, s míg Henrik merengve szemlélte a halvány szunnyadó arcát, az orvos a beteg ágyához lépett, hol meglepetve látta az új ápolónőt. Megvizsgálva e gyermeket, Henrikhez közeledett. — Reggelre meg fog halni, — mondá, — s félek, anyja alig éli túl e csapást. Bárcsak el lehetne őt távolítani a haldoklás előtt. — Én a fiú mellett maradok, — mondá Borbála, Henrikhez lépve, — s ön vigye el őt valahová. — Honnét jött ide, Borbála ? — kérdé csodálkozva tőle. — Szüleimtől, kik meghaltak, s hol régóta haltám, hogy egykori kegyes asszonyomnak szüksége volna rám; eljöttem, hogy megháláljam irántam való jóságát. — Derék leány, Borbála, az isten meg fogja áldani! (Vége köv.) Az ismeretlen nő. Achard Amédée beszélye. (Folytatás). II. Vauclair Fernand szeptember elején érkezett Bagnéresbe. A Saccaron szállodában, hol ő magának lakást vett, számos idegen tartózkodott még, kik naponkint kirándulást rendeztek a hegyek közé. Ha pedig őket ebben az eső gátolta, zenekört alakítottak s olykor táncmulatságot is rendeztek. Fernand sem vonta ugyan magát ki eme szórakozásokból, azonban első gondja is az volt, hogy az idegenek neveit tartalmazó könyvben lapozgasson s az asztalokon szétszórva hevert albumokat olvasgassa, melyekben a vendégek részint prózában, részint versben, eszméiket s érzületeiket, a különféle benyomásokat, melyeknek alávetvék, szokták bejegyezni. Gondosan vizsgálgatta ő a különböző kéziratokat, abból az okból, hogy hátha hasonló kézvonásokra talál azokhoz, melyeket tárcájában őriz. Egyetlen szó egyetlen vonás nem hasonlított a rejtélyes levél tartalmához. Alig volt már három vagy négy hó hátra a Reyniére asszony által megállapított határidőből. Mit tegyen ? Kifusson-e addig valamerre a nagy világba, hogy soha föl ne találhassák, vagy rászánja-e magát ama boldogságra, melyet baráti kezek akarnak számára teremteni ? Ama vendégek között, kikkel ott találkozott, volt egy egy fiatal nő, ki némileg visszavonultan élt s csak olykor elegyedett a kavalkádokba, ha azokban nem sokan vettek részt: ilyenkor hallgatta a ze-