Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)

1872-05-05 / 103. szám

10­3-dik SZ. Vasárnap, május 5. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 1. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FUTÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési dij. Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgál­hat a kiadó­hivatal. Karolina! Szép Karolina! Tiéd im­e dal s a tiéid e hangok, Miket kobozombul e szív csal elő, mely Zeng egyedül teneked, tefelőled, Ki ő neki élete, mindene vagy, A mióta megismert, S a mióta szavad csodabüvü zenéje Uj hitnek adott örök életet, a mely Fénynél ragyogóbb, és Fűszeresebb, mint erdei illat, S oly tiszta, miként üde, hajnali harmat! Oh szép Karolina ! tiéd im­e dal! Szép Karolina! Hallgasd meg e dalt, Hallgasd meg a hőskor e régi, de kedves Dalhangját, a­min egykoron Ossián Zengő Otthona szerelmét, A vert hadakat s rőt Dunromath éji szemöldü bozontját, Durranna folyóját, S a sziklaövezte ködös Tromathont! Hallgasd meg e dalt, hozzád a mi méltó! S gondold : Otthona te vagy ! Gondold : Otthona te vagy s én Morni fia, a szerelmes, a küzdő! S láss kékszinü tengeri s ormot, a melyet Zöldszürke méh lep; s ezalatt halld A puzdrák zörejét, mit a zord, deli és bús, Holdfényben fürödő erdők szive lágyan Visszhangoz — — s közepette e szűzi gyönyörnek, Oh szép Karolina! Hallgasd meg e dalt, e regét! * Szép Karolina! Bolyonga e földön egy ember a sok közt, Keresve az „üdv“-öt, a hol hire volt. Kereste szünetlen’, Kereste napéjjel, Hogy végre, ha megleli, másnak is adjon, Adjon azoknak, a kik epekedve, S egymás kebelére rohanva vadul, Szomjuházának a porban utána. S Abasverus élete csak mese, játék, Ahhoz a bolygáshoz, mit ez ember Elkövetett e mohó keresésben; Es Laokoon ezeroldalu kínja Mennyire nem mese , érzé! — Bejárt helyeket, hol Víg hang nesze zendüle és hol A kedv s a mosolynak Csak árnya keringett, S hol végre torokteli zaj s kacagás volt Útmutatója, vezére. Gyakorta hive, hogy elérte s az üdvnek Forrásához jutott. De oh szomorúság! E drága hit újra, meg újra, Percek tünetén tova szállá, Miképen azoknak Ajkairól a mosoly s sziveikből a kedv. S a mint eme hitre megannyiszor újra Feltűne elébe a vadszemü kétely: Úgy tűnne fel a sötét mélységből e lelkek Szörnyű sebe, mit a napnak Fénye nem ismert még s csak ez ember Látható most. S­ok szép Karolina! Hidd, hidd, hogy e látmány Megannyiszor újra erőt ada néki, habár Hő lelke ilyenkor Sugártalanabb s feketébb vala, mint az Első khaosz s a pokolnak ijesztő S kisértettek­ árnya. — De mindegy! Ő ment, ment. Kérése a helyet, hol Nem hazug a látszat s örökéletü összhang Őrzi frigyét a valóval, a mely „szép“ ! S ö ment, ment. S ezalatt Szállt az idő, szállt, szállt ... a minek csak Zajtalan, ámde hüvös szárnylebbentése jelenté Néki, hogy ő mindi­g mind közelebb jut A hideg ágyhoz, a­hol Nincs többé keresés, Mert megfagy a vágy, meg a vér és Kihull kezeinkbül örökre az álmok Szindús s fönnlengő lobogója. — Oly bús vala néki e kép! S ah ! oly szomorú, hogy Lebeghető hajnali szellő, Rezeghető enyhe sugárfény, S terjenghete lágy tavaszillat: Ö nem vala boldog ezóta! Igazán sehol, és soha nem vala boldog. — S­oh jó Karolina ! Miként az Ítélet, a mely szabadit, Miként az Ítélet a rabnak, a ki Soh’sem vala rész még, Hangzék nekem a te szelid, szép Lelkednek szava most, mire szívem Rejtett húrjai oly meleg és sohasem érzett Rezgéssel felesének. Mig a te lelked Erre újabb, meg újabb visszhangot adott, és Megszületett ama szent s örökéletü „összhang,“ A mit keresek s mit Nem adott az „anyag,“ sem a „kép“ gyönyöre, Nem a vénusi háj, nem a képzelet álma, Nem a vér heve, oh csak a „szellem,“ az „érzés,“ Mely szép s soh’se múló, mint a világ, S mi nélkül ez élet: öröktűz! — S oh szép Karolina ! Mindezt te adád, te hozád el! Meghozva szivemre az üdvöt, a békét! S most mondjak-e többet, mondjak-e, mint hogy : Mily édes e béke ! mi tiszta ez üdv ! Mily telt e kebel! s mily szép a világ ?! — S oh, várjak-e többet, várjak-e, mint hogy : Ily szép a világ neked is ? ! Jer hát! s a kik azt soh’se látták : Fessük le mi nékik ! így jő el a végső ítélet ! s az isten Eljö közibünk,­el, az angyali karral! S itt élve közöttünk. Itt élve örökkön : „Angyal“ lesz az „ember ! “ S megifjul e föld, a világ! Benedek Aladár. Hogyan ítél a világ. (Elbeszélés.) Irta: Beniczky-Bajza Lenke. (Vége.) Laura fölébredt, megmozdult, s hirtelen elhagy­va helyét, csodálkozva tekintett körül. — Henrik, — mondá önkénytelen örömmel lépve hozzá, — te soha sem feledkezel el rólam. Azután az orvoshoz fordult, ki komor, remény­telen kifejezéssel állt előtte. — Semmi remény ! — dadogá sóhajtva Laura, s hevesen futott a betegszoba felé. Mindnyájan követve őt, körülállták az ágyat, s reggel felé bekövetkezett a harc, mely a legelkese­­redettebb küzdelem e földön. Laura utósó percig fia mellett maradt, s több erőt tanúsított, mint az orvos várta volna e gyönge, kimerült testtől, elfelejtvén, hogy mily erős lélek la­kik abban. Csak midőn mindennek vége jön, tört meg ereje, s egy sikoltással eszméletlenül dőlt Henrik karjaiba, ki szivére szorítva, kétségbeesett pillantással vitte őt egy pamlagra. — El kell innét szállítani! — mondá az orvos. — Idegei nagy izgatottságban vannak, hogy fiát nem láthatja viszont, s a temetésen nem szabad je­len lennie. — Hová vigyem őt? — kérdé önmagától Hen­rik, de nem találta e kérdés megoldását, mig végre Borbála tanácsoló neki, hogy szállítsák a tábornok­­néhoz, s Henrik követve e tanácsot, egy kocsiba vitte le a még mindig eszméletlen nőt s anyja laká­sára szállitá, helyet és ápolást kérve számára. Midőn Waldnerné belépni látta Henriket Lau­rát karjaiban hozva, heves ellenszegüléssel lépett eléje. — Én nem pártolhatom az ily viszonyt, — mon­dá szigorúan, — s az ily könnyelmű nőnek nálam nincs helye ! Ha fia meghalt, temettesse el őt. Az anyának gyermeke koporsóját kell követni, s annak elhagyásához én segédkezet nem nyújtok. Henrik egy pillanatig némán állt a tábornokné előtt. — Ily szívtelenségről nem volt fogalma. — De élete forog veszélyben, ha holt gyermeke mellett marad! — mondá aztán csengve. — Nem oly gyönge ő, hogy azt el ne bírja, s vannak hölgyek, kiknek e percben sokkal elha­­gyottabb és kétesb helyzetük van, mint neki! — mondá a tábornokné célzással. Erre nem volt mit válaszolni, s Henrik karját nyújtva a félig magához tért, de öntudatra még min­dig nem ébredt Laurának, levezeté őt a kocsiba, sa­ját szállására hajtatott vele, s karjaiba ragadva őt felvitte, hol a kimerült nő újra ájulásba esett. Henrik lelkészért küldte inasát s midőn az be­lépett, a fiatal nőt vad képzelődés és fölhevült lázas beszédben találta, mig arca kipirult, sötétvörös volt, és egész teste reszketett. Henrik a lelkészhez lépett. — Egy haldokló van itt, tisztelendő úr, kinek kívülem senkije sincs e világon, s kiről j én,­ Les­­senyey Henrik, becsületszavamat adom, hogy szabad, valamint én is az vagyok, s arra kérem önt, esküd­tessen össze minket. A lelkész habozott, Tanúk kellenek! — mondá. . . — Ily körülmények között fölmenti önt a tör­vény és az egyház; legyen nyugodt, én jót állok a következményekért! A lelkész jószívű emberbarát volt, s Henrik ko­moly, férfias, bizalmat gerjesztő külseje nagy hatás­sal volt rá; rövid szóváltás után telj­esítő kívonatát, s mint házastársakat hagyta el a sokat szenvedő fiatal párt. Laura veszélyes és fenyegető betegségbe esett, Henrik és Borbála egy pillanatra sem hagyták el ágyát. A tábornokáé megtudva az eseményeket, né­hányszor föl akarta leányát keresni, de Henrik soha sem bocsáto őt be. „Nekem van hozzá egyedüli jo­gom! “ — mondá keserű büszkeséggel, s csupán Bor­bála volt az, kit megtűrt Laura körül. Végre jobban lett a beteg, magához tért, s első pillantása Henrikre esvén, vonásait véghetetlen bol­dogság és nyugalom önte el, s ez többet mondott minden vallomásnál. Tavasz volt, midőn elhagyhatta ágyát és elég erős lett egy kényelmes utazásra. Henrik elhatározta Tamásfára vinni őt, hol sebesebben remélte fölüdü­lését, mint a városban, e szomorú emlékezésnek színhelyén. Néhány nappal elutazásuk előtt, midőn Laura legelőször hagyta el ágyát s egy pamlagon nyugo­dott, Henrik eléje térdelt és átölelve,szívére szorítva tartá a szeretett alakot. A nő mosolygó, boldog arccal viszonzó tekinte­tét, a­mi föltűnő ellentétet képezett nagy halványsá­gához, mig ajkain már több ízben egy kérdés lebegett. — Szabad-e nekünk ily módon viselni egymás iránt magunkat ? — kérdé aztán nyugtalan tekintet­tel, s kibontakozni igyekezett az ölelő karokból. — Jogom van hozzád! — viszonzá Henrik enyelgve. — Én mentettelek meg a haláltól, a ter­mészet törvénye adott nekem, s nincs hatalom, mely tőled elválaszthatna! Laura arcán az átszellemültség és boldogság- Lapunk mai számához félív van mellékel­és

Next