Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)

1872-10-22 / 242. szám

242-dik ez. Kedd, október 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: félévi­« . . . 7 ft —* kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelelt az ünnep utáni napokat kivéve minden­­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zvidfa-ttU-fe 39. ta. 1. ta Hirdetési dlj: HatodL'&aobog petit­sor ....................9kr. Bélyegdij minden ig­­tatáskor . . . . 10 kr. Előfizetési fölhívásunkat az októ de­cemberi évnegyedre ajánljuk az olvasó­közön­ség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedett nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évne­gyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizeté­sek az „Athenaeum kiadó­hivatalába“ küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. A szív válságai. (Beszély.) Szigethy-Madarassy Kiotóidtól. (Folytatás.) Nem birtam a néma szenvedést, a titkos harcot, mi szívében oly pusztítólag dúlt, tovább elviselni, föl­tettem magamban ennek véget vetni; hogy mily mó­don és miféle eszközök által, azt még nem voltam képes meghatározni. Csak azt tudtam, hogy Berta leányának boldoggá kell lennie minden áron, a­mi­képp én azt megígértem haldokló anyjának. Tegnap este erre nézve is tisztába jöttem ma­gammal , a­midőn egyszersmind újólag meggyőződ­tem a felől, mennyire érdemes az őrnagy Milla sze­relmére, s így mennyire képes őt boldoggá is tenni. Ugyanis­ a bárónőhöz kisértem el nőmet, hol nemsokára az őrnagy is megjelent. A bárónő fölké­­résére csakhamar a zongorához ültek. Én, mint a zenében afféle laikus ember, ki nem sokat ért a németek klasszicitásához, rövid idő múlva búcsút vettem a kis társaságtól, megígérve Min­ának, hogy később majd eljövök értte, így szoktam ezt máskor is tenni, s azért eltávozásom legkevésbbé sem tűnt föl egyikük előtt sem. Én azonban a­helyett, hogy elhagytam volna a bárónő házát, észrevétlenül az üveggel födött veran­dában húztam meg magamat. Ide több ablaka nyílt ama teremnek, hol jelen­leg a háromtagú kis társaság időzött, s én ezek egyikének félig nyílt szárnyán s lenge csipke­füg­gönyén át a legjobban láthattam és hallhattam min­dent, a­mi a bárónő termében­ történt. A zongorázás ott bent rövid félbeszakításokkal folyt Milla és az őrnagy hol négy kézre, hol pedig egymást fölváltva két kézre játszották Bet­­hoven, Mendelssohn, Schuhmann Róbert stb. szerze­ményeit; mig a bárónő, kit köszvénye leláncolva tar­tott, kerekes kis székében, közel az ablakhoz, mely­nél én künn álltam, ült, s meggörbült száraz ujjaival az ütenyt vezeté a mellette levő kis asztalon. Mármár abban akartam hagyni a leskesődést, a­mit, megvallom, szégyenleni kezdtem magam előtt is, midőn figyelmem nagyobb mérvben lett megra­gadva, mint eddig a bent történtek által. Mi­lát kérésekkel ostromolta a bárónő : énekel­je el neki Rossini „Othellójából“ Desdemona dalát a „szomorú fűz“-ről, míg az őrnagy, szavak helyett csak erdő pillantások által fejezte ki néma kérelmét. Nem vonakodott. Nem igen szeret mások előtt énekelni, habár hangja szép, és eléggé képzett. Végre engedett a sürgető kéréseknek, s leülve a zongora mellé, énekelni kezdte ama gyönyörű panasz­dalt, mely egy szomorú végzete alatt megtört ■ősziv fájó sóhajaiból és könyeiből áll, ki a közelgő halál sötét szárnyát már is­ érzi lelkére nehezülni. E dalt, melyről egy szellemdús francia író azt mondta, hogy „Rossini ebben a zene költészetét Shakas­peare nagyságához emelés, e dalt, mondom, lehet tán művészibben énekelni, de melegebben, elraga­­dóbban bizonyára nem, mint azt most Milla tette, ki magát egészen belelátszott képzelni a boldogtalan velencei nő szomorú helyzetébe. Még a meglehetős cinikus természetű bárónő is fölmelegedett kissé Min­ának szenvedélyt és fájdal­mat, kétségbeesést és lemondást híven kifejező éne­kétől, míg az őrnagy kifejezésdús szép arcán, a leg­nagyobb elragadtatás, de egyszersmind a meghatott­ság is volt olvasható. Az én elszorult szívemből is előtört egy nehéz sóhaj, melyet szegény ifjú nem lélekbe ható panasz­­hangja csalt ki onnét Ez pedig, elvégezve énekét, bágyadtan támasz­kodott vissza ülésében, mintha egész erejét kimerí­tette volna az általa oly mélyen átérezett dal elő­adása. Soha sem láttam őt oly szépnek, mint e pillanat­ban, midőn fehér ruhájában, halvány arcával ott ült Mozart és Beethoven mellszobrai alatt, melyekről a hosszan aláfüggő borostyán-indák az ő gazdag, sötét hajfürtéit érintették, mintegy megkoszorúzandó ben­ne a fájdalom költészetét Néhány percig néma csönd volt a teremben. Mintha a benlevők sajnálták volna a bájos dal utó­hangjait, melyek még a légárban hullámzottak, egyéb nesz által onnét elzavarni. A bárónő volt az első, ki lerázta magáról a szép ének által előidézett varázslatot. Mélyen fekvő nagy szürke szemei, melyek egykor szépek lehettek, de most a betegség miatt és tán szokásból is — össze­­húzódtak, — ravaszul pislogtak majd az önfeledten mélázó Min­ára, majd pedig az összefont karokkal ehhez közel álló őrnagyra. — Nos szép öcsém, — mond ennek fogain át­szűrt suttogó hangon, mely nagyon hasonlított a kí­gyó sziszegéséhez; — hát még most is el akarunk utazni az északi sarkhoz ? — s egy Mephistónak is be­csületére való mosolylyal intett az ifjú nő felé. Az őrnagy fölrezzent önfeledt álmodozásaiból, s lélektelj­es szemeit, mely a legbensőbb szerelem egész szenvedélyével függött néhány pillanatig Milla elbűvölő szép, epedő alakján, hirtelen levette arról. Aztán megsimitva nemes szép homlokát, mintha a fájó gondolatokat akarta volna onnét elűzni, — nyu­godtan, csengő hangon felelte a bárónőnek: — Igen, nagynéném ! Két nap múlva utazom. A bárónő kétkedőleg s meglehetős gúnyosan vont vállat, s aztán elkezdte kerekes székét a szom­széd szoba felé görgetni. Az őrnagy pedig észrevéve, hogy nagynénje őt az ifjú nővel egyedül akarja hagyni, vette sapkáját, mélyen meghajtotta magát Milla előtt, és segítette a bárónőt a mellékszobába kocsikázni. Midőn kevés perc múlva ezután beléptem a te­rembe, Milla elömbe sietett Mint egy félénk madár­ka, úgy simult keblemre a szegény gyermek saját szívének viharja elől. Haza mentünk. S ő újra csöndesnek, nyugodt­­nak látszott. De én nem hittem többé e külső nyuga­lomnak, s tudtam jól, hogy az neki mily nagy meg­­erőtetésébe került. Elnéztem őt éjjel, a midőn hosszas, kínos hány­­kódás után végre bizonyos lázas félálom vett rajta erőt. Hogy összeszorította még akkor is ajkait, ne­hogy azok félöntudatlanságban egy olyan szót vagy nevet ejtsenek ki, a mely ellen ő szivében annyi erő­­megfeszitéssel küzdött. S én barátom, — folytatta Tarkövy mélyen megindúlt hangon, — megtört szivvel virasztottam mellette, s kényes szemmel néztem néma kínszenve­déseit. Lombay meleg részvéttel szorította meg barát­ja kezét. — S mindezek után — kérdezte attól szünet múlva, — mit szándékozol tenni? Tarkövy mélyen fölsóhajtott. — Mit egyebet, — válaszolta a határozottság kifejezésével arcán és hangjában, — mint Min­át sza­baddá tenni, hogy azzal, kit szeret, boldog lehessen. — Tehát csakugyan el akarsz válni tőle? Ez nem lenne ugyan nehéz, mert mindketten, te is, nőd is, protestánsok vagytok, hanem azért még sem hi­szem, hogy az megtörténjék — Miért ? — Azért, mert, mint én nődet ismerem,­­ nem fog soha ez elválásba beleegyezni , sokkal jobban tudja, hogy te őt mennyire szereted, hogy mily ál­dozatodba kerülne a lemondás ő róla. Ő a kínált bol­dogságot nem fogadja el ezen az áron. (Folyt. köv.) I1 --— ---.—­ ­ Egy nő a pellengéren. (Francia beszély.) Írta: Legay Henrik. (Folytatás.) Első volt, a­ki belépett, Abile asszony. Őt Do­­nelli követé. A homályos teremben első pillanatra mit sem láttak; a falak épp oly puszták voltak, mint maga a terem, melyben egyetlen szék sem volt. Hosszabb szemlélés után végre Donelli az átelleni oldalon egy képet vett észre, mely be volt húzva sű­rű zöld fátyollal. — íme, a kép, — monda nagynénjének, — néz­zük meg, mit ábrázol. És mindketten a festményhez közeledtek. Abilo asszony lehajolt és félrevonta a zöld fátyolt. A fest­mény egy középkori jelenetet tüntetett elő: e­g­y nőt a pellengéren. Donelli, ki valami ke­ve­­­set értett a festészethez, figyelemmel nézte a névte­len művész alkotását, de nem talált rajta semmi kü­lönöst. — Mi van e képen csodálatraméltó? — kérdé nagybátyjától, a­nélkül hogy hátra fordult volna. — Mit akar ez tulajdonképp jelenteni? Abilo nem felelt. Neje és unokaöcscse egy­másra néztek. A terem üres volt és az ajtó be­zárva.­­ — Szép ! tehát foglyok vagyunk ! — mondá Abilo asszony. Donelli az ajtóhoz lépett, mert nem hitte, hogy be van zárva. — Mi jutott nagybátyámnak eszébe ? — szólt, midőn látta, hogy a nehéz tölgyfaajtó makacsan el­lenállt minden nyitási kísérletnek. — Meg akar minket tréfálni, — mondá Abilo­­ asszony. — Meg vagyok győződve, hogy kívülről­­ hallgatózik. Nézze, mondtam, hogy itt van, — foly­­­­tató ujjával az ajtó felé mutatva, mely előtt néhány írott lap hevert a földön. Abilo asszony fölvette a papírcsomagot és belé­­tekintett — Ah! ah! — mondá, — a játék bonyolódik, íme börtönőrünk levele. Lássuk, mit ir azoknak ki­ket ily ravasz módon kalitkába zárt. A fiatal nő azonban alig futotta át az első soro­kat, midőn egyszerre elsápadt, reszketni kezdett s a következő pillanatban eszméletlenül dőlt Donelli karjaiba. Az iratcsomag egyes lapjai széthulltak a földön. IV. Donellinek nem kevés fáradságába került, míg Abilo asszonyt magához térítheté. Igaz, hogy nem is volt rendelkezésére semmiféle eszköz, mit hasonló eset­ben igénybe venni lehet; mindössze annyit tett, hogy karjaiban tarta a hölgyet, miután nem volt sem pam­­lag, sem szék, melyre őt lehelyezhette volna. Öt perc múlva a nő végre felnyitó szemét, a­mint a terem­ben körültekintett, azonnal visszaemlékezett a tör­téntekre, és könyekben tört ki, a­nélkül, hogy szólni bírt volna. Csupán kezével mutatott a papírlapokra, melyek szerteszóródva hevertek körülte.

Next