Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)
1872-10-22 / 242. szám
242-dik ez. Kedd, október 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: félévi« . . . 7 ft —* kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelelt az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zvidfa-ttU-fe 39. ta. 1. ta Hirdetési dlj: HatodL'&aobog petitsor ....................9kr. Bélyegdij minden igtatáskor . . . . 10 kr. Előfizetési fölhívásunkat az októ decemberi évnegyedre ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedett nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizetések az „Athenaeum kiadóhivatalába“ küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. A szív válságai. (Beszély.) Szigethy-Madarassy Kiotóidtól. (Folytatás.) Nem birtam a néma szenvedést, a titkos harcot, mi szívében oly pusztítólag dúlt, tovább elviselni, föltettem magamban ennek véget vetni; hogy mily módon és miféle eszközök által, azt még nem voltam képes meghatározni. Csak azt tudtam, hogy Berta leányának boldoggá kell lennie minden áron, amiképp én azt megígértem haldokló anyjának. Tegnap este erre nézve is tisztába jöttem magammal , amidőn egyszersmind újólag meggyőződtem a felől, mennyire érdemes az őrnagy Milla szerelmére, s így mennyire képes őt boldoggá is tenni. Ugyanis a bárónőhöz kisértem el nőmet, hol nemsokára az őrnagy is megjelent. A bárónő fölkérésére csakhamar a zongorához ültek. Én, mint a zenében afféle laikus ember, ki nem sokat ért a németek klasszicitásához, rövid idő múlva búcsút vettem a kis társaságtól, megígérve Minának, hogy később majd eljövök értte, így szoktam ezt máskor is tenni, s azért eltávozásom legkevésbbé sem tűnt föl egyikük előtt sem. Én azonban ahelyett, hogy elhagytam volna a bárónő házát, észrevétlenül az üveggel födött verandában húztam meg magamat. Ide több ablaka nyílt ama teremnek, hol jelenleg a háromtagú kis társaság időzött, s én ezek egyikének félig nyílt szárnyán s lenge csipkefüggönyén át a legjobban láthattam és hallhattam mindent, ami a bárónő termében történt. A zongorázás ott bent rövid félbeszakításokkal folyt Milla és az őrnagy hol négy kézre, hol pedig egymást fölváltva két kézre játszották Bethoven, Mendelssohn, Schuhmann Róbert stb. szerzeményeit; mig a bárónő, kit köszvénye leláncolva tartott, kerekes kis székében, közel az ablakhoz, melynél én künn álltam, ült, s meggörbült száraz ujjaival az ütenyt vezeté a mellette levő kis asztalon. Mármár abban akartam hagyni a leskesődést, amit, megvallom, szégyenleni kezdtem magam előtt is, midőn figyelmem nagyobb mérvben lett megragadva, mint eddig a bent történtek által. Milát kérésekkel ostromolta a bárónő : énekelje el neki Rossini „Othellójából“ Desdemona dalát a „szomorú fűz“-ről, míg az őrnagy, szavak helyett csak erdő pillantások által fejezte ki néma kérelmét. Nem vonakodott. Nem igen szeret mások előtt énekelni, habár hangja szép, és eléggé képzett. Végre engedett a sürgető kéréseknek, s leülve a zongora mellé, énekelni kezdte ama gyönyörű panaszdalt, mely egy szomorú végzete alatt megtört ■ősziv fájó sóhajaiból és könyeiből áll, ki a közelgő halál sötét szárnyát már is érzi lelkére nehezülni. E dalt, melyről egy szellemdús francia író azt mondta, hogy „Rossini ebben a zene költészetét Shakaspeare nagyságához emelés, e dalt, mondom, lehet tán művészibben énekelni, de melegebben, elragadóbban bizonyára nem, mint azt most Milla tette, ki magát egészen belelátszott képzelni a boldogtalan velencei nő szomorú helyzetébe. Még a meglehetős cinikus természetű bárónő is fölmelegedett kissé Minának szenvedélyt és fájdalmat, kétségbeesést és lemondást híven kifejező énekétől, míg az őrnagy kifejezésdús szép arcán, a legnagyobb elragadtatás, de egyszersmind a meghatottság is volt olvasható. Az én elszorult szívemből is előtört egy nehéz sóhaj, melyet szegény ifjú nem lélekbe ható panaszhangja csalt ki onnét Ez pedig, elvégezve énekét, bágyadtan támaszkodott vissza ülésében, mintha egész erejét kimerítette volna az általa oly mélyen átérezett dal előadása. Soha sem láttam őt oly szépnek, mint e pillanatban, midőn fehér ruhájában, halvány arcával ott ült Mozart és Beethoven mellszobrai alatt, melyekről a hosszan aláfüggő borostyán-indák az ő gazdag, sötét hajfürtéit érintették, mintegy megkoszorúzandó benne a fájdalom költészetét Néhány percig néma csönd volt a teremben. Mintha a benlevők sajnálták volna a bájos dal utóhangjait, melyek még a légárban hullámzottak, egyéb nesz által onnét elzavarni. A bárónő volt az első, ki lerázta magáról a szép ének által előidézett varázslatot. Mélyen fekvő nagy szürke szemei, melyek egykor szépek lehettek, de most a betegség miatt és tán szokásból is — összehúzódtak, — ravaszul pislogtak majd az önfeledten mélázó Minára, majd pedig az összefont karokkal ehhez közel álló őrnagyra. — Nos szép öcsém, — mond ennek fogain átszűrt suttogó hangon, mely nagyon hasonlított a kígyó sziszegéséhez; — hát még most is el akarunk utazni az északi sarkhoz ? — s egy Mephistónak is becsületére való mosolylyal intett az ifjú nő felé. Az őrnagy fölrezzent önfeledt álmodozásaiból, s lélekteljes szemeit, mely a legbensőbb szerelem egész szenvedélyével függött néhány pillanatig Milla elbűvölő szép, epedő alakján, hirtelen levette arról. Aztán megsimitva nemes szép homlokát, mintha a fájó gondolatokat akarta volna onnét elűzni, — nyugodtan, csengő hangon felelte a bárónőnek: — Igen, nagynéném ! Két nap múlva utazom. A bárónő kétkedőleg s meglehetős gúnyosan vont vállat, s aztán elkezdte kerekes székét a szomszéd szoba felé görgetni. Az őrnagy pedig észrevéve, hogy nagynénje őt az ifjú nővel egyedül akarja hagyni, vette sapkáját, mélyen meghajtotta magát Milla előtt, és segítette a bárónőt a mellékszobába kocsikázni. Midőn kevés perc múlva ezután beléptem a terembe, Milla elömbe sietett Mint egy félénk madárka, úgy simult keblemre a szegény gyermek saját szívének viharja elől. Haza mentünk. S ő újra csöndesnek, nyugodtnak látszott. De én nem hittem többé e külső nyugalomnak, s tudtam jól, hogy az neki mily nagy megerőtetésébe került. Elnéztem őt éjjel, a midőn hosszas, kínos hánykódás után végre bizonyos lázas félálom vett rajta erőt. Hogy összeszorította még akkor is ajkait, nehogy azok félöntudatlanságban egy olyan szót vagy nevet ejtsenek ki, a mely ellen ő szivében annyi erőmegfeszitéssel küzdött. S én barátom, — folytatta Tarkövy mélyen megindúlt hangon, — megtört szivvel virasztottam mellette, s kényes szemmel néztem néma kínszenvedéseit. Lombay meleg részvéttel szorította meg barátja kezét. — S mindezek után — kérdezte attól szünet múlva, — mit szándékozol tenni? Tarkövy mélyen fölsóhajtott. — Mit egyebet, — válaszolta a határozottság kifejezésével arcán és hangjában, — mint Minát szabaddá tenni, hogy azzal, kit szeret, boldog lehessen. — Tehát csakugyan el akarsz válni tőle? Ez nem lenne ugyan nehéz, mert mindketten, te is, nőd is, protestánsok vagytok, hanem azért még sem hiszem, hogy az megtörténjék — Miért ? — Azért, mert, mint én nődet ismerem, nem fog soha ez elválásba beleegyezni , sokkal jobban tudja, hogy te őt mennyire szereted, hogy mily áldozatodba kerülne a lemondás ő róla. Ő a kínált boldogságot nem fogadja el ezen az áron. (Folyt. köv.) I1 --— ---.— Egy nő a pellengéren. (Francia beszély.) Írta: Legay Henrik. (Folytatás.) Első volt, aki belépett, Abile asszony. Őt Donelli követé. A homályos teremben első pillanatra mit sem láttak; a falak épp oly puszták voltak, mint maga a terem, melyben egyetlen szék sem volt. Hosszabb szemlélés után végre Donelli az átelleni oldalon egy képet vett észre, mely be volt húzva sűrű zöld fátyollal. — íme, a kép, — monda nagynénjének, — nézzük meg, mit ábrázol. És mindketten a festményhez közeledtek. Abilo asszony lehajolt és félrevonta a zöld fátyolt. A festmény egy középkori jelenetet tüntetett elő: egy nőt a pellengéren. Donelli, ki valami keveset értett a festészethez, figyelemmel nézte a névtelen művész alkotását, de nem talált rajta semmi különöst. — Mi van e képen csodálatraméltó? — kérdé nagybátyjától, anélkül hogy hátra fordult volna. — Mit akar ez tulajdonképp jelenteni? Abilo nem felelt. Neje és unokaöcscse egymásra néztek. A terem üres volt és az ajtó bezárva. — Szép ! tehát foglyok vagyunk ! — mondá Abilo asszony. Donelli az ajtóhoz lépett, mert nem hitte, hogy be van zárva. — Mi jutott nagybátyámnak eszébe ? — szólt, midőn látta, hogy a nehéz tölgyfaajtó makacsan ellenállt minden nyitási kísérletnek. — Meg akar minket tréfálni, — mondá Abilo asszony. — Meg vagyok győződve, hogy kívülről hallgatózik. Nézze, mondtam, hogy itt van, — folytató ujjával az ajtó felé mutatva, mely előtt néhány írott lap hevert a földön. Abilo asszony fölvette a papírcsomagot és belétekintett — Ah! ah! — mondá, — a játék bonyolódik, íme börtönőrünk levele. Lássuk, mit ir azoknak kiket ily ravasz módon kalitkába zárt. A fiatal nő azonban alig futotta át az első sorokat, midőn egyszerre elsápadt, reszketni kezdett s a következő pillanatban eszméletlenül dőlt Donelli karjaiba. Az iratcsomag egyes lapjai széthulltak a földön. IV. Donellinek nem kevés fáradságába került, míg Abilo asszonyt magához térítheté. Igaz, hogy nem is volt rendelkezésére semmiféle eszköz, mit hasonló esetben igénybe venni lehet; mindössze annyit tett, hogy karjaiban tarta a hölgyet, miután nem volt sem pamlag, sem szék, melyre őt lehelyezhette volna. Öt perc múlva a nő végre felnyitó szemét, amint a teremben körültekintett, azonnal visszaemlékezett a történtekre, és könyekben tört ki, anélkül, hogy szólni bírt volna. Csupán kezével mutatott a papírlapokra, melyek szerteszóródva hevertek körülte.