Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)
1873-04-22 / 92. szám
barátnője épp úgy gyűlölte volna őt is, mint ahogy ez a szép hölgy gyűlölte a „bolond Fontanges“-t, s a „szent Maintenon“-t. Egy szóval, valódi szépség volt a marquisné, s ezt maga is tudta, midőn kikönyökölt petit-forêt-i kastélya erkélyére, amely Clagnyhoz közel, a ville d’avrée-i erdő tövében feküdt, a versaillesi kapukon kívül, s noha egyedül volt s nem volt közelében senki sem, a ki fehér arcbőrét, sötét szemeit, gyönyörű karját, ujjait és gyémánt-ékszerét, a melyek a holdvilágnál tündériesen mosolyogtak, megbámulja , mégis ez mosolygott s mosolya bizonyos belső diadalörömöt fejezett ki, midőn így suttogtt magában: „Ő az enyim, az enyim! Ejh! hogy is segíthetne magán szegény !“ Tekintete elárulta, hogy ama nők közé tartozik, akik nem ismernek ellenállást s nem tűrhetik el, hogy valaki megvonja tőlük hódolatát. A holdfény megvilágította a szökőkutakat, amelyek vize kimért locsogással hullott le a márvány medencékbe; a hársfák lombjai, amelyeket alig mozgatott meg a gyenge szellő, a levegőt kellemes illattal töltötték el és a faragott s megaranyozott kerítésre felfutó rózsák harmatcsöppeket ráztak le fejeikről, amelyek úgy ragyogtak, mint ama nő fürtéi közt a gyémántok, aki felettük az erkélyen könyökölt, finom piros arcát drágakövekkel terhelt karjára támasztva, egyedül, magányosan, ami igen ritka eset volt de la Riviére marquisnénál. Osmin nem volt valami áhitatos bámulója ennek a ritka magányosságnak, mert erősen rázta ezüst csengetyűjét s ugatott, — pedig egy olasz agár ugatása nem valami kellemes hang — mert füleit távoli léptek nesze ütötte meg, a mely alulról a pázsit felöl hangzott föl. Úrnője mosolygott és megveregette fejecskéjét: — Ah Osmin ! — ő jön ugye ? Egy férfi jött elő a hárs- és gesztenyefák sötét sűrűjéből, a melyet a hold sugarai be nem világíthattak ; keresztülment az erkély alatt terülő pázsiton s a terrasz lépcsőin föllépdelvén, ott állt a marquisaá mellett. A férfi fiatal, nagy és szép volt s korához és termetéhez sokkal jobban illett volna a testőrkapitányi egyenruha, mint a sötét papi öltöny, a melyet viselt; ajkai erősen össze voltak szorítva, s arca halálsápadt volt, a mi igen éles ellentétet képzett szemei szenvedélyes tűzével. — Úgy! ? Uram, ön igen késedelmes parancsaim teljesítésében! Bizonyára nem akadt volna Franciaországban még egy olyan férfiú, aki némán birt volna maradni e nő mellett, vakító tekintetének varázsa alatt, egy olyan képpel szemben, mint a marquisné kék selyemruhájával, gyémántjaival s parancsolólag összehúzódó szemöldeivel! Azonban ő némán maradt; ajkait mindig jobban összeszorította, s szemei mindig szenvedélyesebben villogtak. A marquisné megváltoztatta hangját; szelíd, csábító, szemrehányó lett az egyszerre ; mosolya is gyöngédebb volt, oly gyöngéd, amilyen csak az örökösen ajkain ülő gúny dacára lehetett s a férfiú is feloldva érezte magát az igézet alól, midőn a marquisné igy szólt: „Ah! Gaston, ön nem szeret már engem !“ — Nem szeretem önt? Oh ég! Öt szó volt az egész, de ez az öt szó oly szenvedélyt tárt föl a marquisné előtt, a milyet ez még nem költött (dacára minden ármánykodásának és kacérságának) sem azokban, a kik szalonjaiban megfordultak, sem amoda át a versaillesi hősökben, a kiknek szemében a szerelem nem volt egyéb galantériánál, a kiknek minden komédia volt, s a kik semmin sem tudtak jobbszot nevetni, mint valami tragédián! A férfi oly hevesen ragadta meg a marquisné kezeit, hogy ujjait szinte megsebezték az annak gyűrűin kiálló drágakövek, hanem ő nem érezte a fájdalmat, midőn így szólt: — Nem szeretem önt? Szentséges ég! Nem szeretem önt ? Az ön közelében elfelejtem eskümet, fogadalmamat, istenemet! Elfelejtek mindent, kivéve önt, akit imádok, imádok úgy, mint ahogy egyházamat imádtam addig, míg önnel nem találkoztam. A világ minden kínja, ha önnel együtt szenvedem, édesebb, mint a paradicsomi üdv egyedül! Ha önnel vagyok, elvesztem minden erőmet, ön tetszése szerint hajthat ide stova, mint ahogy a szél lengeti a hársfa leveleit. Oh ! asszony ! nem ismer ön izgalmat, hogy amaz emberseregen kívül, akik naponkint bálványozzák az ön legcsekélyebb mosolyát is, még engem is meghajolni készt tekintete előtt, mint ahogy meghajtja azokat, akiket nem köt szent eskü, s akiket nem gyötör magányos éjszakákon a lelkiismeret szava ? Nem ismer ön irgalmat, hogy ama sok tönkretett szívhez még az enyémre is szüksége van, hogy elsorvaszsza és fölemészsze ezt is ? Nem áll elég élet áldozatra készen az ön lábai előtt, hogy még az enyimet is a kárhozat ölébe akarja dobni? Elégedett voltam, nem ismertem lelki háborúságot, amíg önnel nem találkoztam; női szemek nem zavarták meg szívemet, női tekintetek nem űzték el álmomat; női arc nem tolakodott emlékezetembe, lelkem és imám közé! Micsoda gonosz szellem szállta meg önt, hogy igézetét rám is kiterjeszsze, nem hagyhatott ön legalább egy férfiút békében ? Hogy tűrhette meg a marquisné, hogy hozzá ily hangon beszéljenek? Miképp hagyhatott ő, akihez senki még csak közelíteni sem mert, hacsak nem legfinomabb kifejezésekkel, s a legmézesebb szerelmi vallomással, ily szavakat visszautasítás nélkül? Valószínű, hogy ilyen erély, mint ez, itt volt előtte s a szenvedély efféle kitörése mulattatta őt. — Bármint legyen is a dolog, ő kezét elég gyöngéden húzta vissza a férfiéból s ragyogó fekete szemei könyekkel teltek meg. A könyek akkortájt olcsók voltak Versaillesban. — Ah, Gaston! Minő szavak ezek ? Micsoda gonosz szellem szállt meg engem ? Igazán nem tudom, hogy a szerelem gonosz vagy angyali szellem-e, úgy látszik, hogy vagy egyik sem, vagy mindkettő egyszerre ! Hanem ön igen kevéssé szerethet engem, ha e szóban takarót vél találhatni minden esztelenségre s meggondolatlanságra A vér egyszerre arcába szökött a férfiúnak, és szemei vad tűzzel égtek, mig ökleit görcsösen szorította össze. — Angyal-e vagy ördög ? Ah! igazán melyik ? Az első, ha velünk van; az utóbbi, ha távozik tőlünk ! Ön olyan szerelmet gerjesztett bennem, amelyet halálom órájáig fogok magamban hordani; azonban micsoda kezességem van nekem, hogy ön ezt a szerelmet viszonozza is ? — Nem vagyok bizonyos egyébben, mint hogy ön most is tréfát, gúnyt űz velem s nevet a szakálatlan papon, aki járatlan a világiak, egyháznagyok és katonaudvaroncok udvarolgatásában ! Istenemre még azt sem tudom, hogy most, midőn ön mellett állok, szán-e engem, vagy megvet, gyűlöl-e vagy szeret ? Eme szenvedélyes szavak, mint a túltelt hegyi patak, oly hevességgel törtek elő a férfi ajkairól s az aggodalom és kétség eme hangjai fájdalmasan zavarták meg a nyári éj csendjét. — Hát nem szeretem én önt ? (Folyt, köv.) Tárca a nászünnepről. (Bécs, april 20.) Ötvennégy év óta most történt megint, hogy Bécsben uralkodó fejedelem lányának nászát ülték. Az utósó 1819 szept. 16-án volt, I. Ferenc császár leányának, Karolina főhercegnőnek esküvője. Olyan fényest és szeretetteljest azonban, mint a Gizela főhercegnőé ma volt, talán nem is ültek soha. Gyönyörű tavaszi nap ragyogott s vasárnap lévén, már kora reggel nagy tömegek várakoztak a fejedelmi lak és augusztinusok temploma közt. Jegyemet, az udvari titkár különös szivességéből csak ma reggel kilenckor kapván meg, siettem a bejuthatás föltételeivel: fekete frakkal, fehér nyakkendővel ruházni föl magamat, mert a jegyre fel volt írva, hogy a templomba csak fél tizenkettőig eresztik be a vendégeket. Az augusztinusok ódon temploma fejedelmi fénynyel volt díszítve. Három-négyezer gyertya fénye világító meg, a falakon drága gobelinek függtek, az oszlopokat s a főoltár környékét bíborvörös selyem damaszt függönyök borták, az oltár két oldalán gyönyörű virágcsoportok (bennök túlnyomólag azáleák) virultak. Balra aranyos szövetű baldachin alatt a királyi pár aranyos támlás székei, jobbról a mátkapár vörös selyem imazsámolya, két támlás székkel. Aztán hét sor támlás szék a családtagok és vendégek számára. A templom középhajójában a padok finom szőnyeggel födvék, csillagkeresztes és udvarhölgyek számára; középen egész az orgonáig diszemelvények, köztük az első törzstiszteknek tartva fen. A legalsón országgyűlési küldötteink, mágnásaink s a lengyel követek, feltűnően szép nemzeti viseletben. A többi emelvényt s az orgona körüli ülőhelyeket hölgyek foglalták el a legnagyobb díszben, mint csak gazdag úrnők ízlésétől telhetik. Egész gyémánt-kiállítás volt ez. Pontban tizenkét órakor az „Augustiner Gang“ nevű folyosóról, mely a templomot, a fejedelmi lakosztályokkal összeköti, lépett be az udvar nászmenete bíbor mennyezet alatt.Két udvari futár jött elől,aztán apródok aranyhímzetű, bíborvörös ruhában, majd ülnökök, kamarások, titkos tanácsok mind teljes díszben. Következtek: Rainer, Ferenc, Ernő, Leopold, Albrecht, Vilmos s a déli alakú, József főhercegek. A bajor Luitpold herceg (az örömatya) Rudolf trónörökössel ment, kinek oldalán főudvarmestere haladt. Utánuk Lipót bajor herceget is főudvarmestere kisérte. Majd jött a király tábornagyi öltönyben, a legfelsőbb kamarás, főtestőrök és szárnysegédek kíséretében. A hölgyek sorát a királyasszony nyita meg gyönyörű, arany- és ezüsthímzetű szürke selyem ruhában, fején gyémánt-diadémmal, uszályát a templomig hadapródok, a templomban udvarhölgyek vitték. Jobbján haladt, udvarmesternőjétől kisérve, az ünnep főszemélye Gizela királyleány, remek menyasszonyi ruhában, nagyuszályú, nehéz fehér selyemben, mely gazdagon volt hímezve ezüsttel s diszitve myrtus-folyondárral; fátyola szintén gazdag himzetű s ritka nagyságú gyémántokkal kirakott diadém tarta össze. A fejdisz élővirágokból font myrtus-koszorú, a nyakék gyémánt. (Mellettem egy mindenható asszonyság azt súgta : e menyasszonyi öltöny ára négyezer forint.) A menyasszonyt Mária Therézia és Terézia bajor hercegnők, Alice, Mária Immaculata, Klotild, Mária, Erzsébet, Adelgunda főhercegnők udvarhölgyeikkel követék. Egy óranegyednél tovább tartott e fényes nászmenet elhelyezkedése a templomban. Ő Felségük leültek a baldachin alatt, a márkapár az rmazsámolyokhoz járult s rövid ima után felállva, Felségük előtt meghajolva, az oltárhoz léptek. A menyasszonyt udvarmesternője követő, karjára véve annak pompás uszályát. Az esketést Rauscher bibornok végző a legfényesb segédlettel. Ott volt Tarnóczy bibornok is, ki Salzburgból szombat este érkezett meg. A gyűrűk átadása után a márkapár kezet nyújtott egymásnak s következett az egyházi fölszentelés. E pillanatban az udv. palota diszőrsége diszlövést tett, ágyúk dörögtek s az augusztinusok harangjai zúgtak. Ez megható pillanat volt. Hatott szívre, idegre. A körülállók közt nem egy szem nézett örömkényezve a fiatal párra, kik e pillanatban isten és emberek előtt egygyé lettek, egymásnak örök hűséget esküdve. Az esküvői ima alatt mindenki letérdelt az oltár körül. A bécsi bíbornok szentelt vízzel fecskendő meg a fenséges párt, s ezután ők fölkeltek s az oltár és a Felségek előtt mélyen meghajolva tértek vissza előbbi helyükre. Ezzel a szertartás legfőbb részének vége lett. Következett a „Te Deum,“ melyet az udvari zenekar — Breuer főzenekari igazgató vezetése mellett — kitűnően adott elő; majd két udvari káplán mondá a „Benedicamus Patrem“ imát, a bibornok pedig apostoli áldást adott a jelenvoltakra, lelépett az oltár lépcsőjéről s főpapi kíséretével meghajolva a Felségök előtt, az oltár alján megálltak. Erre a királyi pár megállt s a nászmenet a bejövetel rendjében indult meg, kivéve ama lényeges különbséget, hogy a menyasszony most már „férje“ karján hagyta el az egyházat. Boldogságtól sugárzott arca, míg az oltárnál igen meghatottnak látszott. A palota belsejébe vezető folyosók rendkívül szépen voltak diszitve s fölülmúlták a templom nászékességeit, mert őszintén szólva az augusztinusok egyházának helyisége nem a legalkalmasb ily ünnepélyekre, s az esküvő a Szent István templomban okvetlenül még ragyogóbb látvány lett volna. A folyosók megannyi narancsligetek valának, két oldalt a legszebb virágágyakkal s minden narancsfa közt aranyos kandeláberek szórták a világítást ezer meg ezer gyertya tündéries fényével. Lenn az utcán a tömeg csak lassan oszlott el, bámulva és áldást óhajtva a férjhez ment királyleány jövőjére.* A sajtó munkásai képezték körülbelül az egyedüli egyszerű embereket a dalszínház nagy theatre páráján. „Úgy érzem itt magamat — mondá a karzaton egy fiatal, öntelt német tárcaíró, mint egy fakó pacsirta a papagályok közt.“ Mögötte egy komor arc pillantott föl e szókra, s nem mondta ugyan ki, de bizonyára azt gondolá: „Tévedés uram! pacsirta helyett verebet kellett volna mondania, mely mindig ugrál és fecseg.“ Tény azonban, hogy a hírlaptudósítók nem panaszkodhatnak a nászünnepélyek rendezőire, mert 398