Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)

1873-04-22 / 92. szám

barátnője épp úgy gyűlölte volna őt is, mint ahogy ez a szép hölgy gyűlölte a „bolond Fontanges“-t, s a „szent Maintenon“-t. Egy szóval, valódi szépség volt a marquisné, s ezt maga is tudta, midőn kikönyökölt petit-forêt-i kastélya erkélyére, a­mely Clagnyhoz közel, a vil­le d’avrée-i erdő tövében feküdt, a versaillesi kapu­kon kívül, s noha egyedül volt s nem volt közelében senki sem, a ki fehér arcbőrét, sötét szemeit, gyö­nyörű karját, ujjait és gyémánt-ékszerét, a me­lyek a holdvilágnál tündériesen mosolyogtak, meg­bámulja , mégis ez mosolygott s mosolya bizonyos belső diadal­örömöt fejezett ki, midőn így suttogtt magában: „Ő az enyim, az enyim! Ejh! hogy is segíthetne magán szegény !“ Tekintete elárulta, hogy ama nők közé tartozik, a­kik nem ismernek ellenál­lást s nem tűrhetik el, hogy valaki megvonja tőlük hódolatát. A holdfény megvilágította a szökőkutakat, a­melyek vize kimért locsogással hullott le a márvány medencékbe; a hársfák lombjai, a­melyeket alig mozgatott meg a gyenge szellő, a levegőt kellemes illattal töltötték el és a faragott s megaranyozott ke­rítésre felfutó rózsák harmatcsöppeket ráztak le fe­jeikről, a­melyek úgy ragyogtak, mint ama nő fürtéi közt a gyémántok, a­ki felettük az erkélyen könyö­költ, finom piros arcát drágakövekkel terhelt kar­jára támasztva, egyedül, magányosan, a­mi igen ritka eset volt de la Riviére marquisnénál. Osmin nem volt valami áhitatos bámulója ennek a ritka ma­gányosságnak, mert erősen rázta ezüst csengetyűjét s ugatott, — pedig egy olasz agár ugatása nem va­lami kellemes hang — mert füleit távoli léptek nesze ütötte meg, a mely alulról a pázsit felöl hang­zott föl. Úrnője mosolygott és megveregette fejecs­kéjét: — Ah Osmin ! — ő jön ugy­e ? Egy férfi jött elő a hárs- és gesztenyefák sötét sűrűjéből, a melyet a hold sugarai be nem világít­hattak ; keresztülment az erkély alatt terülő pázsiton s a terrasz lépcsőin föllépdelvén, ott állt a marquisaá mellett. A férfi fiatal, nagy és szép volt s korához és termetéhez sokkal jobban illett volna a testőrkapitá­­nyi egyenruha, mint a sötét papi öltöny, a melyet viselt; ajkai erősen össze voltak szorítva, s arca ha­lálsápadt volt, a mi igen éles ellentétet képzett szemei szenvedélyes tűzével. — Úgy! ? Uram, ön igen késedelmes parancsaim teljesítésében! Bizonyára nem akadt volna Franciaországban még egy olyan férfiú, a­ki némán birt volna maradni e nő mellett, vakító tekintetének varázsa alatt, egy olyan képpel szemben, mint a marquisné kék selyem­ruhájával, gyémántjaival s parancsolólag összehú­­zódó szemöldeivel! Azonban ő némán maradt; ajkait mindig jobban összeszorította, s szemei mindig szen­vedélyesebben villogtak. A marquisné megváltoztatta hangját; szelíd, csábító, szemrehányó lett az egy­szerre ; mosolya is gyöngédebb volt, oly gyöngéd, a­milyen csak az örökösen ajkain ülő gúny dacára le­hetett s a férfiú is feloldva érezte magát az igézet alól, midőn a marquisné igy szólt: „Ah! Gaston, ön nem szeret már engem !“ — Nem szeretem önt? Oh ég! Öt szó volt az egész, de ez az öt szó oly szen­vedélyt tárt föl a marquisné előtt, a milyet ez még nem költött (dacára minden ármánykodásának és kacérságának) sem azokban, a kik szalonjaiban meg­fordultak, sem amoda át a versaillesi hősökben, a kiknek szemében a szerelem nem volt egyéb galan­­tériánál, a kiknek minden komédia volt, s a kik sem­min sem tudtak jobbszot nevetni, mint­­ valami tragédián! A férfi oly hevesen ragadta meg a marquisné kezeit, hogy ujjait szinte megsebezték az annak gyű­rűin kiálló drágakövek, hanem ő nem érezte a fájdal­mat, midőn így szólt: — Nem szeretem önt? Szentséges ég! Nem szeretem önt ? Az ön közelében elfelejtem eskümet, fogadalmamat, istenemet! Elfelejtek mindent, kivéve önt, a­kit imádok, imádok úgy, mint ahogy egyhá­zamat imádtam addig, míg önnel nem találkoztam. A világ minden kínja, ha önnel együtt szenvedem, édesebb, mint a paradicsomi üdv egyedül! Ha önnel vagyok, elvesztem minden erőmet, ön tetszése szerint hajthat ide s­tova, mint ahogy a szél lengeti a hárs­fa leveleit. Oh ! asszony ! nem ismer ön izgalmat, hogy amaz emberseregen kívül, a­kik naponkint bálvá­nyozzák az ön legcsekélyebb mosolyát is, még en­gem is meghajolni készt tekintete előtt, mint ahogy meghajtja azokat, a­kiket nem köt szent eskü, s a­ki­ket nem gyötör magányos éjszakákon a lelkiismeret szava ? Nem ismer ön irgalmat, hogy ama sok tönkre­tett szívhez még az enyémre is szüksége van, hogy elsorvaszsza és fölemészsze ezt is ? Nem áll elég élet áldozatra készen az ön lábai előtt, hogy még az enyimet is a kárhozat ölébe akarja dobni? Elégedett voltam, nem ismertem lelki háborúságot, a­míg önnel nem találkoztam; női szemek nem zavarták meg szívemet, női tekintetek nem űzték el álmomat; női arc nem tolakodott emlékezetembe, lelkem és imám közé! Micsoda gonosz szellem szállta meg önt, hogy igézetét rám is kiterjeszsze, nem hagyhatott ön leg­alább egy férfiút békében ? Hogy tűrhette meg a marquisné, hogy hozzá ily hangon beszéljenek? Miképp hagyhatott ő, a­kihez senki még csak közelíteni sem mert, hacsak nem legfinomabb kifejezésekkel, s a legmézesebb szerelmi vallomással, ily szavakat visszautasítás nélkül? Va­lószínű, hogy ilyen erély, mint ez, itt volt előtte s a szenvedély efféle kitörése mulattatta őt. — Bármint legyen is a dolog, ő kezét elég gyöngéden húzta vissza a férfiéból s ragyogó fekete szemei könyek­­kel teltek meg. A könyek akkortájt olcsók voltak Versaillesban. — Ah, Gaston! Minő szavak ezek ? Micsoda gonosz szellem szállt meg engem ? Igazán nem tu­dom, hogy a szerelem gonosz vagy angyali szellem-e, úgy látszik, hogy vagy egyik sem, vagy mindkettő egyszerre ! Hanem ön igen kevéssé szerethet engem, ha e szóban takarót vél találhatni minden esztelenségre s meggondolatlanságra A vér egyszerre arcába szökött a férfiúnak, és szemei vad tűzzel égtek, mig ökleit görcsösen szorí­totta össze. — Angyal-e vagy ördög ? Ah! igazán melyik ? Az első, ha velünk van; az utóbbi, ha távozik tő­lünk ! Ön olyan szerelmet gerjesztett bennem, a­me­lyet halálom órájáig fogok magamban hordani; azon­ban micsoda kezességem van nekem, hogy ön ezt a szerelmet viszonozza is ? — Nem vagyok bizonyos egyébben, mint hogy ön most is tréfát, gúnyt űz ve­lem s nevet a szakálatlan papon, a­ki járatlan a vi­lágiak, egyháznagyok és katonaudvaroncok udva­­rolgatásában ! Istenemre­­ még azt sem tudom, hogy most, midőn ön mellett állok, szán-e engem, vagy megvet, gyűlöl-e vagy szeret ? Eme szenvedélyes szavak, mint a túltelt hegyi­­ patak, oly hevességgel törtek elő a férfi ajkairól s az aggodalom és kétség eme hangjai fájdalmasan zavarták meg a nyári éj csendjét. —­­­ Hát nem szeretem én önt ? (Folyt, köv.) Tárca a nászünnepről. (Bécs, april 20.) Ötvennégy év óta most történt megint, hogy Bécsben uralkodó fejedelem lányának nászát ülték. Az utósó 1819 szept. 16-án volt, I. Ferenc császár leányának, Karolina főhercegnőnek esküvője. Olyan fényest és szeretetteljest azonban, mint a Gizela fő­hercegnőé ma volt, talán nem is ültek soha. Gyönyörű tavaszi nap ragyogott s vasárnap lé­vén, már kora reggel nagy tömegek várakoztak a fejedelmi lak és augusztinusok temploma közt. Je­gyemet, az udvari titkár különös szivességéből csak ma reggel kilenckor kapván meg, siettem a bejutha­­tás föltételeivel: fekete frakkal, fehér nyakkendővel ruházni föl magamat, mert a jegyre fel volt írva, hogy a templomba csak fél tizenkettőig eresztik be a vendégeket. Az augusztinusok ódon temploma fejedelmi fény­nyel volt díszítve. Három-négyezer gyertya fénye világító meg, a falakon drága gobelinek függtek, az oszlopokat s a főoltár környékét bíborvörös selyem damaszt függönyök bor­ták, az oltár két oldalán gyönyörű virágcsoportok (bennök túlnyomólag azá­­leák) virultak. Balra aranyos szövetű baldachin alatt a királyi pár aranyos támlás székei, jobbról a mátkapár vörös selyem imazsámolya, két támlás székkel. Aztán hét sor támlás szék a családtagok és vendégek számára. A templom közép­hajójában a padok finom szőnyeggel födvék, csillagkeresztes és udvarhölgyek számára; középen egész az orgonáig diszemelvények, köztük az első törzstiszteknek tart­va fen. A legalsón országgyűlési küldötteink, mág­násaink s a lengyel követek, feltűnően szép nemzeti viseletben. A többi emelvényt s az orgona körüli ülőhelyeket hölgyek foglalták el a legnagyobb dísz­ben, mint csak gazdag úrnők ízlésétől telhetik. Egész gyémánt-kiállítás volt ez. Pontban tizenkét órakor az „Augustiner Gang“ nevű folyosóról, mely a templomot, a fejedelmi lak­osztályokkal összeköti, lépett be az udvar nászmenete bíbor mennyezet alatt.Két udvari futár jött elől,aztán apródok aranyhímzetű, bíborvörös ruhában, majd ülnökök, kamarások, titkos tanácsok mind teljes­­ díszben. Következtek: Rainer, Ferenc, Ernő, Leopold, Albrecht, Vilmos s a déli alakú, József főhercegek. A bajor Luitpold herceg (az örömatya) Rudolf trón­örökössel ment, kinek oldalán főudvarmestere haladt. Utánuk Lipót bajor herceget is főudvarmestere ki­sérte. Majd jött a király tábornagyi öltönyben, a leg­felsőbb kamarás, főtestőrök és szárnysegédek kísé­retében. A hölgyek sorát a királyasszony nyita meg gyönyörű, arany- és ezüsthímzetű szürke selyem ru­hában, fején gyémánt-diadémmal, uszályát a temp­lomig hadapródok, a templomban udvarhölgyek vitték. Jobbján haladt, udvarmesternőjétől kisérve, az ünnep főszemélye Gizela királyleány, remek menyasszonyi ruhában, nagyuszályú, nehéz fehér selyemben, mely gazdagon volt hímezve ezüsttel s diszitve myrtus-folyondárral; fátyola szintén gazdag himzetű s ritka nagyságú gyémántokkal kirakott diadém tarta össze. A fejdisz élővirágokból font myrtus-koszorú, a nyakék gyémánt. (Mellettem egy mindenható asszonyság azt súgta : e menyasszonyi öltöny ára négyezer forint.) A menyasszonyt Mária Therézia és Terézia bajor hercegnők, Alice, Mária Immaculata, Klotild, Mária, Erzsébet, Adelgunda főhercegnők udvarhölgyeikkel követék. Egy óranegyednél tovább tartott e fényes nász­menet elhelyezkedése a templomban. Ő Felségük le­ültek a baldachin alatt, a márkapár az r­­mazsámo­­lyokhoz járult s rövid ima után felállva,­­ Felségük előtt meghajolva, az oltárhoz léptek. A menyasszonyt udvarmesternője követő, karjára véve annak pompás uszályát. Az esketést Rauscher bibornok végző a legfényesb segédlettel. Ott volt Tarnóczy bibornok is, ki Salzburgból szombat­ este érkezett meg. A gyű­rűk átadása után a márkapár kezet nyújtott egy­másnak s következett az egyházi fölszentelés. E pil­lanatban az udv. palota diszőrsége diszlövést tett, ágyúk dörögtek s az augusztinusok harangjai zúgtak. Ez megható pillanat volt. Hatott szívre, idegre. A körülállók közt nem egy szem nézett örömké­­nyezve a fiatal párra, kik e pillanatban isten és em­berek előtt egygyé lettek, egymásnak örök hűséget­­ esküdve. Az esküvői ima alatt mindenki letérdelt az oltár körül. A bécsi bíbornok szentelt vízzel fecskendő meg­ a fenséges párt, s ezután ők fölkeltek s az oltár és a Felségek előtt mélyen meghajolva tértek vissza előbbi helyükre. Ezzel a szertartás legfőbb részének vége lett. Következett a „Te Deum,“ melyet az udvari zenekar — Breuer főzenekari igazgató vezetése mel­lett — kitűnően adott elő; majd két udvari káplán mondá a „Benedicamus Patrem“ imát, a bibornok pedig apostoli áldást adott a jelenvoltakra, lelépett az oltár lépcsőjéről s főpapi kíséretével meghajolva a Felségök előtt, az oltár alján megálltak. Erre a ki­rályi pár megállt s a nászmenet a bejövetel rendjé­ben indult meg, kivéve ama lényeges különbséget, hogy a menyasszony most már „férje“ karján hagy­ta el az egyházat. Boldogságtól sugárzott arca, míg az oltárnál igen meghatottnak látszott. A palota belsejébe vezető folyosók rendkívül szépen voltak diszitve s fölülmúlták a templom nász­­ékességeit, mert őszintén szólva az augusztinusok egyházának helyisége nem a legalkalmasb ily ünne­pélyekre, s az esküvő a Szent­ István templomban ok­vetlenül még ragyogóbb látvány lett volna. A folyosók megannyi narancsligetek valának, két oldalt a legszebb virágágyakkal s minden na­rancsfa közt aranyos kandeláberek szórták a világí­tást ezer meg ezer gyertya tündéries fényével. Lenn az utcán a tömeg csak lassan oszlott el, bá­mulva és áldást óhajtva a férjhez ment királyleány jövőjére.* A sajtó munkásai képezték körülbelül az egye­düli egyszerű embereket a dalszínház nagy theatre párá­ján. „Úgy érzem itt magamat — mondá a kar­zaton egy fiatal, öntelt német tárcaíró, mint egy fakó pacsirta a papagályok közt.“ Mögötte egy komor arc pillantott föl e szókra, s nem mondta ugyan ki, de bizonyára azt gondolá: „Tévedés uram! pacsirta helyett verebet kellett volna mondania, mely mindig ugrál és fecseg.“ Tény azonban, hogy a hírlaptudósítók nem pa­naszkodhatnak a nászünnepélyek rendezőire, mert 398

Next