Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)

1873-09-16 / 212. szám

kott! Viselete sok fájdalmat okozott neki! A legna­gyobb kíméletre van szüksége; a h­eves fölindulások nagyon ártanak ; csupán látására sápad és pirul. De tudja-e, kedves marquis, hogy önt sem lehet fölismer­ni ? Ön azt állítja, hogy az arlangesi levegő jót tesz önnek; bizony, bizony, önt látva, nem azt mondaná az ember. Nem ama fényes Outreville marquis többé, kit ezelőtt két hóval bemutattak nekem. Ki kell ma­gát nyugodnia , szegény fiú ! Száz mértföldet tenni meg postakocsiban, megállapodás nélkül! Már ez erősebb testalkatot, is megtörne. No de a nyugalmas és mindent helyre hozand. Itt a szomszéd szobában pompás ágy várja, saját szobámban, melyet átenge­dek önnek. —­ De . . . asszonyom — hebegte félénken Gaston. — Semmi ellenvetés, semmi teketória! Az anyák boldogok, ha magukat föláldozhatják gyermekeikért! De különben is nagyon jól fogok alunni tábori ágyon Lucilem mellett, kinek egéssége minden gon­domat igénybe veszi. Már feltülnünk kellene. Rajta, szép, álmos vitéz, mondjon jó éjt nejének és csókol­ja meg kezét; úgy tetszik nekem, hogy nem elég hévvel fogadja! Eme beszéd sem Gastont, sem Lucilet nem hozta tévedésbe, de mindketten áldozatává lettek; az arcátlanság majdnem mindig győzedelmeskedik a fiatalokon, mert némileg szégyenük, hogy viszo­nozzák a hazugságot. Azonkívül a jelen körülmények közt , még egyéb gyöngéd nézet is csökkente Gaston és Lucile bátorságát. A szemérem ellen véltek véteni, ha szem­­beszállnak Benoitné részakaratával. Gaston maga, minden szilárd határozata mellett sem merte igénybe venni jogait, sem pedig neje ér­zelmeire nem mert hivatkozni : ép oly félénk volt, mint Lucile, de talán még félénkebb. Bármily vakmerőséget tulajdonítsanak is ne­künk, mégis igaz marad, hogy a jól nevelt férfiak, szerelem dolgában még tartózkodóbbak a fiatal leá­nyoknál. Egy harmadik jelenléte elegendő arra, hogy torkára forraszsza szavait, és szíve mélyébe kergesse vissza a kitörő szenvedélyt. Benoitné oly hadi tervet csinált, mely Gaston büszke félénksége és ama befolyás nélkül, melyet leányán gyakorolt, soha sem sikerült volna. Egy álló hétig elválasztva tartott két oly lényt, kik forrón szerették egymást, kik egymáséi voltak és kik minden este együtt ebédeltek. Iszonyú dolgokat követett el, hogy elkábítsa leányát és megfélemlítse vejét. Mindennap újabb ürügyet talált, hogy magával vigye leányát a városba, és a marquist honn hagyja. Nem is távozott leánya mellől, csupán akkor, midőn Gaston horn nem volt. Látva buzgóságát és megátalkodottságát, az ember azt hihette volna, hogy ama féltékeny anyák egyike, kik nem akarják elszánni magukat arra, hogy megoszszák leányukat vejükkel. Első gondolata egyszerűen csak az volt, hogy megbüntesse vejét, és a szerencsétlen szenvedély kí­­nait szenvedtesse vele. Számításainak sikere némi reményt keltött ben­ne : azt hive, hogy Gaston végre is legyőzöttnek fogja magát vallani, és maga fogja neki ajánlani, hogy bevezeti az úri körökbe. Azonban a marquis nyugalommal tűrte szalma­özvegységét : irt Lucilenak, és titokban választ ka­pott tőle; szökést terveztek. Benoitné őrködése azt eredményezte, hogy a törvény és vallás által egyesített hitestársak, való­ságos tanulói cselekre szorultak. Szerelmük, a­nélkül, hogy vesztett volna nyu­galmából és méltóságából, a törvénytelen szenve­délyek vonzó báját ölte. A napa elnöklete és engedélye melletti napon­­kinti kézcsókolás szertartása a titkos levelezés ki­cseréléséül szolgált, melyet Benoitné távolról sem gyanított. Belefáradván végre abba , hogy megtérítse vejét, ismét visszatért első szándékához, és Marésy grófné felé fordítá tekintetét. Varrónőjénél megtudta, hogy Croix-Maugars marquise, esküvője évfordulóján kerti ünnepélyt ad. A Párisban jelenlevő nemesség mind hivatalos volt mert június 22-én a bálok ritkák, és mindenki szívesen fölhasználja az alkalmat, hogy sátor alatt táncolhasson. A véletlen úgy akarta, hogy 21-én tizenegy óra­kor, Gaston kihallgatást nyert a minisztertől. Benoitné fölhasználta ve­jének kényszerült tá­vollétét, honn hagyta Lucilet és az öreg grófnéhez sietett. — Asszonyom, — szólt hozzá hirtelen, — ön nekem nyolc ezer frankkal tartozik. — Mit mond ? — kérdé a grófné, ki ilyenkor rendesen süket volt. — Azonban én nem pénzemet kérni jöttem ... — Az már más! Oly keveset törődöm a pénzzel, hogy nem csupán lemondok ez összegről, hanem szükség eseté­ben még áldozatokat is hozok, csakhogy célt érhes­sek. Akarom, hogy marquise leányommal elfogadja­nak a negyedben, még­pedig minden késedelem nél­kül. Croix-Maugars marquise holnap adja bálját : ön anyja, mit sem tagadhat meg öntül; visszaélnék-e az ön hálájára szerzett jogaimmal, ha két meghívót kérnék öntűl ? A grófné apró, fényes szeme csillogott, mint macskáé. Mosolygott az özvegy beszédjére, mint a bányász, midőn aranyeret talál. — Fájdalom­ lelkem, — mondá jajveszékelve, — túlozzák befolyásomat. Leányom az én leányom ugyan, ezt nem vonhatom kétségbe, de férje hatal­mában van. Ismeri Croix-Maugarst ? — Ha ismerném, nem lenne szükségem arra ... — Igazság, nos tehát, kedves, meg kell mon­danom, hogy ő a legcsekélyebb kérésemet is vissza­utasítja. Hitelezőim dühösködnek ellenem, ámbár soha sem vétettem ellenük. Vem férfiú, pártolnia kellene , elhagy. Hát tegnapelőtt? Egy kis pénzt kértem tőle, hogy kifizethessem Bon-Saint-Louist, mely cég nagyon alászállt szegény atyja óta! és nem azt felelte, hogy ünnepélye nagyszerű leend, és minden pénzét igénybe veszi... Azt sem tudom, ho­vá hajtsam fejemet! De hát miként is lehet oly ke­gyetlen, hogy ily szegény, kétségbeesett nő előtt, mint én, bálokról és mulatságokról beszéljen! Még rost véget érek; előbb-utóbb lefoglalnak mindent és elkótyavetélik. E helyen a grófné hallgatott és kényesnek en­gedte át a szót. (Folyt. köv.) Negyven éves eszmeharcok. (Vallási ügyek régen.) II. (H. L.) Az 1790/1­­26-dik törvénycikk érvény­telennek mondá ki a kötelezvényt (reversalist), me­lyet vegyes házasságoknál, a kath. klérus követelt a­­ protestáns vőlegénytől, arra nézve, hogy születendő­­ gyermekeit a kath. vallásban fogja nevelni, s egy-­­­szersmind a kath. felekezetből a protestánsra áttérőt , hatheti cenzúra alá rendelé. Ennek dacára a kath.­­ papok a kath. nével házasságra lépő protestáns vele- i­génytől folyvást követelték a kötelezvény kiadását,­­ különben a papi áldásnak megtagadásával fenyege­tőzvén ; a hatheti cenzúrát pedig néha évekig is húz­­ták-h­alasztották, minden lehető fogással akadályozva az áttéréseket. Százakra, ezerekre gyűltek föl e miatt a protestánsok sérelmei és panaszai, melyeket a kir.­­ kormányszékek nem orvosoltak. A két felekezeti evangélikusok aztán negyvenéves sérelmeikkel az 1­832. végén megnyílt országgyűlés elé járultak. Az evang. követek vallásbeli sérelmeiknek elő­terjeszté­sére, a katholikus vallású Beöthy Ödönt, Biharmegye egyik követét kérték föl, kinek, hogy a sérelmek orvoslásában erélyesen közreműködjék, nagyobbrészt református küldői ezt utasításukban is meghagyták. Midőn Beöthy a maga utasítása szerint a váradi klé­rus erőszakoskodásai elleni panaszok hosszú sorát az országos ülésben, — a maga heves modorában jól megsózva, paprikázva elétálalta — fölkel Tágén nagyváradi prépost és káptalani követ s azt mondja: »Én azon adatok valóságát kereken tagadom !« Rop­pant zaj és lárma támadt. A követek fölugrálva ki­abálták: »Akció! akció! (pörbefogás), ki vele!« A közbotrány és átalános boszankodás nyilatkozatai mi­att Tágen prépostnak az országos ülésből ki kellett vonulnia, a személynek pedig, nagyobb botrányoknak elejét veendő, az ülést fölfüggesztő. Három évig és négy hónapig tartott az 1832/6- diki országgyűlés, mely idő alatt a protestánsok val­lási panasza ügyében az alsó­ház huszonnégy üzene­­tet váltott a felső­házzal, de az emeltben erősen kép­viselt kath. püspökök és a velők tartó kath. főispánok e panaszokat orvoslás végett a király elé jutni nem engedték. (íme, a régi »arany szabadság!«) Mielőtt a vallás-sérelmek imént elejtett fonalát a következő országgyűlésen fölvették volna, a klérus egy újabb cselekvényével újabb olajat öntött az egyébként is lobogó tűzre. A váradi püspök Laj­­csák, majd a rosnyai Scitovszky, nyílt rendeletben hívták föl alattas­ papjaikat, hogy a vegyes házassá­goktól, melyeknél a vőlegény nem ad kötelezvényt, gyermekeinek a kath. vallásban leendő neveltetése­k iránt, vonják meg­ az áldást E példát eme püspökök a kölni és pozeni érsekektől tanulták, a miért ezeket a protestáns porosz király kormánya fogságra is vet­tető. A többi püspökök nem ugyan nyiltan, de titkon hasonló parancsot adtak ki. Voltak esetek, midőn a vegyes házasságban élő kath. nőt, a pap a gyóntató székből a pokol minden kárhozatával ijesztgető, amiért aztán a protestáns férjek rá-rátörtek a papra, miért háborgatja föl badar beszédeivel az ő békés családi életüket. A sarokba szorított pap kivallotta, hogy a püspök meghagyásából beszélt. A botrány­­kezdő Lajcsáknak a Biharban mindenfelől rázúdult vihar elől, végre is egy zárda csöndjébe kellett vonulnia. A megyék gyűlésein nagy hullámokat vert a vegyes házasságok kérdése. Ezekben tűnt ki a kath. papok összetartása, a hierarchiai figyelem s a fiatal te­hetséges papok vágya: a magasb, kanonoki állomásra érdemeket szerezni. A panaszkodók fölhozdák, hogy »a papok husvétkor a sódart, birkasültet,tojást meg­áldják, de a becsületes protestáns ember házasságá­tól megvonják az áldást« Rendek József, akkor káp­lán, most esztergomi kanonok ellenveté: »Mert meg­­vagyon írva : ne adjátok a mi szent az ebeknek.« Kevésben múlt, hogy ki nem lökték Pest­ megye ter­méből. E küzdelmek alatt, az egész magyar klérus­­­­ból, csak két pap tért át a reform, vallásra: Bruck­ner és Horarik. Az 1839/40-diki országgyűlésen a vegyes há­zasság és vallási sérelmek tárgyában a két ház újabb tizenkét üzenetet váltott, mígnem megegyezhettek ama pontokban, melyeket utóbb a király az 1843/4-di­­ki országgyűlésen erősite meg. A sok közül kiirják gr. Széchenyi Istvánnak ide vonatkozó s a mai kö­rülményekre is alkalmazható szavait: »Az apostoli magyar király mindig meg tudta magát alkotmányos nemzetével együtt Róma supremáciájától óvni. A fő­méltóságú magyar kleikus soha sem volt és nem is lehet status in statu, s a­mily arányban felledezik hazánk alkotmányos szelleme, annál összeütközőbb, annál türhetlenebb lesz egy külső hatalomnak ilyen befolyása nemzetünkre. Hol a törvény a nemzetet, még fejedelmének önkényétől is biztosítja, mikint lehessen az a nemzet idegen fejedelemnek alá­vetve? Ötven évig gyakorolta a klérus a vegyes házassá­gokban azt az áldást, melyet most egyszerre megta­gad. S ugyan mily ürügy alatt ? Az alatt, hogy az áldás nem szükséges, s annak kimaradása a házas­ságokat nem gátolja. Istenért­ nyúljunk keblünkbe, s tegyük föl, hogy egy apa megtagadja egybekelendő gyermekétől az áldást, állítván, hogy ő nem gátolja e házasságot, vájjon el fogjuk-e hinni, hogy ez nem gátlás ? Bizonyára nem­ és valóban még csak ázok­nak kellene hozzájárulni, hogy egész világossággal szökjék szemünkbe, mit kelljen az ily állításokról tartani.« A két ház vallásügyi egyezményének sze­rencsém volt tanúja lenni. A prímás az egész klérus nevében ellenmondott ennek, s még öt világi úr csatlakozott hozzá : gr. Keglevics János, idősb gr. Zichy Ferenc, tiszaszabályzó Hertelendi torontáli főispán és a kormány által napdíjazott két ötforintos mágnás : b. Prinyi és a szép-eszü, de esztelen pazar­lásai miatt anyagilag és erkölcsileg alásülyedt gróf Majláth János. A törvény pontjainak egyike igy szól: »Tizennyolc éves kora után senki sem vonatko­­tik vallása miatt kérdés alá.« Ennek dacára, az ötve­nes évek elején egy ideig figyelemmel kisértem a nevezetes hajrávadászatot, melylyel a besztercebá­nyai és a váci püspökök Podmaniczky Johanna báró­kisasszonyt üldözőbe vették. A kisasszony hath. anyá­nak, de protestáns apának (Jánosnak) fiatal leánya, atyjánál Rákos Keresztúron lakott. Az itteni plébános jelenti a váci püspöknek, hogy a leány nem a kath. hanem az evang. templomba jár. A váci püspök e szörnyű törvénysértést a pesti cs. k. főnökségnél be­panaszolja és orvoslást kér. A cs. k. főnökség a cs. k. illető szolgabirónak meghagyja, hogy a törvény ér­telmében járjon el. Semmi eredmény. A váci püspök megint ráír a cs. k. főnökre, de megint eredmény nél­kül. Ekkor az üldözött leányka fölmegy Zólyom- Radványba, nővéréhez. Ámde készen várja a nemes prédát Mojzes besztercebányai püspök, s elkezdi vele az iménti váci püspöki táncot. A leányka a zaklatás elől visszatér atyjához Rákos-Keresztúrra. A pléba- 922

Next