Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)
1873-10-14 / 236. szám
236-dik sz. Kedd, október 14. Kiadó-hivatal: Pest, banítok tere, Athenaeum-épület. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Tizedik évfolyam 1873. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor ..................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Az előfizetési összegek (évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“-hoz e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. A fejetlen barát. (Elbeszélés.) Írta: Abonyi Lajos (Folytatás.) — Hát a verseit, azokat a szép gyönyörű véreit, azokat is az apád kezdte ? " — Nem a, — felelt a leány könnyedén, minden fontosság nélkül; — azok nekem jutottak eszembe, úgy egyszer magamtól. A nagy világban ily nagy elismeréssel szemben, büszkén, diadaltól sugárzó arccal szoktak felelni: én költöttem azt, s ez az egyszerű leány, semmi nagyot nem csinál abból, még nemhogy önérzetével, de tudatával is alig bír annak, hogy az a költemény tőle eredt. A festő pedig nagyon boldog lett, hogy a leány ily óriásit emelkedett előtte; szelid gyönyörrel megfogta mind a két kezét és kérdező tőle: — Mire gondoltál, midőn azok a versek eszedbe utoztak ? (Már csak az ő saját kifejezésével élt.) A leány elmosolyogta magát. — A kis virágra és a fiatalságra, melynek épen olyan a sorsa, mint a virágnak, addig szép és addig kedves, míg meg nem hervad, le nem szakítják. — Tehát te nem szakítanál le egy virágot sem. A leány ismét elmosolyogta magát. — Azért miért ne szakítanék, ha megszeretem, ha gyönyörűségem telik benne. — Oh hiszen te nemhogy ostoba volnál, hanem egészen okos kis leány vagy, — mondá a festő gyönyörrel telve magában, s a tökére, melyen volt még annyi hely, hogy még egy ülő elférjen, oda vonta magához az eredeti,s bátor és zavarba egy cseppet sem jövő palóc leánykát. A festő, tudja az isten, e pillanatban megint Puskás arra gondolt. És azután így ültek egymás mellett még jó hoszszú ideig ... egymás kezét tartva, egymás szemébe nézve és beszélgettek. Beszélgettek? És ugyan miről beszélgethettek volna együtt egy miveit nagyvilági úr s az erdei kunyhó szegény paraszt leánya. Beszélgethettek-e másról, mint a szerelemről ? Miért ne beszélgethettek volna. Nem úgy volt-e eddig is. Nem beszéltek-e eddig minden másról, csak szerelemről nem. Nem kell ahhoz az, hogy az ember róla beszéljen, megterem az, fölébred az más ábrándokban, más rajongásokban is, melyeknek megosztásában az egymással könnyen rokonszenvező lelkek találkoznak. Mindaz, amit az ifjú beszélt, egy még csodásabb világot nyitott a leány előtt, mint az aranyszakálú és az aranyhajú tündér-kisasszonyok világa; szive erősebben kezdett verni, lelke emelkedni, látni akart, gondolkozni, tudni, képzelni és érezte, tudta íme, hogy álmodni lehet ébren is, látni-tudni lelkével, miket nem látott és nem fog látni soha, szive tele van édes vágygyal, és mégis e boldogság közepette is fáj, vérzik, sokkal jobban, mint mikor egész érzésssel dalol arról a gyöngyvirágról, mely elhervad, ha leszakasztják Úgy érzé, hogy most nem tudná azt a dalt eldalolni, anélkül, hogy könyökre ne fakadna. Mindezeket érezte, szívta magába és tanulta az édes beszélgetésben. Legalább az ifjú így látta, így gondolta. Pedig a szerelemről nem szólt az ifjú semmit. És annak a bohó leánynak mégis, mint egy kis hamisság, folyvást ott volt a mosoly ajkain s az élénkség szemében, s ez ábrándosságok közepette is ráért olyan ostobaságot kérdezni: — Ugye nincs még magának felesége ? A felelet után pedig a leány még közelebb húzódott hozzá, s még nagyobb gyönyörűséggel nézte tovább a térdeikre helyezett vázlatkönyv lapjait, melyeket az ifjú eddig oly finoman, oly udvariasan magyarázgatott neki, mint egy kisasszonynak, s a mint igy fordult laplap után, fejük egészen össze volt hajtva, hajszálaik egymást érintők, az ifjúnak száz alkalma volt, hogy arra a szép gömbölyű arcra egy csókot lopjon. Eláradva, lelkesülve kiáltott föl, amint épen egy kis festmény került ujjaik alá. — Le foglak téged is festeni Marcella ... de nem olyan cifrán mint ez, hanem igy ahogy vagy, így egyszerű ruhádban, igy vagy te legszebb, semmi más ékességgel, mint ajkad mosolygásával. A leány örömragyogva tekintett föl rá, még közelebb húzódott, sőt bizalmasan vállára tette kezecskéjét, és karjára nyugasztó szép gömbölyű karját. Most már nem állhatta meg, hogy meg ne csókolja azt a gyönyörű arcot, mely önfeledten szinte felé hajolt. Megcsókolta .. . gyorsan .. . futva ... lopva . . . hirtelen. A leány pedig mint fölpattant s mint a sikamló esik kiperdült az ölelő karok közül egész ragyogó örömmel, sugy szólván kitörő gyönyörrel kiáltott föl a csók után. — Úgy kell nekik ! I ah ! mint fognak haragudni, ha megtudják, hogy maga szeret engem és én magát szeretem! És még kezét is fölemelte s kacagva fenyegetőzött vele a levegőben. Sajátságos eredeti leány! S a festőnek újra Puskás úr jutott eszébe, és a nóta a gyöngyvirágról. Mégsem egészen olyan szamár Puskás úr, mint ahogy gondolná az ember. S ami a nótát illeti, talán kissé messze is ment. Megcsókolni csak meg lehetett volna, de nem kellett volna úgy beszélgetni hozzá, mint egy kisasszonyhoz. Ahol van ii, most már egészen belébolondul, belébőszül az a leány. No de az nem épen halálos veszedelem, ha az emberbe egy ilyen szép leány belébolondul. Az a leány, ki olyan volt, mint a bárány, ime most egy nekiszilajodott gerlice, kit erősnek hitt szent ártatlanságában, csak oly gyenge nő, mint a többi, ime most meg már, és épen a csók után azt mondja: — Holnap is eljöjjön. Hogyne igérné meg, mikor az a leány olyan szép, olyan kedves, s olyan igézően tud rá nézni. Az a Puskás, az a Puskás, olyan csintalanul emlékezett a palóc erényről. Csakis úgy tudott ettől a nézéstől megválni, hogy a holnapra is számított, s észrevette, hogy az a részakaró nap már nagyon siet az égről lefelé. Tegnapról tanúit, most nem andalgott el, sietett ő is, de bármint sietett, az után megint csak bajnak kelle érnie. Először is egy lövést hallott a háta mögött s abban a pillanatban egy ártatlan gerlnce hullott a lábaihoz. Hátra nézett, de nem látott senkit. — Vigyázatlan gazember! — szólott magában, — mily könnyen engem lehetett volna meg. Majd ismét megint egy különös alakkal, egy eredeti hetyke fickóval volt a remetevölgy szakadékénál találkozása. Ettől már jobban meg lehetett volna ijedni, mint Szomorú Pistától. Igazi betyáros kinézése volt a fattyának. Egész ünnepi csinnal, piros posztóval szélesen szegélyezett, cifra tulipános szűrbe, csipkés-gyolcs ingbe, rojtos-gyolcsgatyába volt a kölyök felöltözve; nem volt más fegyvere,csak fényes baltája, de annál még villogóbb volt szép bátor szemének szilaj fénye. A festő, amint meglátta, nem bírta levenni róla szemet, a mint az féllábat a hegyes orrú kordoványnyal egy mohos sziklára emelte, tenyerébe eresztve állát s meghajlott térden könyökölt — lefestenivaló alak volt. Elővette vázlatkönyvét és nézte tartósan, de az is farkasszemet nézett vele. — No mit néz rám az ur olyan nagyon, — szólott nem épen barátságos hangon, — talán nem látott még az ur kenderből templomot, sem pedig ólom (ólon) varjút, mit mozgatja a kezében azt a kalajbásztjle ne pingáljon azt megmondom, mert ha azután meglátják azt a képét az ur kezében, s megtetszik valami kapitánynak s elvisznek katonának, teremt’ úgyse megkeserüli az ur, — olyan igaz mint ahogy Garabó Miskának hívnak. No már meg Garabó Miska. (Folyt. köv.) Olympia grófnő. (Francia beszély.) Irta : Murger Henrik. (Folytatás.) Armand körülbelül elérte azt a kort, melyben az ember már fölhagy ama könnyű szerrel kötött kalandokkal, melyeket a véletlen rögtönöz, hogy oly viszonyba lépjen, mely az újdonság ingerével bir, s melynek varázsát a siker nehézsége fokozza. Lehet talán, hogy megfordult Armand agyában, hogy hátha rászánná magát. Olympia grófnő körében a Childea szerepét úgy próbaképen elvállalni, noha a grófnő épen nem tüntette föl ama plasztikai érzéket és erkölcsi tulajdonokat, amelyek felől ő ábrándozott. Azt azonban be kell vallanunk, hogy Armand nem akart Olympia asszonyság imádóinak törzskarába lépni, miután tudta, hogy őt fogadás tárgyává tették, s hogy első meghódolása úgy tekintetnek, mint vereség, de még a mi legfőbb, önérzete is ellene volt, hogy magát orránál fogva vezetni engedje. Ő valóban fogadás tárgya volt — s Delarue asszony, ki szerfelett gyönyörködött ama harcokban, melyek az ő szalonjában hetenkint egyszer ismétlődtek s a grófnő és Armand közti levelezésben tovább folytak, egyszer tréfásan azt jegyzé meg Olympia előtt, hogy nagyon kevés sikert aratott eddig a cseh ifjú fölött. Olympia asszony e barátnőjével szemközt néha teljes őszinteséget tanúsított s bevallá, hogy még eddig mindig csak kudarcot vallott. Az egészben azt tartá a legnagyobb bajnak, mint mondá, hogy valamely titokszerű befolyás játszik közre ellene, mely Armandot tartózkodóvá teszi. — De azért én még nem mondtam ki utósó szavamat, — tévé utána Olympia asszony. — Armand pedig, úgy hiszem, már kimondta ezt, — viszonzá Delarue asszony. — Akar-e Ön fogadni, hogy ő egy hét alatt verset írt albumomba ? — No bizony, az magában véve még nagyon jelentéktelen vívmány lenne; afféle sovány győzelem, mely nem önhöz méltó. — Ugy de én személyre vonatkozó, hozzám ntézendő verset értek, — viszonzá a grófnő, s majd találok rá módot, hogy az kinyomattassék s a cimben kezdőbetűim szerepeljenek. Ez teljes lealáztatás lesz, így neme a fegyverletételnek, mely után e jó ur is az általam meghódítottak számát szaporitandja... — Már látom, hogy ön őt minden áron kompromittálni akarja, — viszonzá — Delarue asszony, □,érni boszankodással.