Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)
1874-05-01 / 99. szám
A zománc. (Iparmúzeumi tárca.) (Pr. J.) Nem kell messze keresnünk a bizonyító adatokat, ha azt mondjuk, hogy a magas műizlés elvárhatlan társa a merész technikai ügyesség, mely annál sikeresebben érvényesül, minél nehezebb feladatokat old meg. Mert elvitázhatlan tény, hogy valahányszor az iparművészet beleunt valamely fáradságosabb kiviteli módba, az alábbhagyott bátorsággal alacsonyabb célt is ért el s a technika elhanyagoltával a műizlés átalában veszendőbe indult. Innen van, hogy bizonyos időszakokban a műipar egész ágai, melyek valamikor nagy virágzásnak örvendtek; hogy egy-egy régi iparcikk kiviteli módja s még inkább ama türelem és kitartás, melyet az igényelt, szinte csodálkozás tárgya; s hogy valahányszor a műipar megújhodásra törekszik, elsősorban az ily elfelejtett technikák fölelevenítésére irányozza ügyeimet. A számos elhanyagolt és elfelejtett mesterségek egyike a zománc-készítés és zománc-képírás, melynek történeti fejlődését és ragyogó múltját vázolni igyekszünk, s mely csak néhány év előtt ébredt új és tartós életre. A »zománc« átalában valaminek különös ékességét jelenti, legyen az csillogó diadém a nő fürtéiben, vagy színgazdag himpor a pillangó szárnyán. A tulajdonképi zománc pedig, mely az iparművészetben szerepet játszik, oly ékesség, mely különféle érc-, arany- s agyagtárgyaknak műbecset kölcsönöz. Ennek anyaga színtelen, átlátszó üveg, mely bizonyos ásványelemekkel vegyítve folyékonynyá, miéleg hozzájárultával pedig áttetszővé vagy átlátszatlanná válik. Ha színes zománcot akarunk, az üvegfolyadékba bizonyos fémétegeket bocsátunk, melyek az egész anyagot megfestik. A célszerűen elkészült üveganyagot, megszilárdulta után, porrá törjük s aztán vizzel vegyitve lágy tésztává gyúrjuk. Az ily módon nyert zománc-anyag alkalmazása oly különféle, ahány nemét különböztetjük meg átalában az emaildíszítésnek. Ezeket pedig legcélszerűbben úgy mutathatjuk be, ha a zománc történetét vizsgáljuk. A francia s angol földön talált régi zománcos tárgyak (edények, ékszerek, házieszközök) ama föltevésre szolgáltattak okot, hogy az ékítményezés e módját a gallok és kelták találták föl. Az angol, de különösen a francia műtörténészek, kik nem késtek e hypothesist bebizonyítani, irodalmi adatokhoz is folyamodtak s ilyenekre találtak is, mert a Rómában élt Philostratus görög sophista a többi közt ama hallomását is közli, hogy az »óceánon lakó barbárok« nagyon értették, mint kell izzó ércre színeket rakni, hogy azok később annyira megkeményedjenek, mint a kő.« Hogy a görögök is ismerték a zománcot, az bizonyos, mindazáltal ez iparágukról nagyon zavart fogalmaink vannak, miután az »electron« szóval egyszersmind az üveget, a gyantát s a rokon nemesebb ásványokat jelölték. A »smaltum« elnevezés, mely a zománcot azoktól megkülönbözteti, csak a kilencedik században keletkezett. Más történészek keleten, az egyptomiaknál és assuroknál keresik a zománc eredetét s ismét mások Európából Khinába származtatják. Mi ebből igaz? Legvalóbb szinü az, hogy a zománckészítés más iparágakhoz hasonlóan több helyütt, minden utánzás nélkül keletkezett. E föltevés által megérthetjük, hogy az észak-európai barbárok s a régi assyrok egyenlőn művelték a zománcot, anélkül hogy érintkeztek volna egymással. Mint a mozaiknak, úgy az ezzel rokon emailnak is Byzanc tulajdonképi hazája, mert ha tán máshol találták is föl, de itt legkitűnőbben mivelték. A byzanciak fémtárgyaikat is mozaikszerűen akarván díszíteni: vékony sodronylemezeket forrasztottak azokra, miáltal különféle alakú és nagyságú mértani idomok vagyis »rekeszek« támadtak, melyekbe aztán a zománcanyagot foglalták. Ez az úgynevezett »rekesz-zománc" (email cloisonné), melynek technikája következő. Az arany- vagy réz-sodronyból készült hálózatot, melynek szabályos vagy szabálytalan, virágot, ember vagy állatalakot feltüntető rajzai együttvéve változatos mintát képeznek, a zománccal diszitendő tárgyra forrasztják. Az egyes rekeszeket aztán megtöltik zománc-anyaggal s az egész tárgyat a kályhába teszik, melynek hősége elég hatályos, hogy a zománcot a fémalaphoz forraszsza, de nem oly erős, hogy a fémet olvasztásra bírja. A kályhában a zománcanyag összevonul, úgyhogy a rekeszfalaknál alacsonyabb s azért másodszor is, sőt annyiszor újólag meg kell tölteni a rekeszeket, míg a zománc, megszilárdulta után, a rekeszfallal egymagasságú. Mikor utóször veszik ki a kályhából, óvatosan járnak el, nehogy a hirtelen meghűlés folytán a zománc repedezzen. Miután a forrasztás sikerült, a diszített tárgy egész zománcos felületét megcsiszolják. A régi byzanciak a zománckészítés nagymesterei voltak, kiknek színérzékét s roppant ügyességét az email későbbi nagy korszakaiban sem múlták fölül. Mily utólérhetlen szépségüek edényeik, fegyvereik fogantyúi, koronáik, szekrénykéik, melyeket rekesz-zománccal díszítettek! A drágakövek színével és hatályos csillogásával vetélkedő zománcuk oly szinfokozatot mutat föl, mely valóban »varázsteljes ragyogvány«-nak mondható. Fekete, fehér és világoskék színeik mindig átlátszatlanok, a többi gyakran csak átcsillámló. A byzanciak ruháikat is emaillal hisziték. Apró aranylemezeket rekesz-zománccal vontak be s ezeket ráakgatták, vagy rávarrták a ruhákra. Látnivaló, hogy az email cloisonné készítési módja oly fáradságos, hogy az azzal diszitett ritka tárgyak valóságos kincseknek nevezhetők. Nagyon meg voltak ennélfogva lepetve az európaiak, midőn az utóbbi évtizedekben roppant mennyiségű rekeszzománc tárgyak érkeztek Középázsia több országából, melyek, amellett hogy kitűnően voltak készítve, feltűnő csekély áron keltek. A sodronyszálaknak a fémre való forrasztása, mint időt, türelmet és ügyességet igénylő munka semmikép sem látszott díjazva, míg végre a khinaiak és japániak nagy titka nyilvánossá lön. A keletiek ugyanis valami orchis nemű növény gyökerének nedvében oly erős ragasztóanyagot fedeztek föl, melylyel ércet érchez csak oly tartósan erősíthetnek, mint a forrasztás által. A szabályos rajzot mutató sodronyhálót ekkint egyszerre s minden időt rabló fáradság nélkül ráragaszthatják a zománcozandó tárgyra s a rekeszekbe helyezett anyagot rendes módon »összevonatják« a kályhában. E technika által lehetségesen a japániaknak porcellánedényeket is email cloisonnéval díszíteni. A rekesz 434 Ferenczy szobrász Rómában. (Levelik 1817—1824-től.) (Folytatás.) Bécs, 1817. aug. 24. Kedves Öcsém! Igaz, hogy nagy mesterség a szerencsés életnek mestersége, de ne tartsd azt lehetetlennek, mert emberek voltak azok, a kik valaha szerencsések voltak : miért ne lehetnének hát még egynehányan ? A teremtő, aki minket egyenlő képre ábrázolt és egy czélra teremtett, egyik nemhez nem hajlandóbb mint a másikhoz — következésképen vagy senkinek vagy mindennek lehet boldognak lenni. Te virágzasz a te ifjúságodban, és még sok különb-különbféle grádusai az életnek előtted nyitva vannak, a melyeken föl kell hágnod. Én itt az én tapasztalásaimat és gondolatimat följegyzem a te tanításodra, semmit abból el nem titkolok, melyeket én gondoltam, tapasztaltam és összeszedegettem életemben. — Az isteni gondviselés engem mind ez ideig hatalmas uton-módon vezetett, melyen az életnek fáradságait és gyönyörűségeit által láthattam. Az én elmélkedéseim, melyeket azok felett tettem, te reád nézve sem lehetnek épen sikeretlenek,hogy azok szerint beigazíthassad a te életedet és tetteidet. A gyermekség egy csendes gagyosság, mely többnyire csak csendes játékok közt folyik el; hasonló egy kedves álomhoz, melyről az ember, mihelyt felébred, többé nem emlékezik. Az ifjú boldog lehetne, ha az ő indulatainak tüze megengedné a most fejtődző okosságot uralkodni, és az erőt, egészséget, eleven érzést, magának aranyhegyeket ígérő képzelődéseket valóságos boldogságnak nem tartaná; mert az legtöbbször csak terméketlen virág, mely a tavaszszal együtt elhull és semmi gyümölcsöt nem hoz. És ugyan lehet-e nekünk csodálkoznunk, midőn boldogtalan öreg embereket és eszeket látunk, ha már ifjúságokban is boldogtalanok voltak ? Ezek minden boldogság nélkül csak örömöt kóstoltak, melyet öregségekben siratnak. Az igaz boldogság kiterjed minden időkorra, egy oly gazdag forrásnak kell annak lenni s oly árvizet önteni, mely az élet határa előtt el ne apadjon. Egy rövid vigasságot, a szívnek egy kedves érzelmét, egy álmot szerencsének ne tartson, mert úgy az éjjelnek közepén egy üres villanatot is a fényes nap hasadásának tart. De ki lehet szünet nélkül boldog ? Az akadályok nagyon sokfélék és igen csudálatosak, ha józan elmével vizsgáljuk ama száma nélkül való történeteket, melyeknek életünk alá van vettetve; majd csaknem csudálkozni lehet, nem azon hogy az ember boldogtalan, hanem azon, hogy csak egy óráig is megelégedve élhet. Mi nem árthat nekünk e világon? Az emberek, a történetek, a szükség, sőt még a bőség is, a külső és belső kívánságok, a mi indulataink, a mi vagyonunk, a mi tulajdon szívünk, a gyűlölség, sőt még a mi felebarátaink szeretete is. Annyi veszedelmek, ezer szorongattatások és fájdalmak egyetlen egy örömért, egyik maga magától, másik a világtól, harmadik a történetektől üldöztetik és szorongattatik s. a. t. Micsoda nagy néző játéka a jajgatásnak és siralomnak az, melyben az én lágy szánakozó szivem részt venni tartozik ? Oh természet! miért szültél engemet oly érzékenynek, ha ezen száma nélkül való történetek között boldog alig lehetek, miért ránt engemet a vakeset oly gyakran az ő tőribe, hogy sóhajtást sóhajtással, könnyet könnyel felelhetek. A maga haszna keresés, fösvénység, irigység, gyűlölség az én nyugodalmam ellen táborban vannak, és azt az életet, mely én nekem meglehetősen boldog lehetne, egy nagy teherré teszik. Most a rágalmazás közelít mérges foggal az én becsületemre, és egy szempillantás alatt törekszik összerontani azt a jóhírt és becsületet, melyet én munkával és szorgalmatossággal több esztendők alatt szereztem. Most látszik a csalárdság az ő fortélyával egy vagyont tőlem czifrán elragadni; most nyújtja a törvénytelenség az ő kezét az én szerzeményemre ; most rohan a haszúállás az én boldogságom rajzolmányát széjjelbontani. Vagy ha én magam boldog vagyok is, de az én szeretett öcsém vagy bátyám szenved. Én látom őtet a nyomorúságok között, érzem minden fájdalmait; majd egy jó barátom hal meg az én karjaim között, akivel szívemet és boldogságomat közre osztottam; én őtet nem találom, jóllehet könnyeim visszakivánják őket, boldog lenni sem akarok, ha a boldogságot vele meg nem oszthatom. — Amott lappang egy szerencsétlen sru, színtelen, reszket, hasonló ahoz, aki a sírból visszatért, egy szakadozott rongy fedi félig testét, egy mankó hordja az ő fáradt csontjait, az éhség vezeti őket egyik ajtóról a másikra, a kevély gazdag elfordítja szemeit ő róla, vagy vet neki csekély alamizsnát s azzal kíméletlenül tovább küldi. Ő neki nincsen jóakarója, nincsen barátja, a világ ő reá nézve egy nagy kietlen; a szabad ég alatt a puszta föld az ő ágya, ott perzseli őtet a nyári meleg nap, ott érik utól a téli zivatarok, elhagyatva él a sötétségben és mind magának, mind embertársainak nagy terhére van, halálát is sokkal kevesebben veszik észre és szánják meg, mint némely oktalan állatnak, melyet az emberek hiúsága vagy bolondsága táplál. Ezek szerint az én jóindulataim is az én nyugodalmamat rontják, és az én boldogságomnak útjába akadályokat vetnek. Az emberek boldogtalansága nem annyira a rosznak érzésében, mint az örömmel való visszaélésben áll és a gazdagságnak szerfölött való kívánságában, midőn ezer gondok és veszedelmek között ezerszer a jóhir elvesztésével, ezerszer a tömlöcznek sőt a pallosnak is elkerülésével felhágnak az ő kívánságuknak tetejére. És várjon mire használják ők mindezeket? Fognak-e kenyeret adni azoknak, kik ő miattuk éhséget szenvednek, fogják e azon özvegyeket segíteni, kiket ők szegényekké tettek, vagy ruházni azon árvákat, kiket öltözetektől is megfosztottak. Láthatni ezekből, hogy a boldog és szerencsés nevezethez még valami más is tartozik, ami gazdagság nélkül is boldoggá tehet. Ha Metellus szegény lett volna is, méltán számláltatnék a boldogok száma közzé, mert az ő napjai születésétől fogva haláláig mind mennyi grádicsok voltak, melyen egyik boldogságról a másikra lépett. Lásd Valér. Max. Libro VIII. Cap. 1. Azon ember, ki embertársait szereti, és az ő viszontszeretetüket jócselekedetek által érdemli, ha az ő elméjének törekvései és munkái másoktól is helybehagyatnak, annak van igazán belső öröme és külső bátorsága. Ő valóban az élet boldogságának konszlere. Ezen boldogság pedig minden rendhez és állapothoz illik, a trónushoz úgy mint az alacsony kunyhóhoz, a mezei élethez úgy mint a városihoz, mely indulatainknak és cselekedeteinknek jó harmoniájából származik és a mely törekvéseinknek legnemesebb czélja lehet. A ki ezen principiumok szerint él és kötelességét betölti, az egy valóban virtusos ember és esztelenek mindazok, kik a boldogságot más után keresik. De hogy mostani írásom csupa fecsegésből ne álljon, ide jegyzem Phedrus ezen szavait : Aesopo ingentem statuam posuiere Attici, Servumque collocarunt aeterna in basi, Patere honoris servent ut cuncti viam etc. Ezen mostani jó alkalmatossággal megküldöm neked a praemiumot nyert Solon fejének viasz kinyomását, máskor magamat többre ígérem. (Folyt. köv.)