Fővárosi Lapok, 1874. augusztus (11. évfolyam, 174-197. szám)
1874-08-01 / 174. szám
részes egyátalában nem volt, csupán amaz ép oly természetes mint tiszteletreméltó óhaját hangoztatván, miszerint a leánykát látni szeretné, kinyilatkoztatva egyszersmind azt is, hogy ő a kölcsönös megállapodáshoz szigorúan alkalmazkodik. Mind hiába! Végre fölállott mr. Princes oly nyugodt hangon kezdett beszélni, mely arcának hirtelen elvörösödésével s fenyegető tekintetével sajátságos ellentétet képezett. — Még egy szót! Miután a dolgok így állanak, kötelességem önöket még ma egy oly tényről értesíteni, mely közös támadásuk ellenében alkalmazandó jogomat az önök szemében is kétségtelenné teszi. Én úgy állok itt önök előtt, mint az 1859-ik évben elhunyt mr. Tretherick végrendeletének végrehajtója. Mr. Tretherick halála után több hónap múlva találták meg végrendeletét Dutsch-Flatban letéteményezett több rendbeli iratai között. Miután az egész hagyaték csekély értékű volt, mely a mellett az örökhagyó mértékletlen élete folytán az utóbbi időkben adósságokkal is meg volt terhelve, az egésznek nem nagy fontosságot tulajdonítottak. A hagyaték, a Fiddletownban levő örökségen kivül, mely épen az adósságok fedezésére ment föl, az állam északnyugati részében fekvő földbirtokokból állott, melyek akkoriban figyelmet sem érdemeltek s a melyekről akkor senki sem gyanitá, hogy valaha tekintetbe veendők lesznek. Mr. Tretherick örököseinek szerencséjére s a végrendeleti végrehajtónak nagy elégtételére, amaz elővételem tévesnek bizonyult. Különböző körülmények, — melyek közül én itt csak a Kalifornia és Oregon határszéli kerületein az utóbbi időkben kiütött nagyobbszerű aranylázat akarom fölemlíteni, — az igénytelen, elhagyatott birtokot a közelebbi két-három év alatt rendkívül értékessé tették, úgyhogy a Tretherick-féle végrendelet pontjai egyszerre kiválóbb fontosságot nyertek. Ezek egyébiránt époly egyszerűek, mint világosak. Azt mondják ugyanis, hogy mindaz, mi a hagyatékból szabad rendelkezésre fönmarad, két részre osztassák Tretherick Carry és az ő mostohaanyja közt, kiről a boldogult igen jól tudta, hogy nem ő iránta való boszúból vitte magával a gyermeket, és végehajtása abban nyilvánult, hogy a Carry fölötti gyámság a mostohaanyára bizassék. — És mennyi értéket képvisel jelenleg az a hagyaték ? — kérdezi mr. Robinson. — Határozottan nem tudom megmondani, de azt hiszem, nem nagyitok, ha azt egy fél millióra becsülöm. Én, mint a mr. Tretherick végakaratának végrehajtója a szerencse eme változásáról szintén csak mintegy pár évvel ezelőtt értesültem és azonnal siettem mistress Starbottle fölkeresésére, kit, noha régi ismeretség és barátság fűzött hozzá, évek óta elvesztettem szem elöl. Nem szükséges itt részleteznem, mily állapotban találtam őt s mily lemondó, önfeláldozó életet folytatott azóta mostoha leánya javáért. Elég az a dologhoz, hogy mi most itt vagyunk, támaszkodva ama jogunkra, melyet nekünk a Tretherick-féle végrendelet biztosit s követelve illetékesen, a mit szép kérelemre meg nem nyerhetünk. ■iOTMdetMtUWCTUaJMí — Egy fél millió, — ismétlé Robinson ügyvéd, s még az is, ki nem bitt volna Jack Prince-nek tér i mészetből nyert s a szerkesztői iroda légkörében begyakorlott éles tekintetével, kitalálhatta volna elpajlástolt gondolatját, midőn igy folytatás — valóban, s mint miss Trethericknek őszinte barátja s ama többf féle viszony folytán, melyben a kisasszony házamhoz áll, ily leleplezések után önnek a magaviseletét én észszerűnek találom és olyannak, mely jó szivének csak is becsületére válik. — Önnek ama közlései kétségkívül változtatnak a dolgon, — szólt mistress Tretherick s a jogtudós karjába ölte karját, mit az kissé hidegen nyújta neki. Dr. Crammer mit sem szólt, hanem megelégedett oly fejhajtással, aminőt még a szellemi érdekek legtekintélyesebb képviselői s a jövő nemzedék kimivelői sem restélnek tenni, mihelyt egy — avagy fél millióról van a szó, és igy az értekezlet véget ért. Mikor Starbottlené a történtek felöl teljes öszszefüggésben értesült, megszokta a Jack kezét s lázasan égő ajkaihoz vonta. — Jack, — susogá, —A boldogságomat e gazdagság nem fokozza. De hát hogy is tudta azt eddig Carry előtt eltitkolni ? Hiszen tudja azt, Jack, hogy a fiatal leányok előszeretettel vannak a gazdagsággal kapcsolatos előnyök iránt, és Carry talán mit sem óhajtott inkább, mint egy vagyonos családot — vagy gazdag kedvest! Aztán nyájas mosolylyal szokta meg mr. Prince kezét, mintha tökéletesen tudta volna, mit válaszolna e férfi, ha épen kedve lett volna válaszolni. A következő hetek folyamában a törvényes formaságok megtétettek és Carry törvényszerüleg adatott vissza mostohaanyja gondjai alá. Starbottlené óhajára a helység közvetlen közelében egy kis házat béreltek ki s oda költöztek míg a tavasz első és Starbottlené egéssége helyreáll. Egyik sem igen akart bekövetkezni. Mindamellett a jó asszony türelmes és boldog volt. Gyönyörűségét lelte abban, ha ablakából a fák rügyeit s bimbóit szemlélhette, ami a téltelen Californiában hosszú idők óta lakott nőre az újdonság ingerével birt)s ha Carrytól e fák neveiről s virágzási idejükről kérdezősködhetett. Mindenféle sétát és kirándulást tervezett a berkekbe erdőkbe, melyeknek lassan kint zöldelni kezdő ágai a közel haromról oly nyájasan intettek feléje. Sőt úgy vélekedett, hogy neki újra költeményeket kell írni s ellenállhatlan vágyat érzett arra. Úgy beszélt arról Jacknak, mint visszatérő egésségének bizonyságáról — s ha nem csalódunk, ama kis háztartás egyik tagja még ma is kedves emlékben tartogat egy kis lapot, mely egy ravaszdalt tartalmaz, oly egyszerűt, s oly bensőségteljest, mintha csak ama kedves kis pintyőke viszhangja lett volna, mely ablaka előtt az , orgonafára fészkelt s órahosszat el-eldanolgatott neki. És egyszer csak, minden előleges készülődés nélkül, kiderült az ég s enyhe, szelíd sugárokat lövelt alá. Álomszerűen szép nap volt ez, áthatva egy láthatlan hatalom édes fugalmától s túlözönölve a föltámadás üdvteljes örömétől, úgy hogy dacára ama rész éjszakának, melyet Starbottlené átvirasztott, jónak vélték kivinni őt a reszkető napsugarak alá, melyek mint menyegzős szövetnek szikrái szálltak alá a tenyészetre. És ott pihent ő, boldogan, csöndesen. Carry a nő lábainál ült s a múlt éji fénvirasztás miatt elbágyadva, Starbottlené térdeire hajtott fővel szendergett. A betegnek elefántcsontfehér halottiasan átlátszó, elsoványodott keze mintegy áldólag pihent az aranyfürtökön. Kissé félrefordítá fejét s oda intézr. Princet. — Kijött most, Jack? Talán Van Corlear Kati? — Senki. —• viszonzá a férfi, teljes nyugalommal tekintve a nő nagy, ragyogó szemébe, mely különös ünnepélyes kifejezéssel nézett rá. — Jack. — szólt a nő gyönge hangon kis szünet múlva, — üljön le ide mellém egy pillanatra, édes Jack. Valami nyomja a szívemet, mit meg kell önnek mondanom. Ha én egykor kacér, hideg s szívtelen voltam önhöz, az csak azért volt, mert ön volt az egyetlen, ki nekem, fiatalsága dacára máskép tűnt föl, magasztosabbnak, tisztábbnak, mint mindannyian azok a férfiak, kiknek körében akkoriban éltem. ' ' Épen mikor ön előtt a legméltatlanabbnak látszom, gondoltam ön felől fenkölten. Hogy sorsomat az önéhez nem láncoltam, csak onnan van, mert sokkal jobbnak tartottam önt, semhogy ily sors megosztására kárhoztassam. Most már túlvagyunk ezen — de én valamit álmodtam egykor, Jack, és most ismételve álmodtam azt. Egy balga női szív álma az — hogy »Ő« benne föltalálhatná ön azt, mit bennem hasztalan keresett, — s egy édes, sugárzó tekintetet vetett a térdén szendergő alakra — és hogy ön őt szeretni tudná, épúgy, mint egykor engem szeretett. De ez talán nem is lehetséges; — lehetséges-e ez, Jack? S a nő várakozásteljes pillantást vetett a férfira. Jack megszokta Starbottené kezét, de mit sem válaszolt. Csak némán tekinte alá a nő térdén alvó fejecskére, és oly tekintettel, mint ahogy előbb a Starbottlené szeme nyugodott azon. A nő ajkain boldogságot visszatükröző mosoly lebbent el. Aztán csaknem az egykori pajzán arckifejezéssel mutatva egy fejbólintással ama szoba felé, hol kevéssel elébb Van Corlear Katinak a hangját vélte hallani, igy folytatá: — Talán ez lesz a legjobb választás, melyet ön tehet, Jack. E leányka vad ugyan kissé — de hát mégis csak ő volt az, ki nekünk először kincset hozott! ! És e nőies, gyöngéd enyelgés s részben kacér bohóskodás végső föllobbanása után mit sem szólt többé. Egyszerre csak azt érté Carry, hogy a fején pihent kéz nehézkesen hanyatlik alá s fölébredt. És midőn ő most Jack-al együtt ott állott, visszatartott lélekzettel tekintve az elhalaványult s aláhanyatlott főre, kéz kézben, csak alig sejtve, hogy ez több mint szenyergés: egy kis szürke pillangó, mely észrevétlenül pihent ott kebelén, szétlebbenté aranyos szárnyait s fölszállott a napsugarak felé. Ujkéri. Castelar. (S.) Castelar Emillel eddig főleg politikai lapjaink foglalkoztak, mint ki Spanyolország legékesszólóbb orátora s mint ki egy ideig a szerencsétlen köztársaság élén állt. Ami azonban benne túl fogja élni a szónokot és politikust: az író, a költő máig is ismeretlen nálunk. Csak néhány beszédét, melyet a forma, a stil, a gondolatbőség szintén nagybecsű irodalmi termékekké emelnek, közölték a lapok gyárias gyorsaságú fordításban. Most fog tőle először megjelenni magyar nyelven két költői munka: az »Egy szív története« című regény (sajátlag egy regénynek magában is önálló első része,) és Olaszországról írt szellemgazdag könyve. Amazt a »Pesti Napló«, emezt a »Hon« tárcája fogják közölni, de azt hiszszük, hogy az »Athenaeum« —e jeles művek fenmaradása érdekében — könyvekben is kiadja, gyarapítva velük mindig széles körre terjeszkedő fordítási irodalmunkat. Castelar ép olyan író, aki nálunk fogékony közönségre számíthat. Fényes stil, eredetiség, erős képzelem és formaszépség jellemzik műveit. Szereti a phrasist, de mindig csak az olyat, melynek magva van. Tiszta jellem s a hazaszeretet melegen sugárzanak ki mind abból, amit ír, s egy ily költőt meg szoktak érteni és szeretni mindenütt. A spanyol minden ízésben. De ritka spanyol. Nincs benne sem önzés, sem I nagyravágyás. Eszméknek él s erősen hisz az eszmék I diadalában. Magáért semmit, nemzetéért mindent — ez jelszava. Akármily magasra emelkedett, megtartá nyugodt hangulatát. Midőn a spanyol köztársaság minisztere, elnöke, parlamenti diktátora lett, arra kérte legbefolyásosb barátait, hogy dacára a magas állásnak, melyet »pillanatnyilag« elfoglal, engedjék megtartani levelezői tisztét az amerikai lapoknak,hogy maradjon valamije, amiből majd élhessen. A mai világban ritka jelenség egy ilyen férfiú, s ha a román fajok romlottságának előítéletét halljuk itt-ott pengetni, bátran mondhatjuk, hogy ha e fajok csakugyan annyira romlottak volnának, mint némelyek hiszik, kebelükből nem támadhatna az olasz földön egy Garibaldi, a spanyolok közt egy Castelar, kik mindketten egyaránt az önzetlen jellem és égő honszeretet példányai. Természetesen ők sincsenek hibák nélkül. Fölfogásukban néha túlzók s Castelar a mellett előitéletes is. Az eszmék e magasztos embere, ki szónoki magaslatán egy Demostheues, Luther és Brougham nagy tulajdonait látszik egyesíteni, ki a tudomány haladását és vívmányait oly nemesen hirdeti: bizonyos faji és vallási előítéleteket táplál, ellenszenvvel viseltetik például Németország és a protestantizmus iránt. Pedig máskülönben egész szive és lénye telve van emberszeretettel, s ha magas politikai állásában nem birt a tények és a sikerek hőse lenni, ennek oka ép az, mert inkább bölcsész, mint államférfi, s magasztos elméletek sokkal erősebb oldalát képezik, mint a gyakorlatiasság erélye. Egy francia író: Hermil Reynald, ki személyesen ismeri, rokonszenves rajzot adott róla. Kistermetű , csinos alakú férfi , negyvenkétnegyvenhárom éves. Kezd kopaszodni, deresedő szakála, őszinte vonásai s okos, megnyerő szemei vannak. Madridban igen szeretik. Amint az utcán megy, minden lépten nyomon nyájasan köszöntgetik: »Jó napot, Don Emilio«. Barát és ellenfél, radikális és alphanzista egyaránt barátságosan közelít hozzá. Tán még a vérszomjas karlista is kénytelen róla jót mondani, s legfölebb azzal nézi le politikáját, hogy azt mondja rá: poéta. Serrano tábornagy is, ki a cortez szétűtése után az ő helyét foglalta el, mindig barátságos volt iránta, noha 1866-ban és a Serrano által elnyomott fölkelés miatt ítélték Castelart is halálra. A kitűnő ember, ki úgy szónokol, mint Ciceros úgy tud szavakkal rajzolni, mint Chateaubriand, a madridi egyetemen történelmi tanár volt s Orense (ez erős köztársasági) szárnyai alatt lépett a politikai küzdtérre. Mikor 1854-ben Izabella királynő — a pénzügyön segítendő — kinyilvánítá, hogy a ko- 760