Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1874-09-16 / 210. szám
relemmel viseli, egy nő, kinek bibliája örökké öltözőasztalán hever, ki napjában háromszor látogatja a templomot s férjén kivűl más férfit nem ismer, szólítja őt meg, lehetetlen, hogy zavarba ne hozza. Mr. Oakhurst még mindig kezeiben tartá a nő kezeit, a mint ez tovább folytatá: — Miért nem jött ön elébb? Ugyan mi teendője lehetett Marysvilleben, San Joséban és Oaklandban? Mint láthatja, utána siettem önnek. Még akkor megpillantottam, midőn a völgytorkolatba lépett s rögtön ráismertem. Olvastam Józsefhez intézett levelét s tudtam, hogy jőni fog. De miért nem irt nekem ? Lesz még idő, mikor nekem is fog írni! Léptek nesze közeledett. A nő elhallgatott. — Jó estét, mr. Hamilton, — szólt aztán. A nő visszavonta ugyan kezeit a mr. Oakhurstéből, de nem előbb, mint mikor mr. Hamilton közelükbe érkezett. Mr. Hamilton világítás könnyedséggel emelite meg kalapját, bizalmasan inte mr. Oakhurstnak s tovább ment. Midőn látkörükből eltűnt, mrs. Decker fölveté szemét mr. Oakhurstra. — Egykor egy igen nagy szívességre fogom önt fölkérni. Mr. Oakhurst csengett, hogy kérje föl öt tüstént. — Nem! — szólt a nő, — nem elébb, mint akkor, ha ön már tökéletesen ismer — mert egykor azt fogom öntül kívánni, hogy azt az embert ölje meg! És oly szívből támadt, csengő, dallamos nevetés kelt ajkán, s a gödröcskék arcán — noha nagyon közel estek szája végeihez — oly bájolók voltak, s barna szemei oly ártatlan fényben égtek, míg arcát szelíd pirauta el, hogy mr. Oakhurst, ámbár ő csak nagyon ritkán nevetett, meg nem állhatta, hogy vidámságanak hangot ne kölcsönözzön, úgy tűnt neki föl az egész, mintha egy bárány a farkast arra ösztönözte volna, hogy törjön be a szomszéd juhakolban. Nehány nappal mr. Oakhurstnak San Isabelbe érkezése után, egy este mrs Decker a szálloda verandáján időző bámulói köréből fölkelvén, néhány pillanatra terjedő eltávozásáért bocsánatot kérve a társaságtól s minden kíséretet köszönettel visszautasitva, az út túlsó részén álló kis cottageba sietett, mely férje műveinek egyike volt. Midőn hálószobája lépett, lázas izgatottsággal vette a lélekzetet s két-három ízben is keblére tette kezét. Nyilván a gyönge egésség- hez képest még nagyon is gyors mozgása okozta elfulladását. Midőn a lámpát meggyújtó, nem kissé csodál' kozott el, hogy férjét a pamlagon végignyúlni látta. — Te nagyon izgatottnak látszol, édes Elsie, úgy tetszik, föl vagy hevülve, — szólt mr. Decker. — Talán csak nem vagy roszabbul? Vagy igen? Mrs Decker arca elsápadt, de aztán megint hirtelen kipirult. — Nem, — viszonzá, — csak itt érzek némi fájdalmat ! S újra kebléhez szokta a kezét. — Segíthetek-e neked valamiben ? — kérdő mr. Decker s aggódva kelt föl. — Eredj át a szállodába s hozz nekem egy csöpp brandyt. Mr. Decker elrohant. A nő pedig bezárta utána az ajtót. Aztán kezével keblébe nyúlva, kihúzta onnan fájdalmát. Egy négyszögletre hajtott papír volt az, mely — sajnálom, hogy ki kell mondanom — mr. Oakhurst kéziratát tartalmazta. Égő szemmel és arccal nyelte ő el annak tartalmát, mígnem férje lépteinek az előcsarnokban hangzó kopogása megzavarta az olvasásban. Gyorsan visszadugta a papirt rejtekébe s fölnyitotta az ajtót, Mr. Decker belépett, nő megnedvesité ajkait az erős folyadékkal s azt nyilvánitá, hogy most már jobban érzi magát. — Atméssz még ma este megint ? — kérdő mr. Decker alázatos arccal. — Nem megyek, ■— viszontá a nő s szemei ábrándosan révedeztek a réten. — Én sem mennék a te helyedben, — szólt mr. Decker, a megkönnyebbülés sóhajával. Kissé később leült a két evetre s oda vonta nejét maga mellé. — Tudod-e mit gondoltam, Elsie, és akkor midőn beléptél ? Mrs. Decker megsimogatá férje sűrű fekete haját, de esze ágában sem volt a mr. Decker gondolatait találgatni. — Régi időkre gondoltam vissza, Elsie. Eszembe jutott az az idő, mikor én neked azt a taligát ácsoltam s minden reggel kivittelek a frisségre, midőn minden voltam, felügyelő és kocsis egy személyben. Mi nagyon szegények voltunk akkor, Elsie, s te beteg is voltál, de mi boldogok voltunk. Most van pénzünk meg egy házunk s te belőled egészen más nő lett. Bátran elmondhatnám, kincsem, hogy egészen új asszony vagy. Hanem hát ép ez a bökkenő. Kocsit tudtam én neked teremteni ismét, házat is építhettem a számodra, Elsie, de — tévé utána habozva — téged nem állíthattalak helyre. Te most, erős és szép vagy, Elsie, üde és egészen újjászületett nő. De bármi minden légy is — nem az én művem vagy! Itt elhallgatott a férj. A nő pedig egyik kezét homlokára, a másikat szívére nyomta, mintegy meggyőződni óhajtva ezáltal, megvan-e még a fájdalma, s hízelgő hangon szólt: — De bizony csak a te műved vagyok, édesem! Mr Decker szomorúan rázta a fejét. — Nem, Elsie, nem az enyém! Egyszer módomban lett volna ez, de elszalasztom az alkalmat. Most már a mű be van tetézve, de nem általam. Mrs. Decker csodálkozva emelte ártatlan tekintetű szemét férjére, ki gyöngéden megcsókolva őt, kissé elevenebb hangon folytatá: — Ez volt mindaz, amit én gondoltam, Elsie. De még azt is gondoltam, hogy te talán nagyon gyakran is engeded azt a mr. Hamiltont körödben időzni. Nem azért, mintha ezáltal akár te, akár ő, helytelenséget követnétek el. De hát az emberek talán fecsegni fognak. Te az egyetlenegy nő vagy itt — folytatá mr. Decker gyöngéd szeretettel tekintve nejére, — a kit meg nem szólnak s kinek utait nem lesik, vagy akit meg nem ítélnek. Mrs Decker örült, hogy férje ezt a dolgot szőnyegre hozta. Ő már maga is gondolt erre, de hát csak nem lehetett ő durcás mr. Hamiltonnal szemben, ki oly finom ember s ki, ha megsértik és kihívják, igen veszélyes ellenség lehetne. — Eső engem mindig úgy tekint, mint a saját körebeli legelső delnőt, — tévé utána a nőcske, oly büszke arcot vágva, mely a férjet nevetésre ingerlé. — Azonban én egy tervet gondoltam ki. Ő nem fog itt maradni, ha én eltávozom. Ha én például pár napra San Franciscóba, anyám meglátogatására elutaznám, ő elhagyná e helyet, még mielőtt én visszaérkezném. Mr. Decker egészen el volt ragadtatva. — Legjobb is lesz az, — kiálta föl, — te már holnap elutazol. John Oakhurst is elutazik s én téged az ő őrködő gondjaira bizlak. Mrs Decker nem tartá ezt eszélyességnek. — Mister Oakhurst jó barátunk ugyan, József, de tudod, minő hírben áll. Valóban, e nő maga sem tudta, hogy most, miután arról értesült, mikép mr. Oakhurst is eltávozik, menjen-e ő, vagy ne? De ez aggályát mr. Decker egy csókkal oszlatta el. A nő pedig igéző megadással szánta el magát az útra. Valóban kevés nő volt, ki oly elbájoló kedvességgel tudta volna magát a körülményeknek alárendelni. Mrs Decker egy hétig időzött San Franciscóban. Mikor visszatért, kissé bágyadtabbnak s halványabbnak látszott, mint a minő elutazása előtt volt, s ő ezt a sok izgatottságnak és mozgásnak tulajdonítá. — Én csaknem mindig távol voltam a háztól, mint azt a mama is megmondhatja, — szólt férjéhez, — s a mellett csaknem mindig magánosan. Kezdek hovatovább független lenni, •— tévé utána nevetve. — Már kíséretre sincs szükségem. Most már oly erős vagyok, hogy még nélküled is el tudnék utazni. Egy tekintetben san-franciscói útjának semmi haszna sem volt. — Hamilton nem utazott el, hanem ott maradt folyvást San Isabelben, s még aznap este is meglátogatta mrs Deckert. — Nekem egy új tervem van, Joe, kincsem, — szólt mrs Decker, amint Hamilton eltávozott. — A szegény mr. Oakhursnak nagyon silány szobája van ott a szállodában. Mi lenne belőle, ha te őt, San Franciscóból visszatértedkor fölszólítanád, hogy lakjék nálunk ? Én nem hiszem, hogy ez esetben mr. Hamilton gyakran meglátogatna minket. A férj fölkacagott, kis kacérnak nevezte nejét, megsimogatta arcát s beléegyezett az indítványba. — Mégis csak sajátságos a nők szeszélye, —jegyző meg később egy bizalmas pillanatban Oakhurst előtt, — kik, a nélkül hogy gonosz tervet táplálnának lelkükben, egyszerre csak, valakinek a támogatása folytán, egészen más házat tartanak, semmint az őket megilletné. Pedig mindamellett is rágalom lenne, ha utánok, ily viszonyok közt, egyetmást suttognának. (Folyt, köv.) A kettős csillagok. (Egy kis asztronómia.) Menjünk a terraszra! A jég üde, kellemes, a rózsák illatoznak, a csalogány dalol, szóval a fölséges nyári est föltárja minden báját előttünk. S e csöndes nyári estén, mért ne cseveghetnénk a közönséges nagy és kisvilági események helyett kissé szokatlanabb dolgoknál is ? Nyújtsd karodat olvasónőm! finom ajkad kecses mosolya, szemeid fénye úgyis elárulja a tudvágyat, melyet komolykodó arcom keltett föl benned. Íme, a legjobb látcső van kezeimben; hadd mutasson most valami mást is, mint Hank Minnie kedves alakját és a »Vihar« hánykódó hajóját. Az égboltozat hatalmas kupolája egész nagyszerű pompájában emelkedik fölénk; a tiszta jég — mely itt falun hasonlíthatlanul átlátszóbb, mint a ködös fővárosban, — csillagok miriádját engedi szemlélnünk ; szemünk előtt az égi társadalom minden rangfokozata képviselve van, a tündöklő elsőrangú nagyságoktól a »tejút« piciny fénypontjaiig és egésze a puszta szemmel meg sem különböztethető ködfolti csillagparányokig. A csillagok közt is van arisztokrácia, a nagyobbak, fényesebbek együtt tartanak s együtt alkotják a kiváló csillagcsoportokat, a gyermek által is ismert »nagy és kis göncölt«, »a fiastyukot,« a »koronát,« a »kaszás csillagot.« Mások egyedül bolyongják végig égi pályájukat. Az ég nyugati részén látszik egy tündöklő ragyogású csillag, az a Vénus, a szép esthajnalcsillag, amott lejebb a nyugati láthatáron fénylik a csak kevéssel intenzívebb világú Jupiter ; ezek mindketten, valamint Merkur, Mars, Saturnus, Uranus, Neptun és végre földünk, hűséges alattvalók gyanánt keringenek a nap, mint legfölségesebb központ körül, kiszabott pályájukon pontosan megtartott időközönként. Ez égi vándorok a bolygók, s mint ilyenek láthatólag változtatják helyzetüket az égen, nem képeznek állandó csillagképeket, nem maradnak egy helyen, hanem keresztüljárják az égboltot, az állócsillagoktól eltérőleg, melyek évezredek hosszú során át mindig ugyanezt az alakot tüntették elő. A bolygók még abban is különböznek az állócsillagoktól, hogy míg amazok a földhöz hasonló sötét égitestek s fényüket, — mint a hold is, — csupán a naptól kölcsönzik, az állócsillagok mindegyike saját fénynyel bír, világosságot, meleget áraszt és oly nagy, sőt gyakran sokkal nagyobb, mint a mi napunk. A mi napunk pedig nem megvetendő világtest, ha meggondoljuk, hogy ha földünket a nap középpontjába állítanák, a hozzánk ötvenkétezer mértföldnyire eső hold kényelmesen végezhetné pályafutását a nap belsejében. S hogy az állócsillagok ily óriás voltuk dacára is csak fénylő pontoknak látszanak, azt csupán mérhetlen távoluk okozza. Ez mind nagyon szép dolog, de hogy tudták meg mindezeket ? — kérdi tán egy kis leányka, hitetlenül rázva fejét. Azt bizony most kissé hosszas volna elbeszélnem, kis barátnőm! minő bámulatos kitartás, minő hosszas számítások és tapasztalatok egybevetése vezérelte a természettudósokat az elmondott és még mondandó feltevésekre. Hogy a kiszámítások megközelítőleg pontosak, biztosít ama körülmény, hogy egy időben igen sok csillagász dolgozik egy tárgyon, egymástól távol és összeköttetés nélkül, s a kutatás eredménye csekély különbséggel mindeniknél rendesen ugyanaz. Így számították ki, hogy a »Centaur« csoport legfényesebbike hozzánk legközelebb fekvő állócsillag és mégis kétszázezerszer távolabb van, mint a húszmillió mértföldnyire eső nap. Így jöttek rá a csillagászok, hogy a »Sirius,« az állócsillagok eme gyémántszerűleg tündöklő királya, másfélmilliószor messzebb van a napnál, s hogy mégis oly tüneményszerűleg ragyog, (kár hogy nem láthatjuk, mivel a déli láthatár alatt van elrejtve,) egyedül óriás tömegéből magyarázható meg, amennyiben negyvenhétszer erősebb fénye van a napnál, mely ha a Sirius helyén (mintegy tizennyolc billió mértföldnyire) állana, csak elenyésző csillagocskának tűnnék fel, míg ha a Sirius jönne a nap helyébe, oly fénytömeget és óriási hőséget árasztana reánk, mely minden mostani állati és növényi életet tetemesen átváltoztatna. Az állócsillagok, mint nevük mutatja, nem mozognak láthatólag. Hogy tényleg azonban mindenik rendszeres mozgással bír, csak a legfinomabb csillagászati műszerekkel vehető észre. E műszerek elsejét, a 916