Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)

1874-09-16 / 210. szám

relemmel viseli, egy nő, kinek bibliája örökké öl­tözőasztalán hever, ki napjában háromszor látogatja a templomot s férjén kivűl más férfit nem ismer, szólítja őt meg, lehetetlen, hogy zavarba ne hozza. Mr. Oakhurst még mindig kezeiben tartá a nő kezeit, a mint ez tovább folytatá: — Miért nem jött ön elébb? Ugyan mi teendője lehetett Marysvilleben, San Joséban és Oaklandban? Mint láthatja, utána siettem önnek. Még akkor meg­pillantottam, midőn a völgytorkolatba lépett s rög­tön ráismertem. Olvastam Józsefhez intézett levelét s tudtam, hogy jőni fog. De miért nem irt nekem ? Lesz még idő, mikor nekem is fog írni! Léptek nesze közeledett. A nő elhallgatott. — Jó estét, mr. Hamilton, — szólt aztán. A nő visszavonta ugyan kezeit a mr. Oakhursté­­ből, de nem előbb, mint mikor mr. Hamilton közelük­be érkezett. Mr. Hamilton világítás könnyedséggel em­elite meg kalapját, bizalmasan inte mr. Oakhurstnak s tovább ment. Midőn látkörükből eltűnt, mrs. Decker fölveté szemét mr. Oakhurstra. — Egykor egy igen nagy szívességre fogom önt fölkérni. Mr. Oakhurst csengett, hogy kérje föl öt tüstént. — Nem! — szólt a nő, — nem elébb, mint ak­kor, ha ön már tökéletesen ismer — mert egykor azt fogom öntül kívánni, hogy azt az embert ölje meg! És oly szívből támadt, csengő, dallamos nevetés kelt ajkán, s a gödröcskék arcán — noha nagyon kö­zel estek szája végeihez — oly bájolók voltak, s barna szemei oly ártatlan fényben égtek, míg arcát szelíd pir­auta el, hogy mr. Oakhurst, ámbár ő csak nagyon ritkán nevetett, meg nem állhatta, hogy vidámsága­­­­nak hangot ne kölcsönözzön, úgy tűnt neki föl az egész, mintha egy bárány a farkast arra ösztönözte volna, hogy törjön be a szomszéd juh­akolba­­n. Nehány nappal mr. Oakhurstnak San Isabelbe érkezése után, egy este mrs Decker a szálloda verandáján időző bámulói köréből fölkelvén, néhány pillanatra terjedő eltávozásáért bocsánatot kérve a társaságtól s minden kíséretet köszönettel visszauta­­­sitva, az út túlsó részén álló kis cottageba sietett, mely­­ férje műveinek egyike volt. Midőn hálószobája lépett,­ lázas izgatottsággal vette a lélekzetet s két-három íz­ben is keblére tette kezét. Nyilván a gyönge egésség-­­ hez képest még nagyon is gyors mozgása okozta elful­ladását. Midőn a lámpát meggyújtó, nem kissé csodál­' kozott el, hogy férjét a pamlagon végignyúlni látta. — Te nagyon izgatottnak látszol, édes Elsie,­­ úgy tetszik, föl vagy hevülve, — szólt mr. Decker. —­­ Talán csak nem vagy roszabbul? Vagy igen? Mrs Decker arca elsápadt, de aztán megint hir­telen kipirult. — Nem, — viszonzá, — csak itt érzek némi fáj­dalmat ! S újra kebléhez szok­ta a kezét. — Segíthetek-e neked valamiben ? — kérdő mr. Decker s aggódva kelt föl. — Eredj át a szállodába s hozz nekem egy csöpp brandyt. Mr. Decker elrohant. A nő pedig bezárta utána az ajtót. Aztán kezével keblébe nyúlva, kihúzta on­nan fájdalmát. Egy négyszögletre hajtott papír volt az, mely — sajnálom, hogy ki kell mondanom — mr. Oakhurst kéziratát tartalmazta. Égő szemmel és arc­cal nyelte ő el annak tartalmát, mígnem férje léptei­nek az előcsarnokban hangzó kopogása megzavarta az olvasásban. Gyorsan visszadugta a papirt rejteké­­be s fölnyitotta az ajtót, Mr. Decker belépett, nő megnedvesité ajkait az erős folyadékkal s azt nyilvá­­nitá, hogy most már jobban érzi magát. — Atméssz még ma este megint ? — kérdő mr. Decker alázatos arccal. — Nem megyek, ■— viszontá a nő s szemei ábrándosan révedeztek a réten. — Én sem mennék a te helyedben, — szólt mr. Decker, a megkönnyebbülés sóhajával. Kissé később leült a két evetre s oda vonta nejét maga mellé. — Tudod-e mit gondoltam, Elsie, és akkor midőn be­léptél ? Mrs. Decker megsimogatá férje sűrű fekete ha­ját, de esze ágában sem volt a mr. Decker gondola­tait találgatni. — Régi időkre gondoltam vissza, Elsie. Eszem­be jutott az az idő, mikor én neked azt a taligát ácsoltam s minden reggel kivittelek a fris­ségre, mi­dőn minden voltam, felügyelő és kocsis egy személy­ben. Mi nagyon szegények voltunk akkor, Elsie, s te beteg is voltál, de mi boldogok voltunk. Most van pénzünk meg egy házunk s te belőled egészen más nő lett. Bátran elmondhatnám, kincsem, hogy egészen új asszony vagy­. Hanem hát ép ez a bökkenő. Ko­csit tudtam én neked teremteni ismét, házat is épít­hettem a számodra, Elsie, de — tévé utána haboz­va — téged nem állíthattalak helyre. Te most, erős és szép vagy, Elsie, üde és egészen újjászületett nő. De bármi minden légy is — nem az én művem vagy! Itt elhallgatott a férj. A nő pedig egyik kezét homlokára, a másikat szívére nyomta, mintegy meg­győződni óhajtva ezáltal, megvan-e még a fájdalma, s hízelgő hangon szólt: — De bizony csak a te műved vagyok, édesem! Mr Decker szomorúan rázta a fejét. — Nem, Elsie, nem az enyém! Egyszer módom­ban lett volna ez, de elszalasztom az alkalmat. Most már a mű be van tetézve, de nem általam. Mrs. Decker csodálkozva emelte ártatlan tekin­tetű szemét férjére, ki gyöngéden megcsókolva őt, kissé elevenebb hangon folytatá: — Ez volt mindaz, a­mit én gondoltam, Elsie. De még azt is gondoltam, hogy te talán nagyon gyakran is engeded azt a mr. Hamiltont körödben időzni. Nem azért, mintha ezáltal akár te, akár ő, hely­telenséget követnétek el. De hát az emberek talán fe­csegni fognak. Te az egyetlenegy nő vagy itt — foly­tatá mr. Decker gyöngéd szeretettel tekintve nejére, — a kit meg nem szólnak s kinek utait nem lesik, vagy a­kit meg nem ítélnek. Mrs Decker örült, hogy férje ezt a dolgot sző­nyegre hozta. Ő már maga is gondolt erre, de hát csak nem lehetett ő durcás mr. Hamiltonnal szemben, ki oly finom ember s ki, ha megsértik és kihívják, igen veszélyes ellenség lehetne. — Eső engem mindig úgy tekint, mint a saját körebeli legelső delnőt, — tévé utána a nőcske, oly büszke arcot vágva, mely a férjet nevetésre ingerlé. — Azonban én egy tervet gondoltam ki. Ő nem fog itt maradni, ha én eltávozom. Ha én például pár nap­ra San Franciscóba, anyám meglátogatására elutaz­nám, ő elhagyná e helyet, még mielőtt én visszaér­kezném. Mr. Decker egészen el volt ragadtatva. — Legjobb is lesz az, — kiálta föl, — te már holnap elutazol. John Oakhurst is elutazik s én téged az ő őrködő gondjaira bizlak. Mrs Decker nem tartá ezt eszélyességnek. — Mister Oakhurst jó barátunk ugyan, József, de tudod, minő hírben áll. Valóban, e nő maga sem tudta, hogy most, miu­tán arról értesült, mikép mr. Oakhurst is eltávozik, menjen-e ő, vagy ne? De ez aggályát mr. Decker egy csókkal oszlatta el. A nő pedig igéző megadással szánta el magát az útra. Valóban kevés nő volt, ki oly elbájoló kedvességgel tudta volna magát a körül­ményeknek alárendelni. Mrs Decker egy hétig időzött San Franciscóban. Mikor visszatért, kissé bágyadtabbnak s halványabb­nak látszott, mint a minő elutazása előtt volt, s ő ezt­ a sok izgatottságnak és mozgásnak tulajdonítá. — Én csaknem mindig távol voltam a háztól, mint azt a mama is megmondhatja, — szólt férjéhez, — s a mellett csaknem mindig magánosan. Kezdek hovatovább független lenni, •— tévé utána nevetve. — Már kíséretre sincs szükségem. Most már oly erős vagyok, hogy még nélküled is el tudnék utazni. Egy tekintetben san-franciscói útjának semmi haszna sem volt. — Hamilton nem utazott el, hanem ott maradt folyvást San Isabelben, s még aznap este is meglátogatta mrs Deckert. — Nekem egy új tervem van, Joe, kincsem, — szólt mrs Decker, a­mint Hamilton eltávozott. — A szegény mr. Oakhursnak nagyon silány szobája van ott a szállodában. Mi lenne belőle, ha te őt, San Fran­­ciscóból visszatértedkor fölszólítanád, hogy lakjék ná­lunk ? Én nem hiszem, hogy ez esetben mr. Hamilton gyakran meglátogatna minket. A férj fölkacagott, kis kacérnak nevezte nejét, megsimogatta arcát s beléegyezett az indítványba. — Mégis csak sajátságos a nők szeszélye, —jegy­ző meg később egy bizalmas pillanatban Oakhurst előtt, — kik, a nélkül hogy gonosz tervet táplálná­nak lelkükben, egyszerre csak, valakinek a támogatá­sa folytán, egészen más házat tartanak, semmint az őket megilletné. Pedig mindamellett is rágalom len­ne, ha utánok, ily viszonyok közt, egyetmást suttog­nának. (Folyt, köv.) A kettős csillagok. (Egy kis asztronómia.) Menjünk a terraszra! A jég üde, kellemes, a ró­zsák illatoznak, a csalogány dalol, szóval a fölséges nyári est föltárja minden báját előttünk. S e csöndes nyári estén, mért ne cseveghetnénk a közönséges nagy és kisvilági események helyett kissé szokatla­nabb dolgoknál is ? Nyújtsd karodat olvasónőm! fi­nom ajkad kecses mosolya, szemeid fénye úgyis el­árulja a tudvágyat, melyet komolykodó arcom keltett föl benned. Íme, a legjobb látcső van kezeimben; hadd mutasson most valami mást is, mint Hank Minnie kedves alakját és a »Vihar« hánykódó ha­jóját. Az égboltozat hatalmas kupolája egész nagy­szerű pompájában emelkedik fölénk; a tiszta jég — mely itt falun hasonlíthatlanul átlátszóbb, mint a kö­dös fővárosban, — csillagok miriádját engedi szem­lélnünk ; szemünk előtt az égi társadalom minden rang­­fokozata képviselve van, a tündöklő elsőrangú nagysá­­goktól a »tejút« piciny fénypontjaiig és egész­­e a puszta szemmel meg sem különböztethető ködfolti csillag­­parányokig. A csillagok közt is van arisztokrácia, a nagyobbak, fényesebbek együtt tartanak s együtt al­kotják a kiváló csillagcsoportokat, a gyermek által is ismert »nagy és kis göncölt«, »a fiastyukot,« a »ko­ronát,« a »kaszás csillagot.« Mások egyedül bolyong­ják végig égi pályájukat. Az ég nyugati részén lát­szik egy tündöklő ragyogású csillag, az a Vénus, a szép esthajnalcsillag, amott lejebb a nyugati láthatá­ron fénylik a csak kevéssel intenzívebb világú Jupi­ter ; ezek mindketten, valamint Merkur, Mars, Satur­­nus, Uranus, Neptun és végre földünk, hűséges alatt­valók gyanánt keringenek a nap, mint legfölségesebb központ körül, kiszabott pályájukon pontosan megtar­tott időközönként. Ez égi vándorok a bolygók, s mint ilyenek láthatólag változtatják helyzetüket az égen, nem képeznek állandó csillagképeket, nem maradnak egy helyen, hanem keresztüljárják az égboltot, az állócsillagoktól eltérőleg, melyek évezredek hosszú során át mindig ugyanezt az alakot tüntették elő. A bolygók még abban is különböznek az állócsillagok­tól, hogy míg amazok a földhöz hasonló sötét égites­tek s fényüket, — mint a hold is, — csupán a naptól kölcsönzik, az állócsillagok mindegyike saját fénynyel bír, világosságot, meleget áraszt és oly nagy, sőt gyak­ran sokkal nagyobb, mint a mi napunk. A mi napunk pedig nem megvetendő világtest, ha meggondoljuk, hogy ha földünket a nap középpontjába állítanák, a hozzánk ötvenkétezer mértföldnyire eső hold kényel­mesen végezhetné pályafutását­­ a nap belsejében. S hogy az állócsillagok ily óriás voltuk dacára is csak fénylő pontoknak látszanak, azt csupán mérhetlen tá­voluk okozza. Ez mind nagyon szép dolog, de hogy tudták meg mindezeket ? — kérdi tán egy kis leányka, hitet­lenül rázva fejét. Azt bizony most kissé hosszas volna elbeszélnem, kis barátnőm! minő bámulatos kitartás, minő hosszas számítások és tapasztalatok egybevetése vezérelte a természettudósokat az elmondott és még mondandó feltevésekre. Hogy a kiszámítások megközelítőleg pontosak, biztosít ama körülmény, hogy egy időben igen sok csillagász dolgozik egy tárgyon, egymástól távol és összeköttetés nélkül, s a kutatás eredménye csekély különbséggel mindeniknél rendesen ugyanaz. Így számították ki, hogy a »Centaur« csoport legfényesebbike hozzánk legközelebb fekvő állócsillag és mégis kétszázezerszer távolabb van, mint a húszmil­lió mértföldnyire eső nap. Így jöttek rá a csillagászok, hogy a »Sirius,« az állócsillagok eme gyémántszerű­­leg tündöklő királya, másfélmilliószor messzebb van a napnál, s hogy mégis oly tüneményszerűleg ragyog, (kár hogy nem láthatjuk, mivel a déli láthatár alatt van elrejtve,) egyedül óriás tömegéből magyarázható meg, amennyiben negyvenhétszer erősebb fénye van a napnál, mely ha a Sirius helyén (mintegy tizennyolc billió mértföldnyire) állana, csak elenyésző csillagocs­­kának tűnnék fel, míg ha a Sirius jönne a nap helyébe, oly fénytömeget és óriási hőséget árasztana reánk, mely minden mostani állati és növényi életet teteme­sen átváltoztatna. Az állócsillagok, mint nevük mutatja, nem mo­zognak láthatólag. Hogy tényleg azonban mindenik rendszeres mozgással bír, csak a legfinomabb csillagá­szati műszerekkel vehető észre. E műszerek elsejét, a 916

Next