Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)
1874-10-01 / 223. szám
Csütörtök, október 1. 1874. 223. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: _ _ _ —^__________ Hirdetések Budapest, Lipót utca 42. sz. fifii A § J® fii li ”S” T M T / szintúgy földszint. U E| I 1 I £1 jjW^ | I I £% ILM I 1/ mint előfizetések * vViiiiuöi üiir vü. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. * Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október-decemberi évnegyedére. Olvasóinkat az előfizetések megújítására kérjük. A lap tartalmát, írói körét, melyben veterán jelesek kiváló fiatal erőkkel egyesülnek, sírmodorunk hangját a »Főv. Lapok« tizenegy évi folyamából sokkal inkább megismerte az olvasó világ, semhogy tüzetesebb programmot kellene adnunk. Folyvást bírva számtalan jó munkatárs és a nagyközönség támogatását, módunkban és kötelességünkben áll szépirodalmunk ez egyetlen közlönyét oly színvonalon tartani fen, mely a művelt olvasók igényeit kielégíthesse. Erre irányul minden törekvésünk, s ez bátorít föl arra a hitre, hogy lapunk ezentúl is — mint eddig — időről időre örvendetesen nagyobbodó közönség megtisztelő bizalmát lesz szerencsés leírni. Vadnai Károly, felelős szerkesztő, Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az Athenaeum, mint a lap kiadója, kéri az előfizetéseknek (legcélszerűbben postautalványok által eszközölhető) mielőbbi beküldését e cím alatt: „A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Pesten.“ A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 forint. Hamis gyémántok. (Beszélj.) Irta P. Szathmáry Károly. I. Szalárdy Jenő kitűnő férfiú volt S. megyében, hol mindenki a megye szemfényének tartotta. A társadalomnak ő volt központja és lelke a szomorú években s valóban az egész vidék sok jó órát s nem egy célszerű intézményt köszönhetett a fiatal embernek. A megye székhelyén takarékpénztárat alapított, műkedvelői előadásokat rendezett; jegyzője volt a gazdasági egyesületnek, igazgatója a helybeli kaszinónak, s még egyháza ügyeit sem feledte el, hol nagy része volt az elesendő egyházak megmentésében s az iskolák megjavításában. Mindezeken kívül ügyvédkedett is s mint ilyen igen jó hírben állott; leveleket irt fővárosi és vidéki lapokba, sőt önmivelésére is jutott elég idő; ismerte a hazai és külföldi politikai, nemzetgazdászati és szépirodalmat, tanult idegen nyelveket, — szóval a kor színvonalán állott. Akkoriban sok mindenre ráért a magyar ember! Egyszerre azonban beütött a politika. A nemzet új alkotmányos életre ébredett. Mi volt természetesebb, mint hogy a megye legnépszerűbb férfiai egyikét kellően méltányolni siessen; meg is választák őt azonnal főjegyzőnek. Hajdan, igaz, máskint volt ez; az írnokságon kellett még hírneves családok jeles ifjainak is kezdeni, és igen sok ember megőszült mig idáig vihette ; most azonban nem volt olyan sok, kikben válogatni; sőt szerencsének tartotta mindenki, hogy a jeles »jótollú« ifjú ember a megye főjegyzőségét elfogadta. Most már a rendszeres hivatalba jutott s kétségkívül a még magasabb kilátásokkal kecsegtetett ifjúnak semmi sem állott útjában, hogy családot ne alkothasson ; állása, népszerűsége, társadalmi ügyessége minden előbbkelő házat megnyitott előtte, s biztos lehetett, hogy ha föllép, elébb visz nőt haza, mint kosarat. De e tekintetben Szalárdy Jenő nem volt nagyralátó. Ő, mint elszegényedett család ivadéka, a nélkülözések iskolájában növekedett fel s elég példa állott előtte arra nézve, hogy a nagyobbacska hozományú kisasszonyok többnyire tízszeres igényt szállítanak férjeik házába. Szive után akart indulni, s ez egy vele egyenlő sorsú leánykához, a szegény, de szép Szenczy Saroltához vezette. Sarolta szép volt, de szegény és egyszerű. Jenő választását nők és férfiak egyaránt irigyelték; amazok a leány szépségéért, emezek a lány szerencséjére voltak irigyek, hiszen Jenő mennyivel szebbet, gazdagabbat kaphatott volna (természetesen önmagukat értették) még alispán, vagy ki tudja, mily magas kormányhivatalnok lehet s hogy fogja majd »e kis libát« mint nejét bemutathatni; hogy fogja ez magát a »fényes polcon« föltalálni ? . .. Mindezt százféle variációban hallotta Jenő ismételteim; jöttek hozzá jóakaró nagynénék, sőt névtelen levélkék is, kik s melyek »szerencséje eljátszásáról« beszéltek s ez és amaz jól nevelt, gazdag, nagyösszeköttetésű kisasszonyról beszéltek, ki nehezen fogná visszautasíthatni; de Sarolta erényét még e névtelen levelek sem támadták meg, s minden egyéb csak megerősítette őt szándékában, melyet a sebesen fejlődő kölcsönös szerelem minden idegen pártfogásnál hatalmasabban gyámolított. Sarolta szegénységét leszámítva, ki is állotta a versenyt a vele versenyre áhítottakkal. Nem volt semmivel sem kevésbbé művelt, mint vidéki középsorsú kisasszonyaink lenni szoktak. Elvégezte az elemi iskolákat a városi meglehetős leányiskolában, aztán két évig ült a legközelebbi apáca-kolostorban, hol hímezni, zongorázni s a tudományok alapvonalaira tanították. Édesanyja pedig, ki elhalt kapitány férje utáni szerény nyugdíjból kertje, háza s egy pár holdnyi földéből tisztességesen ki tudta tartani házát s fölnevelni két leányát, — könyörtelenül befogta őt a házi munkába, úgyhogy Jenő, ha hozzájuk ment, akárhányszor látta választottját kipirult arccal jőni ki a konyhából, vagy találta őt a kertben öntöző kannával kezében. — Épen ilyen kell nekem! — mondá ilyenkor magában. — Ha jobb sorsot nem adhatok neki, igy legalább is megélhetünk, s ha jobbat, akkor könnyű lesz a könnyebbhez hozzá szoknia. Aztán örömmel vette ki az öntözőt kedvese kezéből s jól esett, hogy kedvese gyöngéd kezecskéit a kerti munkának legalább durvább részeitől megkímélheti. És mikor készen volt a kiszabott feladat, milyen kellemes volt, a nagy diófa alatti falócán, kéz a kézben megpihenhetni s az orgonabokrok fülmiséit, a kelő hold fényénél ábrándozva hosszas és mégis oly rövid együttlétben végig hallgatni, míg a mama éles hangja a vacsorarendezés idejére nem figyelmeztette. Az ábrándozás napjai voltak ezek, a boldogság ama napjai, melyeknek mindenike egy-egy kis uj reménynyel kezdődik s egy-egy boldoggá tevő, beteljesült vágygyal záródik be. Jenő boldog volt, boldog annyira, mennyire csak szerelmes ifjú ember szép jegyese mellett lehet; s beszélt legyen bármit a világ, számba sem vette, sőt azon volt, hogy Saroltájával mielőbb oltár elé jusson. n. Sarolta menyecskének sem volt roszabb, mint leánynak s Jenő valódi, alig képzelt boldogsága még csak az esküvő után kezdődött. Két szerető szívre nézve már maga a szerelem is elég arra, hogy pár évig minden vágyat, minden reményt és igényt betöltsön , és ha csapások nem jőnek, ha a nélkülözések oly sorozata nem következik be, mely minden érzelmet megzsibbaszt, minden ábrándot megsemmisít, elég erővel bir arra, hogy két ifjú szivet ama folytonos kedélyizgalomban tartson, mely lelkünk egyensúlyára szükséges s melyet még a szea bölcse is boldogságnak szokott nevezni. De ha a szerelemhez még az is járul, hogy a férfi előtt önérzetének megfelelő pályán újuj kilátások nyílnak fel; a nő pedig nemcsak szerelmi vágyait látja betöltve, hanem a széles látkörrel együtt, melyet ez, mint egy uj világot nyitott fel előtte, ami kellemes érzésekben is részesül, hogy a férfit, kihez sorsát kötötte, nemcsak az ő, hanem mások tiszteletében is emelkedni látja s az a kis világ, melyben egyszerre úrnővé lett, nemcsak több szabadsággal, hatalommal, hanem egyszersmind jobb anyagi körülményekkel is övedzi körül, mint a minőt a szülői házánál elhagyott, akkor alig tudja apró vágyaival utolérni a siker és beteljesedés örömeit s boldogságából nem hiányzik semmi. De mégis — hiányzik egy: az, mely e hetekben hónapokban a vágyak netovábbjának látszik lenni, mely mint rendeltetése főcélja tűnik fel előtte, egy végetlen reményt s az öröm és kétely közt hánykódó érzelmet rejtő vágy: az anyává tétel előérzete. Ez is beteljesedett; Sarolta egy szép kis leánykával ajándékozta meg férjét. És ők azok a mosolygó kis szemek, melyekben mintegy új kis világban önmagának mintegy kicsinyített képét pillantja meg; azok a parányi kis kezecskék, melyek repesve nyúlnak az anya felé; azok a mosolygó ajkak, melyek a szeretettel rajta csüggő felé a gyermeki öröm édes gagyogását hallatják: ismét egy új világot tárnak fel, mely vágyaival és reményeivel, hosszú sorozatot látszik megnyitni, édes gondokkal teljest, a gondolat és szerelem minden nyilatkozatát magában foglalót. Anyának lenni tudni, hogy azon kívül, kit élete pályatársáúl választott s kinek az öszhangzó kebel által igényelt minden vágyát betöltötte, egy uj lény vár rá, ki mindenét, mivel bir, tőle vette s a mivel valaha bírni fog, tőle várja, csak legyen hozzá érteni tudó értelem és érzeni tudó szív, oly örömmé válik ez, mely az embert legközelebb hozza istenhez. Kit az ég gyermekkel meg nem áldott, meg lehet hogy az élet sok gondjától szabadította meg, — de az emberi élet legszebb örömeinek is nagyobb és jobb felétől megfosztá. Az ifjú pár boldogsága tetőpontján állott; de a boldogság nagysága épen abban fekszik, hogy nem szokta megérezni, hogy oly magaslaton áll, honnan alig van többé emelkedés s a hanyatlás sokkal gyakrabban szokott bekövetkezni. (Folyt. köv.) Guillot Arséne. (Francia beszély.) Irta Prosper Mérimée. 1. A szent Rókus-egyházban, az utósó mise is véget ért már s az egyházfi épen be akarta zárni a néptelenné vált imahelyét. Előbb azonban még ama szentélyek egyikének rácsozatát ment behajtani, hol az arisztokrata ájtatoskodók az alsóbb osztálybeli hívektől elkülönzötten imádták az istent. Amint ide ért, azt vette észre, hogy egy nő még mindig imádkozásba merülve vesztegel ott, fejét a szék előtti támlára hajtva. »Ez de Piennes asszony,« mondá az egyházfi magában, megállva a bejárat előtt. De Piennes asszony az egyházfinak jó ismerőse volt. Abban az időben egy szép, fiatal, gazdag delnő, ki a mellett kegyes adományozó volt, ki oltárterítőket készíttetett s a lelkész közvetítése mellett nagyszerű alamizsnákat osztogatott, némi érdemet szerzett arra, hogy kegyes nő hírében álljon, habár nem volt is férjének kormányzósági állomása s ő maga semmiféle egybeköttetésben nem állott is a dauphine-nel. Ő az egyházak szorgalmas látogatásában lelte föl üdvét. Ily nő volt de Piennes asszony. Az egyházfi már nagyon szeretett volna ebédelni, mert hát az e fajta emberek egy óra tájban szoktak étkezni, de nem bátorkodott zavarni ájtatosságában oly nőt, ki a szent írókus egyháznak kiváló pártfogója. Visszavonult tehát hangos csizmakopogással a templom kövezetén, abban a reményben, hogy mig ő térül fordúl s az egyházban egyetmást elrendezget, az elkülönzött kápolnát visszatértekor üresnek fogja találni. Ép az átelleni karzaton járt már, midőn egy fiatal hölgy lépett a templomba s egyik oldal-oltárhelyiségbe lépett, kíváncsian tekintgetve körül. Az