Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)

1874-11-08 / 256. szám

A padlásszoba bölcsészének irataiból. (Két, elbeszélés.) írta Louvestre Emil. (Vége). Bátyám arca úgy át vált szelleműivé, hogy resz­kettem a belső megindulástól és szemem könybe lábadt. — Értem, — kiáltám föl, — az a család nagy­ban ; az a föld ama része, melyhez isten lelkünket köté. — Úgy van , már­ most képzelheted, mivel tarto­zunk a hazának. — Mindennel, egész lényünkkel, ez szívbeli tar­tozás ! — És becsületbeli, fiam ! Az a családtag a me­lyik nem járul gyarapításához a maga szolgálatré­szével, a melyik nem neveli boldogságát, az kötelessé­gének nem tesz eleget és rész rokon. A kereskedőtárs, ki nem gazdagitja a szövetségeseket egész erejével, igyekezetével, fáradhatatlanságával, nem becsületes. Ép úgy az, ki a haza minden előnyét élvezi, de köte­lességeit irányában elmulasztja: becsület ellen vét és rész hazafi. — És mit kell tenni, — kérdem, — hogy az em­ber jó hazafi legyen ? — Azt kell tenni hazájáért, a mit az ember atyjáért vagy anyjáért tenne, — felelé. — Dolgozni értte békében, védni a harcban. Semmit sem feleltem, de szivem dobogott. A­mig hazafelé mentem, bátyám szavai, úgy­szólván, mindig fülembe csengtek. Mind ismételtem magamban: »Tedd a hazádért, a­mit atyádért vagy anyádért tennél!« A haza veszedelemben van, az ellenség megtámadja, és te addig játékszereket csinálsz! Annyit gondolkoz­tam e fölött az egész éjjel, hogy másnap újra elmen­tem Vincennes-ba s bejelentem a bátyámnak, hogy felcsaptam önkénytesnek és a határszél felé indulok. A jó ember oda szorított szívéhez, én pedig büszkéb­ben távoztam, mint egy küldetésben járó kormány­­biztos, így lettem a köztársaság önkénytese még gyerekkoromban. Ez mind egyszerűen és vidámam volt elmondva, olyan emberek kifejezésével, kik a teljesített köteles­séget sem érdemnek, sem tehernek nem tekintik. Be­széd közben felkerült, de nem magáért, hanem csupán a dologért. őt egész élet­drámájában nem a maga szerepe, hanem a darab érdekelte. Ez önzéstelenség és a hiúság e hiánya meghatot­tak. Sokáig maradtam még nála és bizalmat tanúsí­tottam irányában, hogy az övét megnyerhessem. Egy óra múlva már tudta minden szokásomat, régi isme­rős lettem rája nézve. Még a rosz kedvet is megval­lottam neki, melyet lámpájának fénye okozott. A jó szivek ama nyájas derültségével hallgatott, mely min­dennek a jó oldalát nézi. Nem beszélt sem a szükség­ről, mely munkára kényszerítette, a­míg én még pi­hentem, sem az öreg katona elhagyatottságáról, csak meggondolatlansággal vádolta magát, és megígérte, hogy majd beragasztja az ajtóhasadásokat. Oh, ne­mes lélek, kinél semmi sem ad okot keserűségre és a­ki csak jóindulatra, kötelességre érez erőt? Október 17-én újra meglátogattam szomszédo­mat, s egy véletlenül kiejtett szó új bizalmas közlésre adott alkalmat. Azt kérdeztem tőle, hogy ugyanegy­­ csatában vesztette-e el lábát és karját? — Nem, — felesé. — Az ágyúgolyó csak lába­­mat vitte el, karom a clamart-i kőbányákban ve­szett oda. — Hogyan ? — Igen egyszerűen történt, — mondá. — Wa­­­­terloo után három hónapig voltam kórházban, a­m­íg­­ lábom meggyógyult. Ekkor Párisba mentem, hol ba­­j­rátokat vagy rokonokat reméltem találni, de nem­ mind elszéledtek vagy meghaltak, egyedül maradtam! Talán még kevésbbé lettem volna idegen Bécsben, Madridban vagy Berlinben! De bár egy lábbal keve­sebbet kellett táplálnom, azért még­sem volt az köny­­­­nyű; az étvágy egészen helyre állt és az utósó kraj­cárok is elgurultak. Az igaz, hogy találkoztam egy­kori századosommal, ki megemlékezett, hogy Monte­­reaunál kisegítettem a bajból, neki adván át a magam lovát, a­miért örök hálát is ígért. Tudtam, hogy ő ez­előtt egy évvel gyönyörű kastélyt és néhány majort vett el feleségül, úgyhogy éltem fogytáig lehettem volna e milliomos inasa; de mindig csak azon gon­dolkodtam , hogy nem tehetnék-e valami haszno­sabbat ? — Nos, Chaufour, — mondom magamban egy este, — arról van szó, hogy emberül viseld most ma­gadat. A százados által ajánlott hely jó lenne neked, de nem tehetsz-e még valami jobbat is? Két karod még jó, nem tartozol-e hazádnak minden erőddel? Hagyd azt a helyet náladnál nyomorékabbnak! Előre, vitéz! még néhány ostromot! Nem kell idő előtt megpihenni! Megköszöntem tehát a százados aján­latát és beálltam a clamart-i kőbányába dolgozni. Az első hónapokban újonc módra dolgoztam, azaz hogy több mozdulatot tettem, mint amennyi munkát végez­tem , de idővel mindenbe bele lehet okulni, még a kövekbe is. Jó munkás lettem és jóizűn ettem kenye­remet, mivel vígan kerestem meg. »Rajta, Chaufour! mondtam néha magamban, rajta öregem, hazád szé­pítéséért fáradsz!« És ez erőt adott nekem. Szeren­csétlenségre, néhány pajtásom igen nagy barátja volt a francia pálinkának. Egyik közülök, ki ép akkor a bal­ kezét is jobbnak nézte, egy elkészített lőporakna mellett gyújtotta meg a lámpáját. Az egész azonnal levegőbe repült, kőzáport dobva ránk, mely három embert megölt és az én karomat elvitte. — Így újra kenyér nélkül maradt! — mondám az öreg katonának. — Azaz hogy máskép kellett megkeresni, — fe­lelé nyugodtan. — A legbajosabb volt oly mestersé­get kapni, mely tíz ujj helyet­­ttel is beérje. Végre kaptam egyet. — Hol? — Az utcaseprők közt. — Hogyan ? utcaseprő lett ? — Kevés időre, kedves szomszéd, és azok bizony nem voltak a legroszabb napjaim. Az utcaseprők se­rege nincs oly alacsony egyénekből alkotva, mint ahogy hiszik. Vannak ott régi színésznők, kik semmit sem tehettek félre, tönkre jutott kereskedők, sat. Még egy öreg tanár is volt velünk, ki nekünk szomorú já­tékokat vagy latin költeményeket mondott el. Tár­saim közül egyik sem versenyezhetett volna az erény díjáért, de a nyomorúság miatt megbocsátotta nekik az ember a hibákat és a vidámság megvigasztalta őket még e nyomorúságban is. Én is víg voltam, bár kissé jobb is igyekeztem lenni náluknál. Még a legnyomo­rúságosabb helyzetben is megvolt bennem az a hit, hogy semmi sem szégyen, a­mi hasznos a hazának és embertársainknak. »Chaufour! — mondogattam ma­gamban, — a kard után a kalapács, a kalapács után a seprű! — Leszállsz ugyan, szegény öregem, de azért mindig a hazádért fáradsz ! —­ Azonban mégis csak elhagyta azt a mester­séget ? — Az hagyott el. Az utcaseprőknek majd min­dig vizes a lábuk. Régi sebeim e miatt fájni kezdtek, s nem dolgozhattam, kénytelen voltam a fegyvert letenni. Az első percben le voltam sújtva. Egy kézzel végezhető, ülő mesterséget kellett találnom. Minden­félét próbáltam, míg végre most tokokat készítek a­­ nemzetőrök forgói számára. Ez a mesterség nem jöve­­delmez sokat, de könnyű is volt megtanulni. Ha reggel négy órától este nyolcig dolgozom, hatvanöt centi­­me-ot keresek minden nap. Ebből a lakás és evésért ötvenet költök el s három sor marad a rendkívüli kiadásokra. Gazdagabb v­agyok tehát, mint Francia­­ország, mivel kevesebbet költök, mint amennyi jöve­delmem van, és most is szolgálom őt, mivel nemzet­őrei számára dolgozom. Chaufour erre mosolyogva nézett rám és tovább vagdalta zöld papírját. Én meg voltam hatva és elgondolkodtam. Még egy tagja ama szent hadnak, mely az élet küzdelmeiben mindig elől jár, a világ példájára és megmentésére! E hős harcosok közül mindeniknek megvan a maga jelszava: ennek a haza, annak a csa­lád, a harmadiknak az emberiség; de mind ugyanazt a zászlót követik, a kötelesség zászlóját, mindenik ugyanannak az isteni törvénynek hódol: az önfeláldo­zás törvényének. Valamit magunknál jobban szeretni, ez a titka mindannak, a mi nagy, magát feledve, saját személyén kívül másért tudni élni, ez a célja minden nemes ösztönnek! A­dmizeum kincsei. ív. (A fegyver­gyűjtemény). A férfiak mindig gyönyörködtek a szép fegyve­rekben, s a fegyvertárak Homér ideje óta máig a pa­loták és fejedelmi lakók fődíszeihez tartoztak. A fegy­verzet azonban újabb időkben egészen megváltozott s a régi fegyverek tehát különösen a tizenhetedik és tizennyolcadik században nagy, és műemlékekben is gazdag gyűjtemények magvaivá lettek. Legjeleseb­bek ezek közül a bécsi, a drezdai, a pétervári és a spanyol fegyvertárak. Ezek mellett a francia, az angol, az olasz (Turinban) csak másodrangot igényelhetnek. Ezeknél is sokkal szerényebb a magyar múzeum fegy­vertára, melynek azonban ■— Leitner Quirin, a bécsi kincstár ügyes őrének igen becses felállítása követ­keztében — a rendezés kölcsönöz nagyobb érdeket. Az első szekrényben közelről használt ütőfegyvere­ket látunk; legelői a buzogányokat, melyeket kezdet­ben mint fegyvert, később mint kormánypálcát a mél­tóság jelvényéül használtak. A régiebbek közül né­melyik bronzból való, s nemes rozsdája miatt nehéz elhatározni, vájjon a bronz­korból ered-e, vagy pedig, későbbi időkbűl. A legújabbak Erdély fénykorából származnak, s hasonlók ama kormánypálcákhoz, me­lyeket az erdélyi fejedelmek az érmekre vert arcké­peiken kezükben tartanak. Ezek közül legnevezetesebb a 43-dik szám alatti, mely a Rákóczy Györgyé volt és 1658 évszámmal van megjelölve, a második szekrény­ben látjuk a hatodik és hetedik század szekercéit és bárdjait, melyek lassan-lassan a modern csákányokká és fokosokká idomulnak át: a fegyver­bottá. Következik a kardok hosszú sora, azokhoz csat­lakozó, melyeket az első és a második teremből isme­rünk, mert a magyar múzeum gyűjteménye a kardok­nak csaknem szakadatlan láncát adja, a történelem­előtti időtől kezdve a jelenkorig. A legrégibb a fegy­verteremben az első három, mely az avar korból való. Következnek a kilencedik számig a keresztes háborúk fegyverei, a 26-ikig a Hoh­enstaufok és az Anjouk ko­rából valók; a többiek a tizenhatodik század végéről és a tizenhetediknek kezdetéről származnak. A harma­dik szekrényben a német szórókard mellett az ötödik szám alatt látjuk Mátyás király idejéből a katona­kardot, a 6-dik sz. a. a hóhér-pallost, továbbá fogas­tőröket (Blammberg), és egyéb hosszú kardokat, me­lyeket csak két kézzel lehet forgatni és inkább csak díszmeneteknél, mint harcban használták. A szekrény alján terül el a sarkantyúk nagy száma, melyek a di­vat szerint folyvást változtak és hol nagyobbak, hol kisebbek, hol szélességük által tűnnek föl, s kisebb­­nagyobb tarajjal vannak ellátva s nagyrészt úgy ké­­szitvék, hogy a lábra fölcsatoltassanak. A negyedik szekrényben először találkozunk a magyar görbe kard­dal. Ú­gy látszik, hogy ezzel csak a nikápolyi csata után ismerkedett meg nemzetünk. Itt őrizik a legtöbb történelmi emlékű fegyverünket. Az ötödik szám alatti az, melyet a Kinizsi Pál sírjában találtak; a 19-dik számú a Dúló Gáboré volt, ki Korpona városát védte; a 23-dik az Amadé Lászlóé; az utósó sorban látjuk az ezüst kardot , melyet Borsod­ vármegye rendei Szemere Bertalannak az 1844-diki országgyűlés után ajándékoztak; a szekrény alján a báró Jósika Mik­lósét, a Klauzál Gáborét és a Kmetty György tábor­nokét, melyet e derék vitéz a szultántól kapott aján­dékba, a karsi vár hősi védelméért. Vannak itt még fringlák, huszárkardok a múlt századból és mellettük a finom udvari kard, min­t a magyar nagyurak Mária Terézia és József udvaránál viseltek. Az ötödik szek­rényben kitűnők a török, szerb és montenegrói h­anzsá­­rok, hüvelyeik drágakövekkel és filigrán munkával kirakva s pengéik sokszor aranynyal kiverve. Következnek a lőfegyverek, ívek és kézijjak; a hatodik szekrényben a legrégibb puskák, kezdetben csak mint egyenes nehéz csövek, ágy és kakas nél­kül. Ezeket földbe szúrt két villára kellett ráhe­lyezni, hogy használhatók legyenek. A kakas csak a tizenötödik század végén kerül elő kerékzárral. A csövek nehézsége sokáig gátolta a puskák átalános használatát olyannyira, hogy csak a tizenhatodik század vége felé szoríthatták ki az íjakat és a nyilakat a csatában használt fegyverek közül. Sorozatunk eb­ben a szekrényben meglehetősen teljes és levisz egész a hátultöltő fegyverekig. A szekrény alján látjuk a pisztoly-gyűjteményt, a lőpor és töltény­tartókat a vadászkéseket és kürtöket. A hetedik szekrény tartal­mazza a védő fegyvereket, melyeknek gyűjteménye más múzeumokban rendesen a leggazdagabb és a művészet remekeit foglalja magában, míg a mi mú­zeumunk e tekintetben igen szegény. Hiába keressük itt ama dömöcközött és domborművekkel ékes pán­célokat, melyek Drezdában vagy Bécsben bámulatra ragadnak; vagy a szép milánói és augsburgi acél­­vérteket, a díszes pajzsokat és sisakokat, itt csak vas­ingeket látunk, melyek Magyarországban sokkal to­vább maradtak használatban, mint például az ango­­lok és franciáknál, így az itt látható s feltűnően ékes. Folytatás a mellékleten: 1114

Next