Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)
1875-06-01 / 122. szám
Kedd, 1875. junius 1. 122. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Nyomról nyomra. (Beszély.) Irta Vértesi Arnold. (Folytatás.) IV. A hivatalos személyek ama meggyőződéssel hagyták el a kastélyt, hogy Bábolnay Mihály valami melancholikus roham hatása alatt öngyilkossá lett s bizonyosan a Duna hullámai közt találta sírját. Az utósó napok lázas izgatottsága, melyet a cselédek és ismerősök észrevették rajta, nagyon valószinűvé tette ezt a föltevést. Nem lehetlen, hogy valami őrültségforma lepte meg. Különben már az a gondolat is, hogy ilyen idős korában házasodjék, s hogy egy tizenkilenc éves leányt vegyen nőül, zavarodott elmére mutat. Ez volt az átalános nézet. S Szikszay Lénárd meg sem kísérlette ez ellen küzdeni. Minek falra borsót hányni ? Ez emberek fejében megfészkelt már egy rögeszme. Az öngyilkosság gondolata már előre el volt terjesztve s most természetes, hogy minden jelt arra magyaráznak. Az ügyvéd azonban meg volt győződve, hogy egyedül ő lát világosan e homályos ügyben s tovább ment a maga utján. Átrándult Szőllősre rokonaihoz. Ama családhoz, mely e gyászos ügyben oly közelről volt érdekelve. Nagy szomorúságban találta az egész házat. Regéczy bácsi, a vén korhely, még jobban ivott mint azelőtt s ráfogta, hogy búsulásból. Felesége kétségbeesetten jajveszékelt és átkozta az egei földet. Szegény asszony igazán sajnálatra méltó lelki állapotban volt, habár fájdalma csak a csalódott nagyravágyásból eredt. Annyira beleélte már magát abba a gondolatba, hogyan fognak pompázni, milyen fényes életet fognak élni a Bábolnay Mihály dús jövedelméből, hogy most nem bírta elviselni a szegénység terhét. Valóságos düh szállta most meg, a mint szétfoszoltak ez arany álmok s előtte állt ismét a mindennapi nyomorgás. Zilált anyagi viszonyok közt éltek s nem is nyílt rá kilátás, hogy sorsuk javul. Leányában öszpontosult az anyának minden reménye s most e reménynek vége! — Hirbe hozta leányomat a gazember s aztán elmegy a másvilágra és ilyen csúfosan itt hagy bennünket ! — fakadt ki, elkeseredésében nem kimélve sem élőt, sem holtat. Szikszay Lénárd megkisérlette lecsöndesitni a dühöngőt. Emma szép leány, Emma még jól férjhez mehet. Ami pedig a szerencsétlen Bábolnay Mihályt illeti, annak becsületes, komoly szándéka volt, nem is lett az öngyilkossá, hanem áruló módon megölték. — Nekem nagyon alapos okaim vannak a gyanúra, — téve hozzá Szikszay Lénárd úr, — és nem nyugszom, mig az igazság ki nem derül. A leány sápadtan, szótlan állt ott, nagy fekete szemeit ijesztő félelemmel függesztve rokonára, arcán a legnagyobb lelki rázkódás jelei, vonásain a szenvedés és éjjeli virasztás nyomai, arcszine hervadt, szemei mélyen beesettek. Az ügyvéd megdöbbenve nézte. Hogy a vén vőlegény elvesztése ilyen fájdalmat okozzon a fiatal leánynak, azt álmában sem merte volna képzelni Szikszay Lénárd úr. — Csodálatos! — dörmögé magában . — csodálatos ! Az igaz, hogy ez az Emma mindig ilyen volt már kis leány korában, heves, szenvedélyes, féktelen az öröm vagy a bánat kitöréseiben, de azért mégis csodálatos, hogy így húsos, így epeszti magát elvesztett vőlegénye után. Bábolnay Mihály mégis csak öreg ember volt már ő hozzá képest, szinte hihetetlen, hogy ez a leány olyan szenvedélyesen beleszeretett abba a vén emberbe! Pedig úgy kell neki lenni, mert ez nem tettetés, így színlelni nem lehet, ez valóságos emésztő, gyötrő fájdalom. A leány egészen oda van. Egész lelke földúlva. Nem szól, nem sír, de sötét szemei, sápadt arcának vonásai kimondhatlan lelki kínról tanúskodnak. Az ügyvéd nem is merte vigasztalni őt. Ily fájdalom láttára elnémul minden ajk. Még kevésbbé merte őt kérdezősködéseivel zavarni. Csak arra szorítkozott tehát, hogy Regéczy bácsitól és nejétől kérdezősködjék. Hanem ez után bizony igen keveset tudott meg, már t. i. olyasmit, amit érdemes volt megtudni. Az asszony nem volt otthona Bábolnay utósó látogatásakor. A losonci vásáron volt, hová leányát is elvitte volna, ha Emma épen nagy fejfájásban nem szenvedett volna. Regéczy bácsi igaz, hogy otthona maradt, de ő nem igen tud egyebet mondani, mint hogy az ebédnél Bábolnay nem akart inni, azt mondta, úgyis forró a feje, hanem hát az puszta kifogás is lehetett, mert máskor is azt szokta mondani. Ebéd után kimentek a kertbe, hanem Regéczy bácsi megunta ezt a sétálgatást, bement s magukra hagyta a jegyeseket. Azok azt mondták, hogy még egy kis sétát tesznek az erdőben is, mely mindjárt a kert mögött terül el. — Ki mondta azt ? — vágott közbe az ügyvéd. — Bábolnay mondta. Neki voltak ilyen hóbortos passziói. Különben szép idő volt, bűvös, de tiszta márciusi nap s a fű már kezdett kibújni a földből. Künn maradtak naplementig. Akkor Emma maga jött vissza, Bábolnay elment a vasúthoz s onnan Pestre. — El sem búcsúzott öntűl ? — Nem. De én már megszoktam tőle az ilyen hóbortos dolgokat. Jött, ment, eltűnt egy szó nélkül, azt sem mondta, hogy befellegzett. Na, Bábolnaynak már az szokása volt. — Említette bátyám előtt, hogy Budapestre készül ? — falgatta tovább az ügyvéd. — Gondolom, említette, de én azt hittem, hogy majd csak holnap vagy holnapután. Úgy volt, hogy nálunk hál s majd csak holnap megy haza. — Nem is gyanítja bátyám, mi indíthatta arra, hogy rögtön menjen. — Nem én, öcsém. Eleinte azt gondoltam, hogy talán Emmával összekoccantak egy kissé, mert hát ennek a leánynak is kemény feje van, öcsém, s tudod, ha acél kora összeütődik, hamar szikrát ad. Valóban ez látszott a leghihetőbbnek. A szenvedélyes leány s a nyakas, kevély férfi könnyen összekocanhattak, ami megmagyarázta aztán Bábolnay gyors eltávozását. A harag első föllobanására a sértődött büszke férfi egyenest a vasútra ment s Budapestre sietett. Annál valóbbszinűnek kellett ezt tekinteni, mert ily módon magyarázatot telt a leány mély, lélekrázó fájdalma is. Bizonyára azt hiszi, hogy Bábolnay ez összekoccanás fölötti kétségbeesésében vetette magát a Duna hullámai közé. Az önvád mardosása gyötri a fiatal leányt; azt hiszi, ő okozta Bábolnay halálát, így aztán könnyebben érthetni Emma határtalan bánatát ; egy ember halálának a réme kisérti. — Ő is azt hiszi tehát, hogy Bábolnay öngyilkossá lett! — szólt magában az ügyvéd. És most már az ügyvédnek is be kellett vallania, hogy e vélemény nem oly alaptalan, mint eddig gondolta. Az öreg ember, kibolondulásig szerette a leányt, ama leverő gondolat hatása alatt, hogy elvesztette őt, a kétségbeesés valamely sötét percében csakugyan oda dobhatta magát a halál torkába. — Vájjon igazán úgy volt-e? — szólt az ügyvéd két kezét a megfeszített gondolkozástól fájó homlokára szorítva. — Minden jel arra mulat és mégsem bírom elhinni. V. Halomba természetére hallgat, most már abbahagyta volna Szikszay Lénárd ezt az egész kutatást, mely csak kifárasztja és izgatja őt, anélkül hogy csak egy lépéssel is előbbre vezetné e homályos ügy földerítésében. Sőt ellenkezőleg mennél tovább hatol, annál bonyolultabbá válik az egész. De azt hitte, hogy egy elháríthatlan kötelességet kell teljesitnie s azt nem szabad letenni vállairól, mikor neki tetszik- Azonfölül hiúsága volt ez ügyben érdekelve, ügyvédi büszkesége. Lehetlen, hogy ő annyira tévedett volna ez ügy megítélésében s kezdet óta hibás nyomon járt volna! Hát mindenki jól látott volna s csak ő volt vak ? Reszelni kezdte a dolgot önmaga előtt. Hanem, bár nem oly önbizalommal, csak megmaradt az eddig követett utón. Folytatja kutatását , tovább kiséri nyomról nyomra Bábolnay Mihályt. Keveset remélt ugyan már ezután megtudhatni. Hogy mikor indult el Bábolnay, kikkel utazott a vasúton, azok már nagyon érdektelen részletek. Egy homályos pont azonban mégis maradt itt, mely földerítést kiván. Szőllősről hétfőn este felé indult el Bábolnay Mihály: hogyan lehet az, hogy Budapestre csak kedden érkezett ? A Hungária kapusa s a többi fogadói személyzet azt állítja, hogy kedden délután amaz idő tájban, mikor a bécsi vonat szokott megérkezni, ugyde Bábolnay Losonc felől jött s amaz időben ezen a vaspályán nem érkezik semmi vonat Budapestre. Különben is hogyan lehetne az, hogy ha ő hétfőn délután elindult, mégis csak kedden délután érkezett Pestre ? Mikor az egész csak néhányórai út! (Folyt. köv.) Malpeire kisasszony. (Francia regény.) Írta Reybaud Henriette. (Folytatás.) — A jó ég meghagyott kegyednek, bárónő, egy gyermeket, — szóltam némi tartózkodással; — kedves leánya nevelése által bizonynyal kevésbbé érezhető e magány okozta unalom. — Igaz, — válaszolt a bárónő, miközben Malpeire kisasszonyhoz hajlott, s ennek fürteihez egy épen keze ügyébe esett szalagcsokrot tűzött; — ez a kis leány soha sem hagyott el; tőlem tanult olvasni. Némi kis zenére oktattam őt, jelesen zongorázni tanítottam , de nem sokra vittem vele. Az ő nevelésénél az esetlegnek van legtöbb érdeme. Ama tárgyak között, melyeket én lakásom fölszerelése végett Paksból hozattam, egy kis könyvtár volt. Boldogult nagybátyám Boilly de Herbalay, e bölcsész és tudós gyűjtötte azt össze, ki századunk jeleseivel összeköttetésben állott. Leányom valamennyi újabb és régibb iró műveit kezéhez kerité s legfőbb gyönyörűségét abban lelte, ha azokat olvashatta, noha azok bizony nem a legmulattatóbb olvasmányok. Ma is az egész délutánt egy vaskos kötettel tölte el. Én legott azt a kérdést kockáztattam erre Malpeire kisasszonynál, hogy miféle könyv lehetett az, mely érdekeltségét oly igen lekötötte ? — A két India bölcsészettörténete Raynal apáttól, — válaszolt a leányka. — Oh, ez nagyon szép könyv; csupán egy pár tétele boszant, melyet a jezsuiták is védelmükbe vesznek. — Tehát kegyed ellensége a jezsuitáknak ? — kérdem. — Kegyed, kisasszony, jansenista, nemde? — Nem, uram, — viszonzá a leány hevesen; — én semmi sem vagyok. — Én szerfelett örvendek rajta, hogy leányom olvasni szeret; ez igen jó házi óvszer az unalom ellen, — folytatá a báróné, burnótszelencéjével játszva. — Ami engem illet : én nem vagyok képes szellemi tehetségemet megerőtetni; ki nem állhatom a komoly tartalmú könyveket.