Fővárosi Lapok 1875. augusztus (174-198. szám)

1875-08-04 / 176. szám

Szerda, 1875. augusztus 4. 176. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: .Félévre................................1.­srt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A »Tücsökdalok «-bél. 1. Te rólad beszéltek, Egész este rólad . Elmondták , milyen szép, Milyen szende s jó vagy. A bolondulásig Megtetszettél nekik : Dicsérték alakod’, Arcodat, szemeid’. Szivem csak hallgatta És nem tett egyebet: Arcodat csöndesen Ringatva — remegett. II. Dalaimat, a melyek rólad szólnak, Dicséred: csinosak nagyon. Oh ! hátha még e dalok bús szerzőjét, Szivemet látnád, angyalom ! Ha látnád szivemet, midőn rád gondol S remegve egy-egy dalba kap; Midőn az édesen csengő rímekbe Könyvi s vére omlanak ; Midőn halk éjen, árnyad átölelve, Dohog és majdnem megreped : Akkor látnád, hogy­­ csinosabb­ dalt, mint én, Nem mondhat senki sem neked ! Endrődi Sándor: A Petneh­ázy-család. (Elbeszélés.) Irta Homoki József. (Folytatás.) Estefelé Csókavár utcái mindenfelé fel voltak lobogózva. Az örömittas nép parancsszó nélkül ki­világította az ablakokat, s szebb jövő reményében minden baját elfeledte. A halálos ellenségek barát­ságos beszélgetésbe ereszkedve magyarázgatták egy­másnak a megtörtént s megtörténendő dolgokat; még a rabok is a börtön rostélyos ablakához gyüle­keztek, nagy érdekeltséggel tudakozván a néptől, ha várjon a vármegyét nem ő fogja-e a szabadság el­törölni ? Petneh­ázy, mint közügyekben jártas ember, s a maga módja szerint jó hazafi, szívéből örült ugyan a nagyszerű fordulatnak, de a vívmány egynémely pontján még­is nagyon meg volt ütődve. Akármed­dig hányta-vetette is a részleteket, sehogy sem akar­ta megérteni, hogy a nemesi előjogok eltörlésével mi köze lehet a szabadságnak ? Mikor egy pár nap múlva a lapokból egész terjedelmében elolvasta az átalakulás körülményes leírását és csakugyan arról győződött meg, hogy a törvény előtti egyenlőség kimondatott, lehangol­tul­ vonult vissza szobájába, elkeseredve meren­gett a múltak dicsőségén, s fájdalommal gondolt a jövőre, mely szép álmai valósulására ily fordulat után, nézete szerint oly csekély kilátást nyújtott. Elborzadt ama rémítő gondolattól, hogy gyer­mekei, a­kiknek fényes jövője felőli ábrándozás ké­pezte eddig magányos óráinak egyedüli gyönyörét,­­ most már a nagy tömegbe olvadva, a sorompó ki­­nyíltával megnehezült verseny küzdelmére lesznek kárhoztatva, és a Petneh­ázy név megszűnt talizmán lenni, mely bűvös erőt kölcsönözzön nekik életpályá­jukon a gyors előh­aladásra. Minél zajosabban nyilvánult a nép öröme, mely ösztönszerűleg érezte, hogy emberi jogait csak ez­után fogja teljes mérvben élvezni, annál levertebb lett Petneh­ázy Vince. Elvégre epés tépelődései kedé­lyét annyira megmérgezték, hogy egy szép napon, mi­dőn a csókavári lakosság az isten szabad ege alatt megtartott népgyűlésben egyhangúlag elhatározta, hogy az első magyar független felelős minisztériumnak hálás elismerés és bizalom szavaztassék, s annak élőszóval tolmácsolására, a gyűlés kebeléből egy dí­szes küldöttség indittassék az ország fővárosába, e közlelkesedéssel fogadott megállapodásnak egy­maga dörgő hangon ellene szegült. A vármegyeház előtt felhalmozott téglarakás tetejére pattanva, vérben forgó szemekkel, szenvedé­lyes hangon kezdte fejtegetni, hogy a pozsonyi or­szággyűlésnek nem volt joga utasítását megszegni s az alkotmány sarkalatos tételeit felforgatni, hogy a nép nincs még megérve arra, hogy az ország kor­mányzatára befolyást gyakorolhasson és hogy a ki­rálytól kicsikart ily forradalmi törvények alapjában fogják az országot megrendíteni. A nép megütődve bámult. Eleinte halk moraj­jal zúgolódott, azután harsány kiáltással fejezte ki elégületlenségét, s midőn végre a megkeseredett szó­nok, megfeledkezve a viszonyokról és környezetéről, annyira ment, hogy a kormányt nem hálás elismerés­re, hanem kriminális akcióra érdemesítette, azon vette magát észre, hogy lecibáltatván a téglah­al­­maz tetejéről, egetrázó orditozás közt a vármegye­­háza felé hurcoltatik. Az ingerült tömeg magatartása nagyon fenye­gető kezdett lenni, mert épen a sajnos esemény előtti napon hirdették ki a belügyminiszter ama kiált­ványát, a­melyben intette a honpolgárokat, hogy az elégületlenek által terjesztgetett rágalmak és hamis h­írek által ne hagyják magukat félre vezettetni, el­várván hazafias érzületüktől, hogy a bujtogatókat az igazság büntető kezének át fogják szolgáltatni. A hevesebb véralkatú polgárok azt sürgették, hogy rö­viden kell az ilyen lázitóval végezni, kivált midőn Kopcsányi táblabiró úr harsány hangon statáriális eljárást kezdett emlegetni. Ilyen veszélyes körülmé­nyek közt szerencsésnek tarthatta magát Petneh­ázy, hogy a főszolgabíró erélyes fedezete alatt, jól megté­­pászott állapotban ugyan, de még­is ép bőrrel kerül­hetett a várnagy gondviselő oltalma alá. XII. Lívia, a magasztos ábrándjai világából lerántott nagyravágyó nő, dühével szívében fogadta a fájdal­mas esemény hírét. Szive mélyéből átkozta a durva csőcselék szem­telen türelmetlenségét, de még inkább férje tapin­tatlanságát, ki az ár ellenében úszva, minden haszon nélkül állította pelengérre családja jó hírnevét. Férfias lelkülete minden erejére volt szüksége, hogy össze ne roskadjon nagy fájdalmában, ha elgon­dolta, hogy a lázas öröm napjaiban, midőn mindenki szélnek eresztette igaz vagy képzelt bánatát, midőn nyitva állott előtte az út, hogy a lejárt tekintélyek­kel megmérkőzve, szerencsés anyagi helyzete segélyé­vel, a csókavári társaság egén, mint elsőrangú csillag tűnhessék fel, ily végzetes esemény miatt, mint egy botrányos hajtogatással megbélyegzett fogoly nejé­nek kell a világ elől elrejtőznie épen akkor, midőn a vézna Kopcsányiné, mint egy csodával határos mó­don népszerűségre vergődött szájhős mindenféle meg­tiszteltetéssel elh­almozott neje, a többi közt, a nem­zetőrség zászlaja felavatásánál is, mint zászlóanya szerepelt. Hanem azzal tartozunk az igazságnak, hogy ki­mondjuk, miszerint Lívia, a fájdalom első rohamá­nak legyőzése után, szívós lelke egész erélyének mér­legbe vetésével mindent elkövetett a botrányos esemény elsimítására, már akár azért, hogy női kötelességének eleget tegyen, akár pedig, hogy e fo­nák helyzetéből minél előbb kivergődh­essék. Elég az ahhoz, hogy férje kiszabadítása érdekében minden követ megmozdított. A vármegyénél semmire sem mehetett. A tiszt­viselők nem merték egy ilyen meggondolatlan bot­rány elsimításával népszerűségüket kockáztatni. A kormány pedig a törvény rendes útjára hivatkozott, melynek menetére gátló befolyást gyakorolni nem állott hatalmában. Későbben, midőn Ropcsányi, mint vezérszerepet játszó bizottsági tag, egy dühöngő hazafi zajos türel­metlenségével kezdte sürgetni a veszélyes hazaáruló példás megbüntetését, a Petneházy-család jó akarói­nak erőfeszítésbe került oda terelni a dolgot, hogy különböző ürügy alatt addig késleltessék a per lefo­lyását, míg lecsilapodván a szenvedélyek adandó al­kalommal, az el nem fogott bíró előtt nem nagy horderejű ügyet, lehetségig kedvező kifejlődésre se­gíthetik. A megszomorodott szalmaözvegy belenyugodott ugyan a sorsnak ez időszerint meg nem változtatható intézkedésébe, de nem olyan bölcsőben ringatták, hogy bánatba merülve siránkozással töltse napjait s összedugott kézzel várja be ügyének jobbra for­dulását. Ismerte az idők szellemét, s még jobban az embereket, s nagyon jól tudta, hogy eszélyes eljárás­sal a változókegyű népet mily könnyű kiengesztelni. Csakhamar megérett lelkében amaz elhatárzás, hogy túllicitálva a hangos hazafiakat, nagyszabású tevé­kenységgel adjon a dolognak kedvező fordulatot. De hogy büszkeségét is kímélje s a néphegy-vadászás és töredelmes vezeklés látszatát is kikerülje, jónak látta igénytelen köntösbe öltöztetni a kezdeményezést. Épen akkortájban kezdődött az aldunai tábo­rozás. Lívia eleinte négy-öt szegény leánykával kezdte meg a tépés készítését. A kegyeletes munka napról napra nagyobb körnek adott foglalkozást. Azután a harcosoknak szánt fehérneműek kiszabása és varro­­gatása oly nagy számban édesgette a csókavári nő­ket a víg lakomákkal fűszerezett hazafias munkára, hogy néhány hét múlva a Petneházy-udvar tekinté­lyes gyárteleppé változott. Munka közben gyakran suttogták a jólelkű pol­gárasszonyok, hogy isten ellen való vétek az ilyen drága jóféle család kenyérkereső fejét a tömlőében sanyargatni; kivált ha veszi az ember, hogy nem is valami nagy a vétsége, mert hát abban volt is egy kis igazsága, hogy kijöjjön a sodrából, mikor azt látta, hogy az új törvény, nemes úr létére őt is a paraszt nép soraiba cseppentette’. De hogy azután belátta, hogy nem a nemest taszította le a törvény, hanem a paraszt népet emelte fel a polgár­sorba, s most azzal üti helyre a dolgot, hogy két kézzel telje­síti az ország iránti kötelességet : nem kellene a vár­megyének olyan kőszívűnek lenni, úgy is a szóbe­szédet a szél is elfujja, de ezt a sok jócselekedetet az isten is számba veszi. (Folyt., köv.) A kisértet. Irta Sacher Masoch. (Folytatás.) — Ifjúkori ábránd, mely a könyvekben olvas­ható, s minőt földije Boccaccio oly ékesen ir le Deca­­meronjában. Margit azt mondja önnek, hogy szereti. Jó. De azért férjhez megy Arquelinhez s elége­dett lesz. — De nem lesz az! — Lassan­ ne zavarja meg leányom fejét, — mondá Barrot; — ilyesmi megeshetik az önök forró égalja alatt, hol izgatottságot és szenvedélyt lehel minden; nálunk azonban, a köd honában, kissé higgad­tabbak az emberek. — E szerint semmit sem remélhetek ? Barrot vállat vont. — Mit szób­a várjon, ha be nem váltanám önnek adott szavamat ? Arquelin bírja ígéretemet, mit teljesí­teni is fogok. Ascanio kétségbeesetten hagya el a derék embert. Az ajtóban Margittal találkozott.

Next