Fővárosi Lapok 1875. augusztus (174-198. szám)
1875-08-04 / 176. szám
Szerda, 1875. augusztus 4. 176. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: .Félévre................................1.srt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A »Tücsökdalok «-bél. 1. Te rólad beszéltek, Egész este rólad . Elmondták , milyen szép, Milyen szende s jó vagy. A bolondulásig Megtetszettél nekik : Dicsérték alakod’, Arcodat, szemeid’. Szivem csak hallgatta És nem tett egyebet: Arcodat csöndesen Ringatva — remegett. II. Dalaimat, a melyek rólad szólnak, Dicséred: csinosak nagyon. Oh ! hátha még e dalok bús szerzőjét, Szivemet látnád, angyalom ! Ha látnád szivemet, midőn rád gondol S remegve egy-egy dalba kap; Midőn az édesen csengő rímekbe Könyvi s vére omlanak ; Midőn halk éjen, árnyad átölelve, Dohog és majdnem megreped : Akkor látnád, hogy csinosabb dalt, mint én, Nem mondhat senki sem neked ! Endrődi Sándor: A Petneházy-család. (Elbeszélés.) Irta Homoki József. (Folytatás.) Estefelé Csókavár utcái mindenfelé fel voltak lobogózva. Az örömittas nép parancsszó nélkül kivilágította az ablakokat, s szebb jövő reményében minden baját elfeledte. A halálos ellenségek barátságos beszélgetésbe ereszkedve magyarázgatták egymásnak a megtörtént s megtörténendő dolgokat; még a rabok is a börtön rostélyos ablakához gyülekeztek, nagy érdekeltséggel tudakozván a néptől, ha várjon a vármegyét nem ő fogja-e a szabadság eltörölni ? Petneházy, mint közügyekben jártas ember, s a maga módja szerint jó hazafi, szívéből örült ugyan a nagyszerű fordulatnak, de a vívmány egynémely pontján mégis nagyon meg volt ütődve. Akármeddig hányta-vetette is a részleteket, sehogy sem akarta megérteni, hogy a nemesi előjogok eltörlésével mi köze lehet a szabadságnak ? Mikor egy pár nap múlva a lapokból egész terjedelmében elolvasta az átalakulás körülményes leírását és csakugyan arról győződött meg, hogy a törvény előtti egyenlőség kimondatott, lehangoltul vonult vissza szobájába, elkeseredve merengett a múltak dicsőségén, s fájdalommal gondolt a jövőre, mely szép álmai valósulására ily fordulat után, nézete szerint oly csekély kilátást nyújtott. Elborzadt ama rémítő gondolattól, hogy gyermekei, akiknek fényes jövője felőli ábrándozás képezte eddig magányos óráinak egyedüli gyönyörét, most már a nagy tömegbe olvadva, a sorompó kinyíltával megnehezült verseny küzdelmére lesznek kárhoztatva, és a Petneházy név megszűnt talizmán lenni, mely bűvös erőt kölcsönözzön nekik életpályájukon a gyors előhaladásra. Minél zajosabban nyilvánult a nép öröme, mely ösztönszerűleg érezte, hogy emberi jogait csak ezután fogja teljes mérvben élvezni, annál levertebb lett Petneházy Vince. Elvégre epés tépelődései kedélyét annyira megmérgezték, hogy egy szép napon, midőn a csókavári lakosság az isten szabad ege alatt megtartott népgyűlésben egyhangúlag elhatározta, hogy az első magyar független felelős minisztériumnak hálás elismerés és bizalom szavaztassék, s annak élőszóval tolmácsolására, a gyűlés kebeléből egy díszes küldöttség indittassék az ország fővárosába, e közlelkesedéssel fogadott megállapodásnak egymaga dörgő hangon ellene szegült. A vármegyeház előtt felhalmozott téglarakás tetejére pattanva, vérben forgó szemekkel, szenvedélyes hangon kezdte fejtegetni, hogy a pozsonyi országgyűlésnek nem volt joga utasítását megszegni s az alkotmány sarkalatos tételeit felforgatni, hogy a nép nincs még megérve arra, hogy az ország kormányzatára befolyást gyakorolhasson és hogy a királytól kicsikart ily forradalmi törvények alapjában fogják az országot megrendíteni. A nép megütődve bámult. Eleinte halk morajjal zúgolódott, azután harsány kiáltással fejezte ki elégületlenségét, s midőn végre a megkeseredett szónok, megfeledkezve a viszonyokról és környezetéről, annyira ment, hogy a kormányt nem hálás elismerésre, hanem kriminális akcióra érdemesítette, azon vette magát észre, hogy lecibáltatván a téglahalmaz tetejéről, egetrázó orditozás közt a vármegyeháza felé hurcoltatik. Az ingerült tömeg magatartása nagyon fenyegető kezdett lenni, mert épen a sajnos esemény előtti napon hirdették ki a belügyminiszter ama kiáltványát, amelyben intette a honpolgárokat, hogy az elégületlenek által terjesztgetett rágalmak és hamis hírek által ne hagyják magukat félre vezettetni, elvárván hazafias érzületüktől, hogy a bujtogatókat az igazság büntető kezének át fogják szolgáltatni. A hevesebb véralkatú polgárok azt sürgették, hogy röviden kell az ilyen lázitóval végezni, kivált midőn Kopcsányi táblabiró úr harsány hangon statáriális eljárást kezdett emlegetni. Ilyen veszélyes körülmények közt szerencsésnek tarthatta magát Petneházy, hogy a főszolgabíró erélyes fedezete alatt, jól megtépászott állapotban ugyan, de mégis ép bőrrel kerülhetett a várnagy gondviselő oltalma alá. XII. Lívia, a magasztos ábrándjai világából lerántott nagyravágyó nő, dühével szívében fogadta a fájdalmas esemény hírét. Szive mélyéből átkozta a durva csőcselék szemtelen türelmetlenségét, de még inkább férje tapintatlanságát, ki az ár ellenében úszva, minden haszon nélkül állította pelengérre családja jó hírnevét. Férfias lelkülete minden erejére volt szüksége, hogy össze ne roskadjon nagy fájdalmában, ha elgondolta, hogy a lázas öröm napjaiban, midőn mindenki szélnek eresztette igaz vagy képzelt bánatát, midőn nyitva állott előtte az út, hogy a lejárt tekintélyekkel megmérkőzve, szerencsés anyagi helyzete segélyével, a csókavári társaság egén, mint elsőrangú csillag tűnhessék fel, ily végzetes esemény miatt, mint egy botrányos hajtogatással megbélyegzett fogoly nejének kell a világ elől elrejtőznie épen akkor, midőn a vézna Kopcsányiné, mint egy csodával határos módon népszerűségre vergődött szájhős mindenféle megtiszteltetéssel elhalmozott neje, a többi közt, a nemzetőrség zászlaja felavatásánál is, mint zászlóanya szerepelt. Hanem azzal tartozunk az igazságnak, hogy kimondjuk, miszerint Lívia, a fájdalom első rohamának legyőzése után, szívós lelke egész erélyének mérlegbe vetésével mindent elkövetett a botrányos esemény elsimítására, már akár azért, hogy női kötelességének eleget tegyen, akár pedig, hogy e fonák helyzetéből minél előbb kivergődhessék. Elég az ahhoz, hogy férje kiszabadítása érdekében minden követ megmozdított. A vármegyénél semmire sem mehetett. A tisztviselők nem merték egy ilyen meggondolatlan botrány elsimításával népszerűségüket kockáztatni. A kormány pedig a törvény rendes útjára hivatkozott, melynek menetére gátló befolyást gyakorolni nem állott hatalmában. Későbben, midőn Ropcsányi, mint vezérszerepet játszó bizottsági tag, egy dühöngő hazafi zajos türelmetlenségével kezdte sürgetni a veszélyes hazaáruló példás megbüntetését, a Petneházy-család jó akaróinak erőfeszítésbe került oda terelni a dolgot, hogy különböző ürügy alatt addig késleltessék a per lefolyását, míg lecsilapodván a szenvedélyek adandó alkalommal, az el nem fogott bíró előtt nem nagy horderejű ügyet, lehetségig kedvező kifejlődésre segíthetik. A megszomorodott szalmaözvegy belenyugodott ugyan a sorsnak ez időszerint meg nem változtatható intézkedésébe, de nem olyan bölcsőben ringatták, hogy bánatba merülve siránkozással töltse napjait s összedugott kézzel várja be ügyének jobbra fordulását. Ismerte az idők szellemét, s még jobban az embereket, s nagyon jól tudta, hogy eszélyes eljárással a változókegyű népet mily könnyű kiengesztelni. Csakhamar megérett lelkében amaz elhatárzás, hogy túllicitálva a hangos hazafiakat, nagyszabású tevékenységgel adjon a dolognak kedvező fordulatot. De hogy büszkeségét is kímélje s a néphegy-vadászás és töredelmes vezeklés látszatát is kikerülje, jónak látta igénytelen köntösbe öltöztetni a kezdeményezést. Épen akkortájban kezdődött az aldunai táborozás. Lívia eleinte négy-öt szegény leánykával kezdte meg a tépés készítését. A kegyeletes munka napról napra nagyobb körnek adott foglalkozást. Azután a harcosoknak szánt fehérneműek kiszabása és varrogatása oly nagy számban édesgette a csókavári nőket a víg lakomákkal fűszerezett hazafias munkára, hogy néhány hét múlva a Petneházy-udvar tekintélyes gyárteleppé változott. Munka közben gyakran suttogták a jólelkű polgárasszonyok, hogy isten ellen való vétek az ilyen drága jóféle család kenyérkereső fejét a tömlőében sanyargatni; kivált ha veszi az ember, hogy nem is valami nagy a vétsége, mert hát abban volt is egy kis igazsága, hogy kijöjjön a sodrából, mikor azt látta, hogy az új törvény, nemes úr létére őt is a paraszt nép soraiba cseppentette’. De hogy azután belátta, hogy nem a nemest taszította le a törvény, hanem a paraszt népet emelte fel a polgársorba, s most azzal üti helyre a dolgot, hogy két kézzel teljesíti az ország iránti kötelességet : nem kellene a vármegyének olyan kőszívűnek lenni, úgy is a szóbeszédet a szél is elfujja, de ezt a sok jócselekedetet az isten is számba veszi. (Folyt., köv.) A kisértet. Irta Sacher Masoch. (Folytatás.) — Ifjúkori ábránd, mely a könyvekben olvasható, s minőt földije Boccaccio oly ékesen ir le Decameronjában. Margit azt mondja önnek, hogy szereti. Jó. De azért férjhez megy Arquelinhez s elégedett lesz. — De nem lesz az! — Lassan ne zavarja meg leányom fejét, — mondá Barrot; — ilyesmi megeshetik az önök forró égalja alatt, hol izgatottságot és szenvedélyt lehel minden; nálunk azonban, a köd honában, kissé higgadtabbak az emberek. — E szerint semmit sem remélhetek ? Barrot vállat vont. — Mit szóba várjon, ha be nem váltanám önnek adott szavamat ? Arquelin bírja ígéretemet, mit teljesíteni is fogok. Ascanio kétségbeesetten hagya el a derék embert. Az ajtóban Margittal találkozott.