Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)

1875-10-03 / 226. szám

V­asárnap, 1875. október 3. 226. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre ... . . . 8 t­ Negyedévre . . . . 4 . Megjelenik az ünnnep mar­i napokat kivéve in i !) (1 e n íi a p. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október— decemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők : a »Fővárosi Lapok« kiadóhivata­lába Budapesten.« Felejtés. Egymást szeretnünk nem szabad, De egymást, nem szeretnünk nem lehet ; Váljunk el! — ez volt végszavad, Te majd felejtsz, — én is felejtselek ! Azóta csak felejtelek ! Futok a helytől, a­hol sejtelek ; Szivem egy gondolatban kéjeleg: Hogy téged elfelejtselek. Minden nap annyi esemény ! És érdeket bár egyben sem lelek, Szivem mindenhez hozzá fűzöm én, Csakhogy téged felejtselek. Mást kicserél az utazás, Lelkét egy uj világgal tölti meg: Én bennem nem marad belőle más, Mint hogy téged felejtselek! A vad, szilaj kedv, mely kicsap, A bércek, völgyek, méla tengerek, Nekem mind egyet tudnak súgni csak : Hogy téged elfelejtselek. Egykor úgy vágytam a habért, Céljára tört rokonszenv, gyűlölet : Most élek, mozgok, érzek, csak azért, Hogy téged* elfelejtselek. Egymást szeretnünk nem szabad, Váljunk el és felejtsünk, m­ég veled ! Lásd, most is mily hűn fogadom szavad, Hisz mindig csak felejtelek! S meg nem szünök feledni téged, A­mig csak élek, esküszöm neked ! Egyszer csak én is kihűlök, kiégek, S talán a sírban elfelejtelek. Ifj. Ábrányi Kornél. A fiók sarkából. (Beszély-füzér.) Győ­ry Vilmostól. (Folytatás.) Hátra voltak még a pipaszárak, volt annyi, mint a sűrű erdő. No ezeknek ugyan furcsa végük lett, nagyon bolond végük lett! Épen a tájt esett nevem napja. Egy pár jó em­berem mégis maradt, most is eljöttek hozzám hivat­­lanul, nem mulatni, hanem búsongani. Ebéd után azt mondom inasomnak szokás szerint: — Jancsi, pipát! Az én vendégeim, a­kik szinte lemondtak már a dohányzásról, nagy szemeket meresztettek rám s nem tudták a dolgot mire vélni. Hanem Jancsi be volt rá tanítva, odahozta minden vendégnek — pipa nélkül a pipaszárt. Még nevetni is tudtunk neki! Erre már inni kellett egy pohár bort. Megittuk mi a másikat is, de még a harmadikat is, így aztán majd­nem jókedvünk kerekedett. Ekkor eszébe jutott valamenyiknek, hogy ezeket az üres pipaszárakat mind el kellene égetni ünnepé­lyesen. Tetszett a terv, annyira megtetszett, hogy a falubeli vendégeim haza is mentek az ő százaikért, Jancsi meg az enyimeket nyalábszámra hordta ki az udvarra. Ott halomba raktuk, alájuk gyújtottunk, körülállottuk az égő rakást és énekeltünk. De mit énekeltünk! Minthogy az embert akkortájt még a legártatlanabb ének is bajba keverhette, egy szörnyű bolond nótát találtunk ki nemrégiben, a­mi nem volt egyéb, mint a Müller Gyula nagy naptárának egész címlapja. Végig énekeltük arra a dallamra hogy: »Ég a kunyhó ropog a nád.« úgy kiment rá, hogy jobban se kellett. Rá kezdtük tehát mink is szép énekszóval: Müller Gyula nagy naptára Szerkesztette Frideisz István ! No, ezért az énekért már csak senki sem adhat fel bennünket, senki el nem zárathat. Énekeltük is oly keservesen, körül állva, a ropogó, recsegő, lángoló füstölő pipaszár-rakást, énekeltünk olyan jókedvűen, olyan kacagva, de annyit gondolva mellette, hogy egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy egymás nyakába borulkoztunk, s embernyi ember létünkre úgy sírtunk, mint a gyerekek. Akkor igazán ugyancsak úgy volt ám, hogy sírva vigadt a magyar. A pipaszárak utósó lobbaná­­sával csakugyan elégett, összeroskadt az a híd, melyen a pipázáshoz még vissza lehetett volna térni. Most már igazán ott voltunk a túlparton. Hanem furcsa érzés volt az! Egy ideig se reggeli, se az ebéd, legkivált pedig a fekete kávé nem esett jól sehogy se. Sem étel sem dolog nem ment. Eleinte az ember, mint a megszokás rabja, egész önkénytelenül odalépett a pipatóriumhoz, motozott ott egy darabig, de semmi sem maradt a keziben. Körülnézett,­­ még a pipatartónak is csak a hűlt helye. Ekkor jutott eszébe, hogy mi is történt. Akkor aztán ki csak nyögött, ki meg káromkodott is egy nagyot, keserveset, de utána vagy elsusogta vagy elgondolta magában: »Éljen a haza!« s erre az egy varázs­szóra egyszerre megcsukadt kívánságának ször­nyetege. El-elkérdeztük aztán egymást, hogy ízlik az élet pipa nélkül. Mindenki azt mondta, hogy, de nagyon jól! Az egyiknek sokkal jobb az étvágya, a másiknak nyugodtabb az álma, a harmadik örült hogy kevesebb a gondja, a negyedik dicsekedett, hogy azóta sokkal kevesebbet pöröl vele a felesége, mert az­­ úton súrolt padlót nem maszatolta össze többé a pipa­ pörnyével. Szóval mindenki nagyon ki volt bé­­külve a nem pipázással, de ezért majd mindenkinek lehetett olvasni az orráról, hogy ha úgy suttyomban megkínálnák egy pipa igazival, beállna értte egy hétre suhajtó pulinak. Ez pedig abból is meglátszott, mert némelyik­­ annyira nem tudott már ellenni a dohányféle nélkül,­­ hogy pipálni ugyan nem pipált, de a helyett úgy hozzá szokott a tubákoláshoz, mintha bölcsője első ringatá­­sától kezdve mindig a tubákosok országában élt volna. ..................így tartott ez a dacolás jó darabig. Kinél két, kinél három esztendeig, kinél még tovább is, egész 1860-ig; akkor jött az az úgynevezett kis »futó szabadság« s akkor többen rá­szabadították magukat a régire. Mi azonban, már mint egyebek közt jó­magam is, nem vártunk vele ily sokáig. Ugy­e azt mondjátok: hütelenek lettünk elvünkhöz ? Ugy­e azzal vádolták, hogy az az egész magunk­ megtartóztatása csak szal­matűz volt, mi egyszerre föllobbant, s csakhamar elaludt? Nem úgy igaz, kedves öcséim. Mi, ahhoz, a mi elvünkben a fő volt, nem lettünk hütelenek ezután sem. Csak módosítottuk, úgy ahogy szabad volt s ahogy lehetett. Mindjárt elmondom. Dacoltunk, dacoltunk,­­ de utóvégre is be kel­lett látnunk, hogy bizony ez a mi nem pipáló­ dacolá­­sunk csak nem vezet olyan eredményre, a­melyet mi óhajtottunk elérni. A kormány csak nem bukott meg, a régi világ csak nem állt vissza az új helyére. Ki­csiny ország volt ez a mi szándékunk az ellen a baj ellen. — No akkor hát üsse part — mondta egyik is, másik is, — minek gyötörjük magunkat ? Lehet an­nak máskép is módját ejteni! Lehet azt elintézni úgy, hogy magunknak élvezetet teszünk, a mellett meg a kormánynak is ártunk. Már pedig ez volt a fő, ez volt a jelszó. Ekkor aztán egyszerre csak azzá változott a mondás: — De bizony csak pipálunk! De nem trafikot. Csaljuk a kormányt, — éljen a haza! Ha előbb lemondok tudtunk lenni a hazáért, lettünk most csalókká, csempészekké megint a hazáért. Furcsa volt az, nagyon bolond is volt, no de igaz, hogy úgy volt. Én magam egy ideig még csak haboztam. Ke­gyetlenül megfizettették a kit rajtaértek, de a meg­fizettetésnél még százezerre kellemetlenebb volt, hogy egy-két pipadohányért Pontiustól Pilátushoz zaklat­ták az embert, s olyan hivatalnokoknak kellett sze­mük közé nézni, a­kik felé még hólt­ lábbal sem kí­vántam volna, hogy fordítsanak. No, hanem a csábítás engem is levett a lábam­ról. A szellőmet kapáltattam egyszer. Magam is ki­mentem, hogy utána nézzek a dolognak. A többi mun­kás között különösen az egyik kapásomon akadt meg a szemem, a­ki épen akkor akart rágyújtani, mi­kor a háta mögé kerültem. Belevágta kapáját a földbe, az benne maradt állva. Ekkor a csizmája sarkából előhúzott egy eszközt, a­miből csak akkor tudtam meg, hogy pipája, mikor a szárát a szájába dugta. Teremtő szent atyám, milyen pipa, milyen pipaszár! A pipa cseréppipa volt, de már egészen feketévé festve a rajta átverődött, embert vesztő bagólétől; a szára meg alig egy kisujjnyi hosszúságú, az istenség tudná megmondani mi fából. Még egyszer belenyúlt aztán a mindenféle requizitumok tárházába, a csizma­szárba, s most meg elővett egyszacskos dohányzsacs­­kót hólyagból, a­minek a száját nagy tempósan kicsa­vargatta, s aztán a pipát kivéve a fogai közül, ebbe a zsacskóba egészen belementette. Elkezdte tömni, tömni taktusra, a mutató egy ujjával. Végre ezzel az az operátummal is elkészült, akkor meg a kurta pipa­szár veszett el újra a szájában. Mikor az összeka­­nyargatott hólyag­ zsacskó megint visszavándorolt előbbi helyére, akkor aztán tűzkövet, acélt keresett­kotorászott elő, s rá­tett a korára egy kis pamut maga csinálta páklya­taplót. Csiholt,­­ nem fogta meg , fejet csóvált. Ez igy ment egymás után valami tízszer. Végre aztán a páklya vékony szürke kis füst szálacskát eresztett. Egyet-kettőt rántott ekkor bal­kezével a levegőben, aztán ráfújt a páklyára, rá­tette a pipára, megnyomta a hüvelykujja körmével s rácsettentette a valamikor egykor még sárgaszinű rézkupakot. Egy-két szempillantás múlva bodor füst­­felhő bob­ta el az egész pipát szálastól, szálastúl. Bo­dornak elég bodor volt az, de szagosnak olyan szagos, hogy tatárt lehetett volna kergetni vele. Hanem azért milyen deliciával szítta az én kapásom! Szinte kikelt az ábrázatából, szemén, szíján, az egész arcán ki volt fejezve, hogy milyen mennyei élvezet az, a­melyben most ő gyönyörködik. Én meg csak álltam, álltam mellette, a szememet sem tudtam levenni róla, s úgy meg voltam bűvölve, mint ahogy a mesebeli kígyó a madarat megigézi a nézésivel. A­míg ez a hosszadalmas, tempós rágyújtás tartott, addig a többi kapás messze előre haladt, kiki a maga barázdáján; de mikor az én pipás emberem szájában ott füstölt már az talán krumpliszárból meg diófalevélből komp­likált dohány: két marokra fogta a kapanyelet, neki­­buzdúlt a munkának s csakúgy söpörték előtte a bak­­hátot, úgyhogy mégis ő volt az első a barázda végén (Folyt. köv.) M­irvél báróné. (Francia elbeszélés.,) Irta Daudet Ernő­. (Folytatás.) Szeme a szürkülő látkörre vetődött s a hitet­lenség mosolya lebbent el ajkán. Nem hatvan mért­­földnyire volt-e ő most Páristól ? Hogy lehetne azt föltételezni, hogy Belsance Andrée e távot átfutná, hogy ő vele újra találkozhassék ? Aztán meg nem in­kább föltehető-e az, hogy őt e hölgy már elfeledte .

Next