Fővárosi Lapok 1876. június (125-147. szám)

1876-06-03 / 127. szám

nyakált. Semmi nesz, semmi zsongás. A göndörszőrű vén eb, mely rendesen idősebbik nővéremet szokta lépten-nyomon követni, most egy alacsony széken, melyet leginkább kedvelt s tőle elvitatni egyátalán nem lehetett, karikába göngyölítve magát, mozdulatlantól hevert. Hallani lehetett a zöld lomboknak falhoz ve­­rődését és a fecskék csevegését, melyek az eresz alatt raktak fészket. Úgy fáztam e szalonban, melyet pedig a nap mindennap fölmelegít. A kutya egyszerre fölpat­tant a négy lábára s éles csaholásban tört ki. »Ez a­­ lelkész ur lesz« — mondá Hortense nővérem. Anyám­­ behajtotta könyvét. A szomszéd szoba talajzata nyi­­­­korgott a közelgő nehéz léptek súlya alatt. Mi fölál­­t lőttünk, a kutya pedig leszökkent székéről. Az ajtó föltárult s a küszöbön Camelot apát jelent meg, ke­zében kalapjával sigy szólt: »Asszonyom és kisasszo­nyaim, üdvözlöm kegyeteket.« »A Hortense­ebe rögtön fölkapaszkodott az apát térdére, ki zsebéből egy darab kétszersültet vett számára elé ; aztán leült s megtörölte homlokát. Soha sem tűnt ő föl előttem­ oly vörösnek s zömök termete oly nagynak. Sárga-kék kockás zsebkendőjét tér­dére, burnótszelencéjét pedig ama kis asztalra he­lyezve, mely mindenkor anyám zsöllyeszéke előtt áll, a társalgás folyamatnak eredt. — »Tengeri szél fúj, —­ szólt az apát, — alkalmasint esni fog ez éjjel.« — »Annál jobb lesz a sarjára« — jegyzé meg Hortense. — »De annál roszabb az olajbogyókra,a­ö­vete ellen­­ anyám. Aztán beszélgettek gazdasági ügyekről, ara­­j­tási kilátásokról. Közben-közben megakadt a társas­ ■ gás, míg az a szólás-szapulás terére nem csapott át, ahol aztán ugyancsak gyors folyást vett, bekalandoz­va az egész környéket. Több apró-cseprő nevetséges történetkének elbeszélése —a­melyeket én már szegről­­végről ismertem — egyre zavarta Hortense-t az ő számvizsgálatában, míg engem a susogás ama rovarok­nak a zsongására emlékeztetett, melyek örökké csak szendergő áldozataikat környezik. Majd később anyám és az apát kártyázni kezdtek. A Charlotte keze egyre működött. E tevékenység látása engem, ki mit sem csi­náltam, egészen kifárasztott. Az ablakhoz mentem s a függönyöket félrehajtva élveztem az esti jéget s a távolból előcsillámló gyertyavilágot s végre ábrándom a csillagok közt veszett el. Kilenc órát ütött a falu tornyában. Hortense igy szólt: »Bek eljárt az idő!« Anyám pedig igy felelt: »Bizony, ideje a lefekvés­nek.« — Az apát erre fölemelkedett, üdvözölt mind­nyájunkat, kezdve anyámtól korfokozat szerint, s igy engem utójára; aztán kockás kendőjét zsebébe rejtve igy szólt: — »A holnapi viszontlátásig!« »Holnap! Tudom, hogy e szó, minden rövidsége dacára, fenyegetőzést tartalmaz. Holnap úgy lesz, mint ma volt, mig ma úgy, ahogy tegnap. Az órák sem érdekesbek sem unalmasabbak nem lesznek. Teg­nap a délelőttet a fehérneműek rendezésével töltöttem s elfeledtem az asztalkendőket vörös és kék szalagok­kal, megkülönböztetés végett, átkötözgetni. Charlotte fölzavart merengésemből s igy szólt: »Ugyan hol jár­nak a gondolataid ?« Már ma meg Hortense szólított föl, jegyezném egy papírra neki az utóbbi évnegyed kiadási többletét, fölosztva azt több egymásután követ­kező évnegyed kiadásainak a terhére. Ő egész a rész­letességig ereszkedett s ez szerfölött érdekelte. Vájjon volt-e az én két nővérem valaha oly fiatal, mint én jelenleg, s eljő-e az az idő, a mikor én oly öreg leszek mint ők már ; öreg. Ízlésre, jellemre, szo­kás és foglalkozásra nézve ? — Szegény nővérek! Ama cserfának, melyet ott a kert végén láthatni, sok­kal élénkebb élete van, mint az övék. Az legalább együtt énekel a széllel, mely lombjaival kacérkodik ; a déli nap hevénél ragyog s boldognak látszik, hogy büszkén emelheti fejét a világosságba; napkeltekor pedig rezeg és susog ; osztályos a teremtés örömeiben, bánataiban; — és ők s­ük sintődnek, hervadnak s egyszer csak kimúlnak . . . Pedig milyen szép minden körülöttünk! ... Az idény teljes pompájában, s az ég oly ragyogó fényben!« Másnap ugyanez órában újra tollat vett Esther a kezébe s megint fölnyitotta a kapcsos könyvet. »Oly esemény merült föl, melynél örömkiáltás tört ki anyám kebeléből. Levél érkezett öcsémtől, melyben tudatja, hogy nem sokára megérkezik . . . Igen jól kiállotta a szigorlatokat s most közénk jó megpihenni, e hajlékba, ahol született. Anyámnak, ki nem szokott elérzékenyülni, könyekkel telt meg a­­ szeme. — »Jacques kedves fiam, tehát újra ölelhet-­­­lek!« — mondá. A lelkész, a ki őt keresztelte s ki élőt , az úri szent vacsorát fölvette, nagyokat szippantott burnótszelencéjéből, én pedig tapsoltam. Úgy szeret­tem volna jól kikacagni magamat valakivel! »Volt leveléhez egy utóirat is csatolva, mely nővéreimnek sugdosásra adott alkalmat. »Bemutatom önöknek Kául barátomat, ki hajós-apród, s jelenleg üdülés végett szabadságon van. Minthogy a déli égal­jat javasolták neki, fölkértem, hogy csatlakozzék hozzám. Hortense bizonynyal kimódol egy kerti szo­bát a Mauplas úr részére. Az én barátom nem beteg , de párbajban egy jelentékeny kardvágást kapott s csak két hüvelyknyi távol volt a haláltól. E párbajnak egész története van, melyet majd el fogok önöknek beszélni, ha otthon leszek. Most már az orvos jót áll teljes fölgyógyulásáért, csupán némi nyugalmat aján­lott egésséges, enyheségű vidéken. Fogadják önök őt úgy, mint egy második fivért, kit a sors küld a szá­mukra.« »Párbaj és jelentékeny kardvágás!... Szinte remegés fog el . . . oh, hogy ezek a fiatal emberek mitől sem félnek ! De hát mirevaló az a párbaj ?.. Kis leány koromban egy reggel egyik ősanyám arcképét szemléltem, kit a képíró csupasz karral festett, gitárt pengetve, oldalt pedig egy karszéken ülő majmot. Egy öreg nőcseléd, ki anyámat születése óta ismeri, igy szólt hozzám : »E rózsaszinruhás szép nő, a kit kegyed most nézeget, volt az oka, hogy bizonyos udvari tiszt egy kertben kardvágás áldozata lett, mi azonban épen nem akadályozta a bárónőt, — mint kegyed is látja — hogy magát föl ne piperezze.« Én nem tu­dom, mikép jutott most egyszerre eszembe e történet, midőn fivérem barátját s ennek párbaját hallottam említeni. Vájjon nem valamely nő volt-e e párbajnak is az oka, épugy mint amannak ősanyám, a bárónő ? Esther kezéből kiesett a toll. Fejét tenyerébe merítve, mélyen bemerült ábrándjaiba. Két vagy három nappal ama levél vétele után, melyben a Jacques és a Mauplas közelebbi megérke­zése tudatva volt s az egész házban sürgés-forgás kelet­kezett , korán reggel Carnavon asszony behivatta leá­nyát Esthert. E behívás a félelem sajátságos érzetét ébreszte föl a leánykában. Tapasztalásból tudta Esther, hogy csak komoly körülmények között szokott ilyesmi történni. Kissé remegett, midőn anyjához be­lépett. — Üljön le, leányom, — szólt, a kezében levő levelet a rézzel szegélyzett s cifrázott antik asztalkára helyezve. E bevezetés legkevésbbé sem nyugtatta meg Esthert. Vájjon nem azt a titokban tartogatott kap­csos könyvet fedezte-e föl Carnavon asszony, melyre ábrándos leánya jobban ügyelt, mint a szemefényére? Bezzeg lesz akkor mit hallani! (Folyt, köv.) viszonyban áll és évek óta jár házához. Annál érde­kesebb volt nézni, miképen küzködik a színpadon ba­rátja részakaró arcképével, melyet csakugyan valósá­gos torzkép gyanánt ábrázolt, Ofenheim maga pedig, nejével együtt, ott ült a zártszékek negyedik sorában és figyelmesen szemlélte pőrének színpadi revízióját. Komoly, nyugodt arca sem csiklandó élére, sem maró gúnyra meg nem mozdult (jam­alios vidít ventos!), de azért annyira még sem ment, hogy helyén fölállt volna, mint hajdanában Sokrates, hogy a közönség annál jobban össze tudja hasonlítani az eredetit Aris­tophanes másolatával,­­ de igaz is, hogy Ofenheim nem Sokrates és Wilbrandt ép oly kevéssé mutatko­zott Aristophanesnek. Az új darab ismét visszaidézte a közönség em­lékezetébe a tavaly világraszóló perét. Többi közt a következő érdekes, csaknem regényszerű részletről hallottam, mely intim voltánál fogva eddig egészen ismeretlen maradt. Ofenheim lovag, a­míg pőre tartott, éjjel külön hálószobában hált, nejétől távol, egyedül csak gondjától környezve. Egy éjfél után hirtelen föl­ébred és az ágya előtt álló karszéken fehér pongyo­lába öltözött női alakot lát ülni. Első meglepetésében alig tudja, hazajáró lélekkel vagy eleven hölgygyel van-e dolga, míg végre az éjjeli mécs lobogó fénye mellett a késő látogatóban egyik leányára ismer. A kisasszony, a­mint észreveszi, hogy atyja fölébredt, ágyához lép, és komoly szemeit mereven ábrázatára szegezve, így szól: »Atyám, most egyedül vagyunk; senki sem hallja, mit beszélünk; most azt kívánom tőled, hogy nekem, nekem egyedül, őszintén és lelki­­ismereted szerint valld meg: vétkes vagy-e vagy ár­tatlan ?« A szokatlan óra, a leány szigorú arckifeje­zése és hangjának ünnepélyes határozottsága a vád­lott apára mély benyomást tett. »Légy nyugodt, leá­nyom,« válaszolt, »atyád ártatlan.« — »Köszönöm, atyám, most nyugodt vagyok,« viszonzá a kisasszony, kezet csókolt és távozott. E perctől fogva a per egész folyama alatt ő volt az egyetlen nyugodt lélek az egész palotában, őt nem bántotta semmi, rendíthe­tetlen bizalommal látta fejlődni a dolgokat. Ellenben ha amaz ünnepélyes percben atyja magát vétkesnek vallotta volna, e fiatal hölgyet semmi sem tarthatja vala vissza, hogy az atyai házat s a vétek kénye­ Bécsi tárcák. (Egy szenzacionális vígjáték. — A színfalak mögül. — Visz­­szaemlékezések az Ofenheim-perre. — Az éjféli látogatás. — Találkozás a fogadóban.) A nap eseménye — május végén hallatlan, de mindazonáltal igaz — a legújabb színdarab. Az »Anna és Messalina« szerzője, Wilbrandt Adolf új vígjátéka : »A szerencse útjai« múlt szombaton került a burgszín­­ház lámpái elé s azóta az egész város egyébről sem be­szél. Valóságos színházi szenzáció olyankor, mikor már szinte csikorog a kulcs, mely a burg kapuit hat vakációs hétre bezárja és jog szerint a turf, a ring, a fürdő, a nyaraló képeznék a társasélet egyedüli alap­ját. Igaz, hogy a vén burg ilyen darabot fönállása óta még nem látott. Nem, mintha valami remekmű volna, a világért sem az. Kész darab, de vakmerő. A szerző elég bátor volt, az Ofenheim-pör tárgyát ragadni meg és fejteni jelenetekre a színház közönsége előtt; teszi pe­dig ezt abban az értelemben, hogy a pör ama folyama, melynek a bécsi törvényszék adta meg irányát, úgy­szólván kifiguráztatik s az esküdtszék verdict­je (még csak nem is palástolt) kritika alá kerül. Nem is csoda, hogy eme tulajdonkép lehetetlen darab nem a közön­séges utón került a színpadra, hanem úgyszólván Din­gelstedt igazgató ellenére, ki az Ofenheim-ellenes párt nyomásának engedni volt kénytelen. De térjünk át a darab tartalmára. • A darab Ofenheim-ját Waldsteinnak hívják és a legfeketébb színekkel van festve. Jellemtelen, szív­telen szédelgő, ki bizonyos báró Aurach nevével, cí­mével és palotájával szövetkezve űzi tisztátalan műve­­leteit. Erkölcsbeli ellenlábasa Wartenberg nevű fiatal író, ki egy táviró-hivatalban alkalmazott kisasszonyba szerelmes. Ez a hölgy azonban — nevére Zsuzsánna — tulajdonkép rengeteg gazdag és csak azért hivata­­loskodik ismeretlenben, hogy a világgal megismerked­jék. Wartenberg, ki ezt nem tudja, a hivatalban sze­relmet vall neki. Waldstein azonban, kinek a titok tudomására jut, a nagy vagyonra áhítozván, ugyanazt teszi és egyúttal ellenfelére süti a saját gaz szándé­­kának bélyegét. Zsuzsánna természetesen a ravasznak hisz s a becsületest kikosarazza. A kosár koszúra ösz­tönzi Wartenberget, ki a szerelem mezején túlszár­nyaltatván, a közerkölcs túriján igyekszik ellenfelét­­ megbuktatni. Tenné pedig ezt egy mérges röpiratban, mely Waldsteinékat kíméletlenül pelengérre állítja. A röpirat azonban becsületsértő részleteket is tartal­maz, melyek miatt az erkölcsös Wartenberget három hétre becsukják. Ez idő alatt az államügyész, ki már rég gyűjti Waldstein ellen az anyagot, megin­dítja ellene a bűnpert és ... el is veszti. Waldsteint a törvényszék fölmenti s a színpadra behallatszik a szerenád, melylyel tisztelői a fölszabadult alperest az igazság házából hazakisérik. Minthogy azonban ily­­formán a törvény igazságot nem szolgáltatott, Wilb­randt úr a hiányt úgy pótolja, hogy Wartenberggel börtönében valami politikai iratot fogalmaztat, mely a kormánykörök figyelmét megkapja s számára utat nyit a nyilvánosság küzdterén, nemkülönben a gazdag Zsuzsánna kisasszony is az övé lesz, valamint hogy a szerencsétlenül járt államügyész is megkapja egy mi­niszter úr szép rokonának kezét. Ellenben Waldstei­nékat a per költségei tönkre tették és most nincs egyéb hátra, mint újra kezdeniük az egészet. Ha szerző Aristophanes és Moliére módjára a közerkölcsöt akarta darabjában védelmezni, akkor ez, mint a felebbiekből látható, nem sikerült, mert az er­kölcsnek végre is juttatott elégtétel csak abból áll, hogy a nemeskeblű jó partrét csinál, a fondorkodó pedig nem; ily ártatlan cél elérése végett pedig kár volt azt a nagy Ofenheimféle apparátust mozgásba hozni és mindenféle célzatoskodással megtömni egy egyszerű szerelmi történetet. E mellett a darab még gyarlan is van csinálva. A valószínűtlenségek és erő­­tetett mozzanatok valóságos gyűjteménye is gyakran egyenesen C. F. Bergre, a »Kikeriki« szerkesztőjére emlékeztet, a­ki külvárosi darabjait szokta ily módon szőni. Legjobban tetszett még a második fölvonás, mely táviró-hivatalban játszik (egészen á la Berg) és bár nem a burg színpadjára való, legalább derültsé­get gerjesztett. A többit a közönség elejtette, sőt pro­testáns pisszegés is hallatszott, — a­mi azonban ko­rán sem fogja megakadályozhatni, hogy az egész város még két hétig erről a kuriózumról ne beszéljen és tö­megesen ne tóduljon ehh­ez a­­ bukott darabhoz. A hős személyesítője különben Gabillon volt, kiről az egész város tudja, hogy Ofenheimmal baráti 594

Next