Fővárosi Lapok 1876. június (125-147. szám)
1876-06-03 / 127. szám
nyakált. Semmi nesz, semmi zsongás. A göndörszőrű vén eb, mely rendesen idősebbik nővéremet szokta lépten-nyomon követni, most egy alacsony széken, melyet leginkább kedvelt s tőle elvitatni egyátalán nem lehetett, karikába göngyölítve magát, mozdulatlantól hevert. Hallani lehetett a zöld lomboknak falhoz verődését és a fecskék csevegését, melyek az eresz alatt raktak fészket. Úgy fáztam e szalonban, melyet pedig a nap mindennap fölmelegít. A kutya egyszerre fölpattant a négy lábára s éles csaholásban tört ki. »Ez a lelkész ur lesz« — mondá Hortense nővérem. Anyám behajtotta könyvét. A szomszéd szoba talajzata nyikorgott a közelgő nehéz léptek súlya alatt. Mi fölált lőttünk, a kutya pedig leszökkent székéről. Az ajtó föltárult s a küszöbön Camelot apát jelent meg, kezében kalapjával sigy szólt: »Asszonyom és kisasszonyaim, üdvözlöm kegyeteket.« »A Hortenseebe rögtön fölkapaszkodott az apát térdére, ki zsebéből egy darab kétszersültet vett számára elé ; aztán leült s megtörölte homlokát. Soha sem tűnt ő föl előttem oly vörösnek s zömök termete oly nagynak. Sárga-kék kockás zsebkendőjét térdére, burnótszelencéjét pedig ama kis asztalra helyezve, mely mindenkor anyám zsöllyeszéke előtt áll, a társalgás folyamatnak eredt. — »Tengeri szél fúj, — szólt az apát, — alkalmasint esni fog ez éjjel.« — »Annál jobb lesz a sarjára« — jegyzé meg Hortense. — »De annál roszabb az olajbogyókra,aövete ellen anyám. Aztán beszélgettek gazdasági ügyekről, arajtási kilátásokról. Közben-közben megakadt a társas ■ gás, míg az a szólás-szapulás terére nem csapott át, ahol aztán ugyancsak gyors folyást vett, bekalandozva az egész környéket. Több apró-cseprő nevetséges történetkének elbeszélése —amelyeket én már szegrőlvégről ismertem — egyre zavarta Hortense-t az ő számvizsgálatában, míg engem a susogás ama rovaroknak a zsongására emlékeztetett, melyek örökké csak szendergő áldozataikat környezik. Majd később anyám és az apát kártyázni kezdtek. A Charlotte keze egyre működött. E tevékenység látása engem, ki mit sem csináltam, egészen kifárasztott. Az ablakhoz mentem s a függönyöket félrehajtva élveztem az esti jéget s a távolból előcsillámló gyertyavilágot s végre ábrándom a csillagok közt veszett el. Kilenc órát ütött a falu tornyában. Hortense igy szólt: »Bek eljárt az idő!« Anyám pedig igy felelt: »Bizony, ideje a lefekvésnek.« — Az apát erre fölemelkedett, üdvözölt mindnyájunkat, kezdve anyámtól korfokozat szerint, s igy engem utójára; aztán kockás kendőjét zsebébe rejtve igy szólt: — »A holnapi viszontlátásig!« »Holnap! Tudom, hogy e szó, minden rövidsége dacára, fenyegetőzést tartalmaz. Holnap úgy lesz, mint ma volt, mig ma úgy, ahogy tegnap. Az órák sem érdekesbek sem unalmasabbak nem lesznek. Tegnap a délelőttet a fehérneműek rendezésével töltöttem s elfeledtem az asztalkendőket vörös és kék szalagokkal, megkülönböztetés végett, átkötözgetni. Charlotte fölzavart merengésemből s igy szólt: »Ugyan hol járnak a gondolataid ?« Már ma meg Hortense szólított föl, jegyezném egy papírra neki az utóbbi évnegyed kiadási többletét, fölosztva azt több egymásután következő évnegyed kiadásainak a terhére. Ő egész a részletességig ereszkedett s ez szerfölött érdekelte. Vájjon volt-e az én két nővérem valaha oly fiatal, mint én jelenleg, s eljő-e az az idő, a mikor én oly öreg leszek mint ők már ; öreg. Ízlésre, jellemre, szokás és foglalkozásra nézve ? — Szegény nővérek! Ama cserfának, melyet ott a kert végén láthatni, sokkal élénkebb élete van, mint az övék. Az legalább együtt énekel a széllel, mely lombjaival kacérkodik ; a déli nap hevénél ragyog s boldognak látszik, hogy büszkén emelheti fejét a világosságba; napkeltekor pedig rezeg és susog ; osztályos a teremtés örömeiben, bánataiban; — és ők sük sintődnek, hervadnak s egyszer csak kimúlnak . . . Pedig milyen szép minden körülöttünk! ... Az idény teljes pompájában, s az ég oly ragyogó fényben!« Másnap ugyanez órában újra tollat vett Esther a kezébe s megint fölnyitotta a kapcsos könyvet. »Oly esemény merült föl, melynél örömkiáltás tört ki anyám kebeléből. Levél érkezett öcsémtől, melyben tudatja, hogy nem sokára megérkezik . . . Igen jól kiállotta a szigorlatokat s most közénk jó megpihenni, e hajlékba, ahol született. Anyámnak, ki nem szokott elérzékenyülni, könyekkel telt meg a szeme. — »Jacques kedves fiam, tehát újra ölelhet-lek!« — mondá. A lelkész, a ki őt keresztelte s ki élőt , az úri szent vacsorát fölvette, nagyokat szippantott burnótszelencéjéből, én pedig tapsoltam. Úgy szerettem volna jól kikacagni magamat valakivel! »Volt leveléhez egy utóirat is csatolva, mely nővéreimnek sugdosásra adott alkalmat. »Bemutatom önöknek Kául barátomat, ki hajós-apród, s jelenleg üdülés végett szabadságon van. Minthogy a déli égaljat javasolták neki, fölkértem, hogy csatlakozzék hozzám. Hortense bizonynyal kimódol egy kerti szobát a Mauplas úr részére. Az én barátom nem beteg , de párbajban egy jelentékeny kardvágást kapott s csak két hüvelyknyi távol volt a haláltól. E párbajnak egész története van, melyet majd el fogok önöknek beszélni, ha otthon leszek. Most már az orvos jót áll teljes fölgyógyulásáért, csupán némi nyugalmat ajánlott egésséges, enyheségű vidéken. Fogadják önök őt úgy, mint egy második fivért, kit a sors küld a számukra.« »Párbaj és jelentékeny kardvágás!... Szinte remegés fog el . . . oh, hogy ezek a fiatal emberek mitől sem félnek ! De hát mirevaló az a párbaj ?.. Kis leány koromban egy reggel egyik ősanyám arcképét szemléltem, kit a képíró csupasz karral festett, gitárt pengetve, oldalt pedig egy karszéken ülő majmot. Egy öreg nőcseléd, ki anyámat születése óta ismeri, igy szólt hozzám : »E rózsaszinruhás szép nő, a kit kegyed most nézeget, volt az oka, hogy bizonyos udvari tiszt egy kertben kardvágás áldozata lett, mi azonban épen nem akadályozta a bárónőt, — mint kegyed is látja — hogy magát föl ne piperezze.« Én nem tudom, mikép jutott most egyszerre eszembe e történet, midőn fivérem barátját s ennek párbaját hallottam említeni. Vájjon nem valamely nő volt-e e párbajnak is az oka, épugy mint amannak ősanyám, a bárónő ? Esther kezéből kiesett a toll. Fejét tenyerébe merítve, mélyen bemerült ábrándjaiba. Két vagy három nappal ama levél vétele után, melyben a Jacques és a Mauplas közelebbi megérkezése tudatva volt s az egész házban sürgés-forgás keletkezett , korán reggel Carnavon asszony behivatta leányát Esthert. E behívás a félelem sajátságos érzetét ébreszte föl a leánykában. Tapasztalásból tudta Esther, hogy csak komoly körülmények között szokott ilyesmi történni. Kissé remegett, midőn anyjához belépett. — Üljön le, leányom, — szólt, a kezében levő levelet a rézzel szegélyzett s cifrázott antik asztalkára helyezve. E bevezetés legkevésbbé sem nyugtatta meg Esthert. Vájjon nem azt a titokban tartogatott kapcsos könyvet fedezte-e föl Carnavon asszony, melyre ábrándos leánya jobban ügyelt, mint a szemefényére? Bezzeg lesz akkor mit hallani! (Folyt, köv.) viszonyban áll és évek óta jár házához. Annál érdekesebb volt nézni, miképen küzködik a színpadon barátja részakaró arcképével, melyet csakugyan valóságos torzkép gyanánt ábrázolt, Ofenheim maga pedig, nejével együtt, ott ült a zártszékek negyedik sorában és figyelmesen szemlélte pőrének színpadi revízióját. Komoly, nyugodt arca sem csiklandó élére, sem maró gúnyra meg nem mozdult (jamalios vidít ventos!), de azért annyira még sem ment, hogy helyén fölállt volna, mint hajdanában Sokrates, hogy a közönség annál jobban össze tudja hasonlítani az eredetit Aristophanes másolatával, de igaz is, hogy Ofenheim nem Sokrates és Wilbrandt ép oly kevéssé mutatkozott Aristophanesnek. Az új darab ismét visszaidézte a közönség emlékezetébe a tavaly világraszóló perét. Többi közt a következő érdekes, csaknem regényszerű részletről hallottam, mely intim voltánál fogva eddig egészen ismeretlen maradt. Ofenheim lovag, amíg pőre tartott, éjjel külön hálószobában hált, nejétől távol, egyedül csak gondjától környezve. Egy éjfél után hirtelen fölébred és az ágya előtt álló karszéken fehér pongyolába öltözött női alakot lát ülni. Első meglepetésében alig tudja, hazajáró lélekkel vagy eleven hölgygyel van-e dolga, míg végre az éjjeli mécs lobogó fénye mellett a késő látogatóban egyik leányára ismer. A kisasszony, amint észreveszi, hogy atyja fölébredt, ágyához lép, és komoly szemeit mereven ábrázatára szegezve, így szól: »Atyám, most egyedül vagyunk; senki sem hallja, mit beszélünk; most azt kívánom tőled, hogy nekem, nekem egyedül, őszintén és lelkiismereted szerint valld meg: vétkes vagy-e vagy ártatlan ?« A szokatlan óra, a leány szigorú arckifejezése és hangjának ünnepélyes határozottsága a vádlott apára mély benyomást tett. »Légy nyugodt, leányom,« válaszolt, »atyád ártatlan.« — »Köszönöm, atyám, most nyugodt vagyok,« viszonzá a kisasszony, kezet csókolt és távozott. E perctől fogva a per egész folyama alatt ő volt az egyetlen nyugodt lélek az egész palotában, őt nem bántotta semmi, rendíthetetlen bizalommal látta fejlődni a dolgokat. Ellenben ha amaz ünnepélyes percben atyja magát vétkesnek vallotta volna, e fiatal hölgyet semmi sem tarthatja vala vissza, hogy az atyai házat s a vétek kénye Bécsi tárcák. (Egy szenzacionális vígjáték. — A színfalak mögül. — Viszszaemlékezések az Ofenheim-perre. — Az éjféli látogatás. — Találkozás a fogadóban.) A nap eseménye — május végén hallatlan, de mindazonáltal igaz — a legújabb színdarab. Az »Anna és Messalina« szerzője, Wilbrandt Adolf új vígjátéka : »A szerencse útjai« múlt szombaton került a burgszínház lámpái elé s azóta az egész város egyébről sem beszél. Valóságos színházi szenzáció olyankor, mikor már szinte csikorog a kulcs, mely a burg kapuit hat vakációs hétre bezárja és jog szerint a turf, a ring, a fürdő, a nyaraló képeznék a társasélet egyedüli alapját. Igaz, hogy a vén burg ilyen darabot fönállása óta még nem látott. Nem, mintha valami remekmű volna, a világért sem az. Kész darab, de vakmerő. A szerző elég bátor volt, az Ofenheim-pör tárgyát ragadni meg és fejteni jelenetekre a színház közönsége előtt; teszi pedig ezt abban az értelemben, hogy a pör ama folyama, melynek a bécsi törvényszék adta meg irányát, úgyszólván kifiguráztatik s az esküdtszék verdictje (még csak nem is palástolt) kritika alá kerül. Nem is csoda, hogy eme tulajdonkép lehetetlen darab nem a közönséges utón került a színpadra, hanem úgyszólván Dingelstedt igazgató ellenére, ki az Ofenheim-ellenes párt nyomásának engedni volt kénytelen. De térjünk át a darab tartalmára. • A darab Ofenheim-ját Waldsteinnak hívják és a legfeketébb színekkel van festve. Jellemtelen, szívtelen szédelgő, ki bizonyos báró Aurach nevével, címével és palotájával szövetkezve űzi tisztátalan műveleteit. Erkölcsbeli ellenlábasa Wartenberg nevű fiatal író, ki egy táviró-hivatalban alkalmazott kisasszonyba szerelmes. Ez a hölgy azonban — nevére Zsuzsánna — tulajdonkép rengeteg gazdag és csak azért hivataloskodik ismeretlenben, hogy a világgal megismerkedjék. Wartenberg, ki ezt nem tudja, a hivatalban szerelmet vall neki. Waldstein azonban, kinek a titok tudomására jut, a nagy vagyonra áhítozván, ugyanazt teszi és egyúttal ellenfelére süti a saját gaz szándékának bélyegét. Zsuzsánna természetesen a ravasznak hisz s a becsületest kikosarazza. A kosár koszúra ösztönzi Wartenberget, ki a szerelem mezején túlszárnyaltatván, a közerkölcs túriján igyekszik ellenfelét megbuktatni. Tenné pedig ezt egy mérges röpiratban, mely Waldsteinékat kíméletlenül pelengérre állítja. A röpirat azonban becsületsértő részleteket is tartalmaz, melyek miatt az erkölcsös Wartenberget három hétre becsukják. Ez idő alatt az államügyész, ki már rég gyűjti Waldstein ellen az anyagot, megindítja ellene a bűnpert és ... el is veszti. Waldsteint a törvényszék fölmenti s a színpadra behallatszik a szerenád, melylyel tisztelői a fölszabadult alperest az igazság házából hazakisérik. Minthogy azonban ilyformán a törvény igazságot nem szolgáltatott, Wilbrandt úr a hiányt úgy pótolja, hogy Wartenberggel börtönében valami politikai iratot fogalmaztat, mely a kormánykörök figyelmét megkapja s számára utat nyit a nyilvánosság küzdterén, nemkülönben a gazdag Zsuzsánna kisasszony is az övé lesz, valamint hogy a szerencsétlenül járt államügyész is megkapja egy miniszter úr szép rokonának kezét. Ellenben Waldsteinékat a per költségei tönkre tették és most nincs egyéb hátra, mint újra kezdeniük az egészet. Ha szerző Aristophanes és Moliére módjára a közerkölcsöt akarta darabjában védelmezni, akkor ez, mint a felebbiekből látható, nem sikerült, mert az erkölcsnek végre is juttatott elégtétel csak abból áll, hogy a nemeskeblű jó partrét csinál, a fondorkodó pedig nem; ily ártatlan cél elérése végett pedig kár volt azt a nagy Ofenheimféle apparátust mozgásba hozni és mindenféle célzatoskodással megtömni egy egyszerű szerelmi történetet. E mellett a darab még gyarlan is van csinálva. A valószínűtlenségek és erőtetett mozzanatok valóságos gyűjteménye is gyakran egyenesen C. F. Bergre, a »Kikeriki« szerkesztőjére emlékeztet, aki külvárosi darabjait szokta ily módon szőni. Legjobban tetszett még a második fölvonás, mely táviró-hivatalban játszik (egészen á la Berg) és bár nem a burg színpadjára való, legalább derültséget gerjesztett. A többit a közönség elejtette, sőt protestáns pisszegés is hallatszott, — ami azonban korán sem fogja megakadályozhatni, hogy az egész város még két hétig erről a kuriózumról ne beszéljen és tömegesen ne tóduljon ehhez a bukott darabhoz. A hős személyesítője különben Gabillon volt, kiről az egész város tudja, hogy Ofenheimmal baráti 594