Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)
1876-10-01 / 225. szám
Vasárnap, 1876. október 1. 225. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« október-december havi évnegyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« A kamenitzi kertben. (1876. junius 22.) A lemenő nap végsugára Mosolygva pillant még alá. Lágyan borúl a kék Dunára És búcsucsókját szórja rá. Ott túlnan a végetlen róna Aranyköd-szinbe olvad át; Itt a sötét hegy, rám hajolva, Jelképzi már az éjszakát. A vén fák sűrű árnyat hintnek, Mely szétfoly a hegy vállain, Fáklyával elborítva minket: Engem — és méla álmaim. A bársak kábító illatja Terjengve szálldos szerteszét, Mint tömjénfüst, mely általhatja A lelket és imára készt. Imádkoznak is a virágok : A rózsa séji viola; Az illat az ő imádságok, Mint a madárnak a dala. S versenyben ima virágokkal Dalol is már a csalogány ; A vízesés is mormol halkal A grotta mohos homlokán. Belső a hold — s szelíden pillant. A földre fák s hegyek mögül, Mint istennő, kihez az illat És dal tömjéne fölrepül. S mig fénynyel, dallal, messzi körben, S illattal terhes lett a jég: Bokráról én egy rózsát törtem, És kedvesem — rád gondolok ! Szász Károly. Az eljátszott szív. (Egy jó barát naplójából.) Irta Xántus János. I. Miért vettem őt el nemül ? — kérdeztem magamat sokszor a mézes hetekre következett napokban. Igazat mondva, egyátalán hiba volt megnősülnöm, noha be kell vallanom, hogy szerettem őt. Sőt még e percben is szeretem! Nem nagyot állítok, ha azt mondom, hogy alkalmasint nemének legkülöncebb jellemével birt. Leány korában nem voltam képes még érteni, s még ma is, ha komoly és nyugodt arcára tekintek, amint az asztalnál velem szemközt ül, sokszor azt hiszem, még most sem értem őt! Sok gondolat forrhat agyában, melyeknek minőségéről sejtelmem sincs; s érzelmi szikrák szöknek ki néha-néha szeméből, s majd ismét visszaszállnak, épen mint a foglyok, kik börtönrostélyaikon át néha-néha egy pillantást lopnak a szabad világba, s aztán ismét visszahúzódnak sóhajtás közt a magányos börtönfalak közé! Pedig nem. Sajátom, kizárólag az enyém. Nevemet viseli, asztalomnál elnököl, kocsimban a jobboldalomon foglal helyet, s karjaimon csügg, ha sétálni megyünk. Mégis jól tudom, mélyen érzem, hogy mind e külsőségek dacára is, múlt időim e kedvese örökre és visszanyerhetlenül elhagyott. A mai feleség csupán árnyéka már az egykori Marinak, kit ifjúsága kifestett bimbójában nyertem meg, s kire oly örömmel emlékszem vissza jelen életem mindenik percében, hogy maga ez az emlékezet minden idegemet fájdalmasan rezgi át. Mikor őt nőül vettem, nem volt már gyermek, noha még nagyon fiatal. Ezt a kifejezést úgy akarom érteni, hogy az élet olyan kemény leckékre tanította, milyenek rendesen csak szürkülő fürtöket érnek, s olyan terheket nyomott vállaira, minek korosabb évek járulékai szoktak lenni. Születésével elvesztette anyját, s tizenhatéves korában egyedül állott a világban, saját szorgalmára szorítva, hogy fenmaradhasson. Barátai, rokonai nem voltak, amint ő gyakran állította mosolyogva, noha azóta érzésemre esett, hogy nővérei élnek, mégpedig jó körülmények közt éltek már akkor is, mikor magát elhatározta, hogy egyedül lépjen ki a nagy világba. Élete eme szakaszáról soha sem szól, noha valaki, aki akkor jól ismerte őt, eleget beszélt el belőle, hogy körülményesen tudjam. Amint nem is lehetett máskint, küzdés és fájdalom ideje volt , rája nézve ez az időszak. Alig kerülvén ki egy nagy nevelőintézetből, kevéssé volt alkalmas a nagyvárosi élet zajához, s valahányszor visszagondolok a gyermekre, ki olyan nehézségek közt tört magának utat, melyek férfiakat is kemény próbára tettek volna, s ő nevet, állást és nyugalmat szerzett magának, csodálkozás fog el, s szemembe az igaz részvét könyei tolóinak. Eleintén franciából és németből fordított, aztán saját képzelődésének termékeit közölgette egy szépirodalmi lapban, de természetesen gyéren díjazták és csak kevéssé méltányolták; s ha e mellett nem adott volna zongorán is leckéket, oda merült volna tán, ahová sok szegény nő sülyed, ha támasza, pártfogója nincs! Nem sokára azonban derültebb napjai jöttek. A közönség kedvelni kezdte, olvasta, aztán méltányolta, s végre csodálta műveit; s ami fődolog: a szerkesztők is jobban díjazták! Nem lehet mondani, hogy szép volt, de mégis mosolygó és boldognak látszó arcával, kedélyes elevenségével annyira igéző volt, hogy mindenki szerette, aki egyszer látta. Férfiak sok badarságot követtek el kedvéért, s nemcsak ifjak, kiknél ilyen dolgok megbocsáthatók, de még olyanok is, kik már okosabbak lehettek volna, semmint egy fiatal nő mosolyáért magukat nevetség tárgyaivá tegyék. Mindazáltal egyikük sem volt szerencsés, mert Mari senkiben sem bízott, senkinek sem hitt, kora élete elég jó intés volt, hogy így cselekedjék. Kacérságával mindenkinek reményt adott, mig a hódolat mulattatá; de melyet szeretetreméltó illemmel rögtön tova utasított, ha uj alak merült fel, mely neki némi mulatságot ígért! Én falun találkoztam vele először, hol kétségkívül inkább otthonos volt, mint a városban. Távoli rokonok voltunk, noha soha sem láttuk egymást, s a sors úgy hozta magával, hogy nyári szabad időmet anyám egyik nénjénél töltsem, hol akkor történetesen ő is tartózkodott. Ha ezt a körülményt tudtam volna, kétségkívül maradok, mert ámbátor távoli unokarokonság létezett köztünk, mégis féltem egy kicsit tőle. Nehezen tudnám megmondani, miért? Meglehetős gyakorlatú, nyugodt és komolykedélyű ügyvéd voltam már akkor, s nem lehetett ínyemre, hogy ünnepeim nyugalmát és élvezetét egy fiatal nő megháborítsa. Ez volt, amit nagynénémnek válaszoltam, a mint értésemre adta, hogy Mari is nála tartózkodik. A mint aztán a Mari városi életét említettem, a néne szótalan csodálkozással igazgatta szemüvegét s néhány perc múlva igy szólt: — Hm-hm! csodálatos valóban, de a régi közmondás szerint: tapasztalás adja a meggyőződést, s én alig hiszem, hogy csak egy századrésze is igaz volna annak, amit Mariról beszéltél. De egy szót sem szólok mentségére. Elég időd lesz őt személyesen megismerni amaz egy hónap alatt, melyet házamban tölteni szándékozol. Örülünk, hogy ismét nálunk vagy, szabad készen vár, s légy egészen otthonos, szokás szerint! Kalapomat vettem s elindúltam tüstént körüljárni a gazdaságot. Az idő gyönyörű volt s a falusi levegő oly kellemesen és felvillanyozólag hatott rám, hogy tovább kóboroltam, mint szándékom volt. Egyszerre a közeli erdőben találtam magamat, hol tovább-tovább ballagtam a gyalogúton, a terebélyes bükkfák árnyai alatt. Egyszerre az ágak közt mozgást vettem észre s tompa mozgást véltem hallhatni. Félrehajlítva a galyákat, félig ülő, félig fekvő helyzetben egy leányt pillantok meg a pázsiton, a malompatak partján. Kavicsot dobált a vizbe, s mulatni látszott magát, a mint a kavics fel-felszökelt a viz tükrén. Mellette nagy fehér és fekete foltos juhászkutya állott, fehér fogsorait mutatva s fenyegetőn tekintve felém. A neszre a leányka felugrott, sebesen felém fordult, s amint megpillantott, megállt az utón és hangosan felkacagott. Mélyen éreztem, hogy mélaságom nevetséges lehetett, de tőlem kitelhetőleg komolyan vettem a dolgot, s szintén komoly közönyösséggel kérdeztem, ha Marihoz van-e szerencsém ? — Szolgálatára, — felelte s ismét kacagott. — Úgy azt hiszem, húgomnak szólíthatom kegyedet, minthogy én Kálmán vagyok. — Kálmán ? Derék ! Egész egy hete várjuk önt. Mikor érkezett meg ? — Alig egy óra előtt! Helyet mutatott számomra a pázsiton maga mellett, és sokáig beszélgettünk családunk és közös ismerőseink felől. Öltözéke egyszerű volt, nagyon egyszerű, s szürke vékony szövetből állott, mely természetes redőkben folyta körül gyönyörű alakját. Barna haja fényes és rendkívül finom, de melyet gondnélküli szeszélyességgel simított hátra fülei mögé, ami váratlan volt egy nagyvárosi szépnél. Arcvonásai szabálytalanok, de tele élettel és szellemmel; egész lénye mégis igénytelen egyszerű. Termete csinos, ajkai inkább nagyok, de folyvást mosolygók ; szemöldökei felvontak, mintha örökösen kerdenének valamit. Nagy, sötétszürke szemébe öröm volt tekinteni, bár azok kifürkészhetlen rejtelemmel bírtak, amint erről utóbb elég alkalmam volt meggyőződni a saját rovásomra ! Igazat szólva, ezek a szemek képezték legnagyobb szépségét s Mari önkénytelen is ezeket használta fegyverül; mintha tudta volna, hogy szemébe tekinteni nem lehet anélkül, hogy meg ne szeressük őt. Éreztem ezt én is, noha ismeretségünk alig kezdődött tíz perc előtt. Olyan különös, olyan rejtélyes pillantásokkal nézett rám. A társalgás egyszer csak megszűnt, s félig nyitott ajkakkal és ingerlő színvegyülettel orcáin, mélyen látszott fürkészni egész valómat, a mint tekintetünk ismét találkozott. Az ő tekintete mint villany futott át idegeimen. Arcáról homlokára szállott a sötét pir,s tetőtől-talpig megrázkódtam egész valómban. Veszélyes volt rám nézve, — átláttam — a pirulás hatását kémlelni; de mindamellett kémleltem, s csodálkoztam: vájjon miféle gondolat hozhatta létre ? S éveket adtam volna jövő életemből, ha okát kitalálhatom. — Tisza! hozd ide a kalapomat, — szólt a nagy kutyához, szeretetreméltó ásítással. — Ideje hogy hazatérjünk, úgy hiszem. Nem sokára vacsorálunk. Ön is bizonyára éhes, Kálmán, ugye ? — Oh nem, korántsem. — válaszolom. (Folyt, köv.) C a r m e n. Merimée beszélge. I. Mindig gyanakodtam a geográphokra, hogy nem tudják, mit beszélnek, midőn a mundai csata színhelyét Battuli-Poeni vidékére helyezik, közel a mai Mondához, pár mértföldnyire északra Marbellától. Ahogy a »Bellum Hispaniense« névtelen szerzőjének előadása s némely Ossuna herceg kitűnő könyvtárában talált adat után hozzá vetettem, úgy hivém