Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)

1877-10-19 / 239. szám

Péntek, 1877. október 19. 239. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre..............................8 írt Negyedévre.........................4 » Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve m­­indennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Éjjel. Hiába jössz, éjféli óra ! Nem intessz nékem, nyugovóra. Rémek rajongnak szűk szobámban. A szívben és a lámpalángban. Oh, nem lelek egy kis zugot még Hol lelkem enyhén megnyugodnék, Ezerfelé vágygyal tekintek ; S nincs egy igaz szív, szó, tekintet. Büzhödt a lég embertanyákon, Pertezetet lehel a lábnyom ; Rohadt a vér a vén erekben, Az csörgedez a kis gyerekben. Mérek, gyilok, kígyós nyelvek, Hitvány tanok, rút, aljas elvek, Ármány, erőszak a magasban, Vak állatösztön lenn a porban. S csak néz az ég nyugodt szemekkel, S csak vétkezik, emészt az ember. Csak él ez isten képemása, Világ ura, föld törpe váza! De hajh, mi ez ? Mi zúg, mi csattan ? Mért reszket, ing a föld alattam ? ítélet ez ? — az lesz bizonynyal. Közéig a vég, átoko s iszonynyal. Rőt fény kigyúl az égi boltra, Forró szelek fúnak sikoltva , Tűzzápor ömlik, csapkod égve, Fénycsíkokat festvén a légbe. Bődül a föld, lávát eresztve, Templom meging, lehúll keresztje, Jámbor harang vad borzalomtól Életre kél és félre kondúl. Tolong a nép rémült sereggel, Asszony, leány nyitott kecsekkel Rohan, kezét jajongva törvén: »Oh jaj ! fejünkre hull a törvény !« Madár lehull, perzselve hőtül, Szelíd s vad­állat összebődül. Bősz hangzavar zúg egybeszűrten, Manók sikongnak rá az űrben. Órád ütött, oh büszke Bábel! Porban jajongsz gőgös Jezábel! Nő, nő a vész! tör, zúz, öl, éget! Sodorna, jaj ! Gomorrah, véged ! Izzó khaósz immár a Minden. Nyitott pokol, vér s rózsaszínben. A hang kihalt egész világból. Csak hamu maradt, csak tűz világos. Lázas fejem, jaj, térj magadhoz ! Csak halk eső, mely álmokat hoz, Csak az kopog ütembe’, lágyan, — Villám is alszik fellegágyon, Egyet ha dörren, messze, néha Azontúl minden újra néma. — Aludj világ! ember, ne térj meg: Nincs tűzesője már az égnek ! Indali Gyula: A helytartóné. (Elbeszélés.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) — Ha addig jobban leszek, minden bizonynyal elmegyek a jó bárónéhoz, ki minden alkalommal, ahol teheti, megemlékezik rólam. — Tehát féligmeddig számíthatunk jövetelére, — mondá nyájasan a grófnő. — Ennek kétszeresen örülök, mert az utóbbi időben annyira elvonult excel­­lenciád, hogy alig volt alkalmunk valahol látni, s tudja, hogy a jó c . . . iek soha sem fogynak ki a találgatásból, ha valamely szokatlan dolog vagy vise­let adja magát elő. — Ez a kisvárosiak szokása, — viszontá közö­nyösen Thekla, de féloldalt, kíváncsian, fürkészve vizsgálá társnőjét s észrevehető feszülten várta annak feleletét. A grófné azonban keztyűjén egy kisfestést vett észre s azt nagy meglepetéssel szemlélé. Mindketten hallgattak. Hol van most Lindheim ? — kérdé hirtelen a grófné, barátnőjére emelve szemét. — Kérjem Bécsben időt; én is vele akartam menni, de egésségem nem engedé, s azonkívül sok kellemetlenségem is volt az utosó hetek alatt. — Lehetetlen, tán csak nem e helyhez kötött bajok; nagyon sajnálnánk, ha városunk szerencsétlen volna, excellenciádnak visszatetszeni. — Részben mindenesetre helyi, de egyesek által okozott kellemetlenségek. Talán emlékezni fog grófné, hogy egy fiatal leány hagyta el titkon pár hét előtt házamat és Rabenfelsre szegődött ? — Igen jól emlékezem erre; e leány, úgy gon­dolom, kegyednek rokona ? — Távolról, — viszontá büszke kicsinyléssel a helytartóné, — e végett azonban igen kevéssé törőd­ném vele s legfőbb bajom az, hogy ő, tudtomon kívül, viszonyban állt egy ismerősömmel, ki elég bolond őt nőül venni, s engem tesz felelőssé eltűnése miatt. Vernilné észrevehetőleg meg volt lepetve; de ezt minden áron titkolni akarta s élénken nevetett. — De hisz ez nagyon egyszerű dolog, kedves barátnőm; ön valóban képzelt bajok mialatt aggódik. Mondja meg az illetőnek a leány tartózkodási helyét, s rögtön meg lesz oldva a csomó. — Rabenfelsre utasítsam ? — Természetesen! Lépjen föl az az ur, ott mint kérő s be lesz fejezve az egész kellemetlenség. Thekla elmerült e tanács fölött, úgy látszék, ő nem tartá oly egyszerű és könnyen megoldhatónak a csomót ; ajkait ráncok környezők s tekintete még söté­­tebb kifejezést kapott. — Hogy is történt, hogy excellenciád még mos­­tanig sem bírta ama leányt Rabenfelsről visszakapni ? — folytatá Vernilné. — Ennek Dürrer gróf az oka, — mondá fejét élénken kapva fel Thekla, mialatt komoran fürkésző barátnője mosolygó vonásait. — Ő akkor elutazván, csengve kért, ne foszszam meg atyját távolléte alatt felolvasónőjétől, s azóta felém sem jött; úgy látszik, ez ígéretet tőlem akkor kicsikará s most a végtelen­ségig akarja nyújtani. Hangja keserű, gyanakodó volt s arca lázasan égett. — De istenem, mily gyanakodó excellenciád ! Miért akarná Dürrer a felolvasónőt Rabenfelsen tar­tani s mi oka volna rá, hogy — ha kegyed kivánja, — azt vissza ne küldje ? — Nem tudom, — mondá hevesen Thekla, s alig tudta könyeit leküzdeni. — Nem tudom, mi célja van vele a grófnak, de annyit mondhatok, hogy kerül­jön bármibe. Mariénak vissza kell jönnie, még pedig minél előbb. Vernilné meglepetve szemlélte a harag szenve­délyéről és keserűségtől feldúlt arcot. — Már látom, — mondá tréfásan; — önök között igazságot kell tennem, s mint a tolvajok között a biró, a zsákmányt magamévá teszem. Excellenciád nem engedi Mariét, Dürrer nem adja, s igy én fogom őt házamhoz venni; nálam azután semleges téren lesz s önök ismét jó barátok maradnak. — A gróf nem akarja adni ? — kiáb­á megfe­ledkezve a helytartóné s ajkai reszkettek a haragtól. Vernilné csodálkozva emelgető szépformájú vállait. — Én nem tudtam, s a mit mondok csakis a kegyed szavaira vonatkozott; tehát ma este haróim­nál, — folytatá, elhagyván helyét. — Talán, ha fejfájásom csendesül!. . . — Remélem, addig megszűnik . . . Könnyedén kezet fogott s élénk, ruganyos lép­ekkel hagyá el a termet, hol Thekla a legkeserűbb érzelmek és kételyekkel maradt vissza, mialatt a grófné derűit mosolylyal lépett kocsijába s oly kelle­mes és elégedett kifejezésű arccal érkezett haza, mint ki dolgát tökéletesen jól végezte. Kalapját s felső öltönyét komornájának nyújtva, a tükör elé állt, hol mesterkéletlen kacérsággal iga­­zítá meg haját és öltözékét. — Nem keresett valaki? — kérdé a leánytól. — E levelet hozták méltóságodnak, — viszonzá az, s átnyujtá az ezüst tálcát, melyen a levél feküdt. A grófné sebesen bontá ezt föl. »Kedves grófnő! »Nehány perc előtt kerestem, de nem volt honn; egy óra múlva ismét eljövök s kérem, várjon barátjára, Alfonzra.« Vernilné mosolyogva hajtá össze a levelet, s a társalgóterembe menve, az órára pillantott. — Nemsokára evés ideje, — mondá s élénken fordítá fejét az ajtó felé, melyen Dürrer lépett be, és észrevehető érdekkel sietett felé. — Nos? — kérdő kezet fogva a grófnővel, — mire ment ? megtette-e, a mire kértem ? — Foglaljon helyet, — viszontá enyelgve Leóna, s ő maga hanyag kacérsággal dőlt egy tám­­lányba. A gróf engedelmeskedett, de tekintete kérően függött a nő arcán. — Nem kínozom tovább, — mondá az nevetve. — Beszéltem barátnőjével, de mondhatom, hogy ő oly egyéniség, ki a legvégsőre is képes. Azt állítja, hogy Mariénak házánál viszonya volt valakivel, kinek jogai vannak hozzá, ki most elég becsületes és ostoba őt elvenni, s tőle követeli a leányt. Ez igazi asszonyos előadás volt, tökéletes kiegé­szítése Thekla szavainak. Dürrer haraggal ugrott föl székéről. — Ez hazugság ! — kiáltá Mariénak, — soha sem volt is­meretsége ; ez szemtelen koholmány ! Vernilné szintett csodálkozással nézett rá, s szúró fekete szeme és fölvetett piros ajka perc alatt lehűtötte a grófot. Visszaült helyére és észrevehető zavarban volt. — Beszéljünk nyugodtan, — mondá a grófné, — és értsük meg egymást. Ön tudja, Alfonz, hogy nálam jobb barátnője nincs s azt hiszem, nem hízel­­gek magamnak, ha azt állítom, hogy ügyesebb sincs. — Grófné! — Önben, mint látom, a szép árvaleány, mé­lyebb érzelelmeket keltett, mint talán én azt az ön érdekében kívánhatnám, de ehhez nekem végre is semmi közöm; kegyed a leányt ama nő-vipera kezéből minden módon ki akarja menteni; én vállalkoztam segédkezet nyújtani erre, de meggondolta-e, mily kö­vetkezményekkel bírhat e dolog? (Folyt. köv.) A nagyfüzesi tanya. (Francia regény.) Írta Bentzon Th. (Folytatás.) — Ejh, gonosztévő! — kiáltott a párisi hölgy dallamos hangján, némi neheztelést fejezve ki. —Így megfosztani a tavat díszétől!.. És miért ? — Hiszen az ily virágokat nem szabad letépni. Nézze csak, már most sem képesek, szegények, lankadt fejüket föntartani! Asztán ha nagyon közelről szagoljuk, — bármily pom­pás is illatuk a szabad levegőn, — mocsárszagúaknak

Next