Fővárosi Lapok 1877. november (250-274. szám)

1877-11-22 / 267. szám

Csütörtök, 1877. november 22. 267. szám, Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Meg­j­elent itt az ünnep utáni napokat kivéve m­indennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok,­tere, Athenaeum-épüle­t) a kiadóhivatalba küldendők. A szőke ördög vége. (Elbeszéli ő maga.) Írta Maurer Vilmos. (Vége.) A szőke ördögből, kit annyi bűvös szem nem tudott leigázni, csendes rab lett, szerelmes ember. S most jöttek csak a szép napok. Néha magam is elcsodálkoztam magamon s különösnek találtam, hogy egy ifjú találkozik egy leánykával, beszél vele néhány­szor, félig tréfásan, félig komolyan s a vége a há­zasság. Bekerültünk a bymen-rovatba. Barátaim alig tudták elhinni, a lányok pedig, a­kik ismertek, na­gyot nevettek. Abból a bohókás ifjúból férj lenne! Nagyon komoly dolog az neki! Mások meg azt mond­ták, hogy az egész házasság sorsjáték­a kifejezték óhajtásukat, hogy kihúztam légyen a főnyereményt. Már a kezemben van, — gondoltam magam­ban.— Hisz kivánhattam-e boldogabb napokat. Ő min­dig az öröm csókjával fogadott s a bánat csókjával búcsúzott. Órákig ültünk egymás mellett, néha mé­lán hallgatva, majd vígan csevegve — s mindig bol­dogan. Beszéltünk a jelenről s élveztük a jelent. Né­ha azon csodálkoztunk, hogy lett belőlünk — egy pár. Egyszer így szólítom meg: — Kis feleségem! — Nem vagyok én a maga felesége, nem is le­szek, tudja! — Nem lesz ? csakugyan ? — Na hát leszek, tudja. S a szemembe nevetett és hozzám simult. De nincs fény árnyék nélkül. Egy reggel hiva­talos kiküldetésben kellett mennem Csobordra. Csak két napra s mi oly keservesen búcsúztunnk, mintha Kelet-Indiába utaztam volna. — De itt legyen aztán harmadnap. Mennyre földre esküdtem, hogy itt leszek. Csombord emlékezetes hely volt nekem. Ott la­kott az a nő, kit először szerettem életemben, persze csak úgy, »szőke ördög« módjára. Rátukmáltam ma­gamra, hogy szeretem, mert hát húszéves embernek szégyen lett volna nem szeretni valakit. Újra láttam most egykori ideálomat. Az egyszerű kedves leányká­ból egy magának udvaroltató, élvet, mulatságot haj­­hászó asszony lett. Nem értettük meg többé egymást. De nagyobb baj volt ennél, hogy a hivatalos dolog nem sült el két nap alatt — egy hét kellett hozzá. Mikor egy hét múlva beléptem Juliskához, hi­degen fogadott. Ajkai helyett csak piros arcát nyújtó csókra. — Mi történt ? — Azt maga tudja legjobban. Maga rész ember. — De hát mért ? — Elmegy két napra s ott marad egy hétig. Nagyon jól mulatott. — A hivatal. — Oh, én tudom hogy kivel mulatott. Azzal az asszonynyal mulatott, a kit valaha szeretett. A papá­nak mondták. Azt is mondták, hogy maga már több­ször volt vőlegény. Négy nap óta sírok e miatt s nem is leszek én a maga felesége. Mindjárt láttam, hogy még vannak jó ba­rátaim. — Na, kedves Juliskám, ha maga elhisz min­den mendemondát rólam, ha ennyire bízik bennem, ha csak így szeret.. . — Ha nem szeretném, nem sírtam volna. Szó helyett csókkal feleltem s a szivárvány fel­tűnt a láthatáron. De másnap még rákezdte megint félenyelgre,fél­­komolyan: — Nem leszek én a maga felesége, mert maga csapodár. — Igazán nem lesz ? — Igazán. — Mutassa hát meg az ajtót, hadd menjek. — Ott van. — De nyissa ki s mutassa meg az utat. — Azt nem teszem. — Miért? — Mert még magam is útra kelnék magával. Mosolygott s én boldog valók. De hát voltak nagy gondjaink is: a sok bevásárlás, varratás, lakás­fogadás. A papa, a mama, az én angyalom, meg én alig tudtuk végezni a sok végeznivalót. Meg a szem­rehányások . — Maga rész ember! Nem is tudom, mert csókolom én magát annyiszor. Bizony nem ér­demli meg!— El kellett látogatni a plébánoshoz is, hogy ki­hirdessen. De csak a káplánt találtam. — Tisztelendő úr, én bizony protestáns vagyok, de a menyasszonyom katholikus. — Tehát vegyes házasság. — Az. — Akkor kegyednek meg kell ígérnie, hogy gyermekeit a katholikus hitben neveli. — Úgy tudom, hogy a törvény ezt nem kívánja. Nem is tudom bizonyosan, lesznek-e gyermekeink, és ha lesznek is, előre nem határozhatom meg, hogy mit higyyenek. — Nekünk kötelességünk azt megkívánni, a­mit elmondtam. Ha felnőnek, az ő dolguk, mit higy­yenek. Aztán még valami egyébre is lesz szüksége önnek, primási dispenzációra. E nélkül nem eskethe­tem meg önöket. — Hát utazom Esztergomba s megszerzem. — Megszerezni a mi dolgunk. De hát mily okot hozzunk fel, hogy nőül venni kívánja meny­asszonyát ? — Mert szeretem. — Ezt csak nem hozhatjuk fel oknak. — Na ez eredeti! Hát mi okból házasodjam, ha nem szerelemből ? — Nekünk más okot kell adni, például, hogy a család számos s kívánatos, hogy a leány ellátást nyer­jen, vagy ehhez hasonlót. — Furcsa! Hát szerelemből nem vehetek el katholikus leányt ? — Jól van! Igazolni kell továbbá a védköte­­lezettség teljesítését. — Nem voltam katona, gyönge­ mellűnek nyil­vánítottak. — Hát akkor az utósó sorozásról szóló iratot fogjuk kérni. Nem mindjárt kell, csak az esketés előtt. Ajánlottam magamat s a lépcsőn egyet nevet­tem : nekem, mert protestáns vagyok, szerelemből el sem lehet vennem egy katholikus lányt ? Derék ! A magam papjánál könnyen ment. Beírta a be­­irnivalót s nem kérdezte: hol esküszöm, mily vallá­­súak lesznek a gyermekek s voltam-e katona ? — Tudja mit, Juliska ? — Mit? — Én magát »hivatalosan,« nem szerelemből veszem el, hanem azért, mert kívánatos, ha a leány ellátást nyer, így mondta a káplán úr. Szívünk mélyéből nevettünk. Mi tudtuk csak igazán, hogy mi a mi összeketésünk oka. Meg is pe­csételtük mindjárt egy csomó csókkal. Másnap sok ügygyes bajjal megszereztem a so­­rozási iratot s vittem a plébániára. — Kegyed protestáns, — mondá a plébános, — nekem ehhez az irathoz nincs közöm. E tekintet­ben saját lelkészéé a felelősség. — De hát a káplán úr kívánta tőlem. — A káplán még fiatal, s eltéveszté a dolgot. Tessék ezt saját lelkészével elintézni. Futottam oda. — Hisz kegyed már huszonhárom éves, nekem nincs szükségem ez iratokra. — A katholikus káplán kívánta, hogy meg­szerezzem. — Nem értem, mért kívánta. Nekem nincs szükségem ez iratokra. Volt hát mért szaladgálnom. De se baj, most már legalább rendben van minden. * Jött a nagy nap — az esküvő napja. Előtte való éjjel furcsákat álmodtam. Végig vonultak előttem ifjúsá­gom emlékei: pajzán csínyek,üres vigasságok,hók,tánc, sok csinos lány — valódi lepkeélet. Magam is megje­lentem magam előtt — a szőke ördög árnyéka, tán­cos éjek után halványan, lázas szemmel, panasz­kodva és keserűn nevetve. Rámutatott egy asztalra, melyen széthányt kártyák és kiürített palackok álltak. Számon kérte tőlem az átdőzsölt órákat, könnyen hivő lánykák megzavart szívét, olcsó hódításokat. De én nevetve dobtam hálósipkámat az arcába s ő haho­­tázva tűnt el. Gunyolt-e, szánt-e ? Majd gyászmenet vonult el előttem, a koporsón e két szóval: »Szőke ördög!« Szegény! a tréfás, ing, léha fickó meghalt —• kiáltám elborzadva s — fölébredtem. Sajátlag föltámadtam, mint komoly, mélyen érező, boldogságtól sugárzó vőlegény. Az esküvő szép egy ünnep volt, s azóta egy kis királyságban élek, melyben boldogan uralkodom. Ki­rályi palástom a hálóköntös, koronám a házi sapka, kormánypálcám a csibukom nyele, címerem a­­ pa­pucs. S mily boldogan uralkodom! . . . Uralkodom ? . . . Csitt! meg ne hallja a feleségem. * — De hát hol itt a történet, a bonyodalom ? — Bonyodalom ?, az nekem nem kell, történet­nek pedig, azt hiszem, elég változó történet az, midőn egy csélcsap fickóból komoly, jó férj válik a szerelem hatalma által. Ilyen történetet kívánok én minden lányos házhoz, még pedig annyit, ahány derék lány van a háznál. A j a n i n a i pasa. (Keleti kép.) Reichenbach Mórtól. (Folytatás.) —­Nem Ali pasa léptei ezek?-------nem hal­lottad ? de nem, minden csöndes még odaát. Oh mint dobog szivem! Ha el sem jönne ma! — Még egyetlen este sem maradt el! — sut­­tog­ a barátnő. — Oh, és én soha sem vártam őt oly nehezen, mint ma! Hisz az ő kezében van fivérem élete, és Ali oly igen haragszik reá! — Talán csalódott Fatima------­— Nem, nem, érzem én sejtelemteljes aggá­lyomról, hogy Fatimának igaza van, már rég retteg­tem attól. — De hogy gyűlölheti fivéredet, ha téged any­­nyira szeret, mint magad hiszed ? — Azó lelke nagy és hatalmas, de szivében csak egy szeretetnek van helye. Én bírom e szerel­met, de senki sem osztozik velem abban, még fivé­rem sem. Györgynek fiatal hősi hite féltékenynyé és haragossá teszi őt! De szavaim talán lecsilapítják haragját. Oh, én ismerem őt, úgy mint senki más. Tudom hol szenderegnek lelkében a nemesebb érzel­mek, és én már oly sokszor eltaláltam a hangot, mely azokat rezgésbe hozá. Anastasia csodálkozva nézett föl reá. — Honnan veszsz te erőt ez embert szeretni, ki előtt mindenki reszket ?

Next