Fővárosi Lapok 1878. január (1-26. szám)
1878-01-01 / 1. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ első számához. rab, ha három főalakját tökéletesen megmásítják, a bonyodalmat elhagyják s a színhelyet máshová teszik, a darab címe aztán megmaradhat. Így járt Grrndt pályanyertes vígjátéka, »Keleti bonyodalmak« című, mert egy multszázadbeli osztrák diplomata, báró Van Swieten és egy rég megbukott bankház, Arnstein és Eskeles fordulnak benne elő. Mi ebből a tanulság? Az, hogy máskor, ha Laube igazgató pályázatot hirdet, jó lesz a pályabírók közé fölvenni az államügyészt is, az majd legjobban megmondhatja, melyik a legjobb darab. A másik áldozat Anzengruber: »A negyedik parancsolat« című népszínműve, mely ugyancsak megrostálva, megszitálva lát csak lámpavilágot. Még a címét is elváltoztatták »Egy népszínmű«-re. Jó, hogy a szövegben ez a mondat nem fordul elő : »Legyen, mint a parancsolat,« mert akkor most ezt is így kellene mondani: »Legyen mint a népszínmű.« Bizonyosan akad Bécsben ember, aki ezek után a Karl-színház karácsonyi balesetét is az államügyésznek fogja fölróni. Ott ugyanis »a két árva« című iszonydarab előadása alkalmával egyszerre csak elaludt a gáz és sehogy sem akart többé fölébredni. A közönség kénytelen volt elmenni. Hátha ezután az államügyész, nehogy tilalmainak ódiuma reá nehezedjék, az eltiltások helyett ezt a módszert fogja alkalmazni ? A darab nem tiltatik el, de mindjárt az első jelenetben a gáz elalszik és nem lehet tovább játszani. Ajánlom ezt a közigazgatási ötletet. Csakhogy akkor meglehet, olyan intermezzókat fogunk tapasztalni, minő vagy két évvel ezelőtt történt ugyancsak a »két árva« nem tudom hányadik előadása alkalmával. A színészek t. i., megunván már az örökkévaló »kétárvaságot,« elkezdtek a közönség tudtán kívűl a színpadon mindenféle tréfákat űzni. Egyszer például a lelketlen madame Frochard-nak, ki a színpadon a hatalmába kerített árva leány vakságának révén koldulgat, valaki a szokásos hideg tallér helyett bizonyos forró húsételt nyomott markába, melyet (elég furcsán) Bécsben frankfurti, Frankfurtban pedig bécsi melléknévvel szoktak jelölni. Madame Frochard a szokatlan melegségtől úgy megijedt, hogy az alamizsnát majd elejtette, azután meg majd oda lett nevettében. De ha mármost a»kétárvá«-ban vagy egyéb darabban megint el talál aludni a gáz, a frankfurti helyett majd egy szál fagygyugyertyát nyom az utcai könyörületesség madame Frochard markába, annak a fényénél aztán tovább játszhatik, minden cenzúra dacára. E napokban végre a nagyközségi ribilliónak is vége szakadt. Habemus magistrum civium! Van megint polgármester! Dr. Felder Kajetánt, a község derék fejét, újra megválasztották fejnek, miután egy dühösködő ellenzék évek folytán csak háznak akarta elismerni, melyre ütni lehet. A mozgalom igen nagy volt és igen heves. A »Landstrasse« valami hepciás dr. Mandl vezetése alatt már-már el akart szakadni nagy Bécs városától és csakhogy hivatalosan tudtára nem adta Dr. Petermann gothai mappa-diktátornak, hogy ezentúl Ausztria mappáin Bécs mellett külön kitegyen egy »Dritterbezirk« nevű várost, mert a »Landstrasse« nem akar többé a nagy »Bezirkopolis« alkotó része lenni. A szakadár párt legmérsékeltebb része legfölebb arra az engedményre akart volna ráállni, hogy a »többi« Bécset, majd ha jól viseli magát, idővel tán fölveszik »Dritterbezirk« városába extravillánnak. Most Mandlék véglegesen megbuktak és Bécs meg van mentve. Dr. Feldernél különben tisztességesebb polgármestert nem is igen találhatnának. Tetőtől-talpig becsületes, egyszerű és mivelt, sőt tudós ember. Mikor a bécsi köztárlat alkalmával a persasahnak bemutatták, egyszerre megszólalt és persa nyelven üdvözölte Xerxes utódját. A sah meglepetve, hogy körülbelől érti, mit mond az osztrák Teherán elöljárója, csodálkozását fejezi ki, hogy a bécsi nyelv annyira hasonlít a persához. Mire aztán dr. Felder felvilágosítá, hogy a persa nyelv a bécsivel együtt az árja nyelvcsaládhoz tartozik, de azért némi csekély különbségek mégsem tagadhatók el. Dr. Felder sokat utazott keleten mint természetbúvár, különösen a lepkékre fordítva figyelmét. Lepkegyűjteménye a legteljesebbek közé tartozik s a tudomány ez ágát némileg előbbre is vitte. Vagyona tulajdonképen nem nagy, de elég arra, hogy anyagilag függetlenné tegye. Hogy miképen tett rá szert, az sem egészen érdektelen. Sok évvel ezelőtt, mikor még dr. Felder egyszerű ügyvéd volt, egy társaságba került Dr. Berger Nép. Jánossal, ki később miniszter lett, és az öreg Drekerrel, a sörkirálylyal, ki ama boldog időben, midőn még nem szent Tichatius, hanem szent Schwechatius áldása nyugodott Bécsen, errefelé nagyhatalmasság szerepét vitte. Dr. Berger, mint ki ki tudja, igen csípős nyelvű ember volt és holmi rész vagy jó élcet sehogysem birt lenyelni, így ez alkalommal is valami nagyon elméset talált mondani az öreg Dreherre, mit ez olyan zokon vett, hogy mihelyt haza érkezett, elővette végrendeletét, melyben dr. Berger volt a hagyaték kezelőjének vagy minek kijelölve, és dr. Bergert kihúzva, dr. Feldert írta helyébe. A két ügyvéd nem is sejtette, hogy az éj fátyla alatt milyen végzetes chassez-croiser-t csinálnak épen a Dreher testamentumában. Mikor az öreg meghalt, dr. Felder átvette a végrendeletileg rábízott hagyatéki ügyet és elintézésén százezer forintot nyert. Ez képezi a vagyona és függetlensége sarkkövét, melyen azóta igaz, hogy nem igen ment túl. Pár nap óta Bécsnek jege is van. A városi park végében, ott hol a Wollzeile a ringbe szádül, esténkint megint ki kigyul a két fényes villanyos nap, két magas árboc tetején, mint Hero, messzire világító lámpafénye, mely hívja Leandert, hogy uszszék azaz hogy korcsolyázzon át hozzá a Bosporuson . . . azaz hogy a Wien folyó befagyott pocsolyáin. És Leander nem hivatja magát hiába, hanem szót fogad. A burg-színház egyik fiatalja már ott is hagyta a jégen nem annyira a foga fehérét, mint az orra pirosát, mert jól megvérezte magát elbuktában. Előbb orrát rakta a jégre, most otthon jeget rak az orrára: sic nos mutamur! Közbe-közbe az ég köde is megrendült kissé és faszolni kezd. Tegnap délben a jég magasában már valami kerek, fehérkésen világító korondot is lehetett észlelni. Némelyek erőnek erejével azt akarták elhitetni, hogy az bizonyos »nap« nevű égitest, mely már huzamos idő óta nem mutatkozott; én azonban hajlandóbb vagyok ama tárgyat valami új transparens órának tartani, melyet tán titkon szavazott meg a község tanácsa s melynek eddig csak fehér lapját helyezték el, de mutatói s az órák számai még hiányoznak. Hiszen majd eldűl, kinek van igaza. Hevesi Lajos: Az újévi ajándék. (Ballada prózában.) Az u. n. »újévi ajándékok« ősidőktől fogva közkedveltségnek örvendenek. Ez persze elsősorban a megajándékozottakra áll, kivéve ha ezek oly hálátlanok az »ajándék-marhának« jogait is megolvasni. Az ajándékozó ilyenkor rendesen a nyugodt lelkiismerettel kénytelen megelégedni és amaz édes öntudattal, hogy neki most sikerült egy ember-vagy polgártársát (mert vannak oly polgártársak is, akik nem emberek) egy kis kellemes meglepetésben részesíteni. De bármily nagyértékű kincs legyen is a nyugodt lelkiismeret és a tiszta öntudat, mindaddig az ajándékozott lesz előnyben a »nagylelkű« ajándékozó fölött, amíg csak el nem jő az a szép idő, amelyet az emberiség nagy barátja, Jean Paul, óhajt: »Oh, mért nem élünk egy szebb korban, mikor az ajándékozó hálálkodik az ajándékozottnak!« Nagyon valószínű, hogy ezt a szebb korszakot elérni nem fogjuk soha. Hiszen már majdnem elértük azt a rútabb korszakot, amikor a megajándékozott sem hálákodik az ajándékozónak. A talán mi nem élünk a háladatosság századában. Az emberek ritkán tesznek olyasmit, amiért hálát érdemelnének. A közkedveltségnek örvendő újévi ajándékok is nagy részben olyanok, amelyek szinte robotszerű jelleget viselnek. Szemben a financtörvények által megállapított rendes »évi adó«-val bátran lehetne ezeket rendkívüli »újévi adó«-nak elnevezni. A törvény, mely ez utóbbit ránk diktálja, nem sokkal kevésbbé szigorú, mint az adótörvény. Neve: szokás,etiquette és »noblesse,« mely »oblige.« A boldog újévet kívánásnak ajándék alakjában nyilvánulása gyakran nem egyéb, mint egy becsületbeli adósság, melyet a nagy világ emberei elébb fizetnek, mint a váltótartozásokat és a szabókontókat. Hogy volna aztán valósítható a nemes idealistának álma ? Mikor fogják az emberek egymást anynyira szeretni, hogy az rebeg majd köszönetet, aki a másik számára áldozatot hozott? Hiszen még az u. n. »Danaidák ajándékai«-t is az szokta megköszönni, aki kapja! Ami engem illet, én csak egyszer voltam oly helyzetben, hogy mint megajándékozott, ráadásul köszönetet is kaptam, amikor t. i. egy magyar író újévre költeményeinek diszkiadásával lepett meg. Egyébként marad a régi nóta. Az kapja a köszönetét, aki szokásból, etiquette-ből ajándékoz. De mert eszembe jut egy ajándékozási eset, amelyben egyik fél sem nyert köszönetet, elmondom a nyájas olvasónak az újév alkalmából. Előbb azonban, mint Pákh Albert szokta volt mondani, három csillag következik.* * * — Borzasztó nap az az új esztendő! — kiált föl affektált nyegleséggel Béla, a házi úr fia. — Háromszáz gratulációt kell széküldenem! — És hármat kapsz helyébe ! — dörmögi magában egy vén államhivatalnok, aki még miniszterének is reszert boldog újévet kívánni. — Az én újévi üdvözleteimre már két hét óta írják az adreszeket írnokaim, — tréfálódzik egy tekintélyes fővárosi ügyvéd, akinek irodájában fogalmazgat a dicsekvő fiatal arszlán. — Én az idén nem gratulálok senkinek. Megváltottam magamat tíz forinttal egy jótékony nőegyletnél, — szól egy reserve-hadnagy. — Ejnye, melyiknél? — támad rá egy bájos egyleti hölgy. — Az státustitok, — mondja fontosan a kérdezett. — Majd annak idején olvassák a lapokban. — Ah, tehát ön az a jótékony adakozó, akinek nevét oly gyakran olvasom a nőegyesületek kimutatásaiban, — szól a háziasszony. Én azt hittem, hogy az az ön hasonnevű nagybátyja! A reserve-hadnagy elvörösödik. Zavarából a szeretetreméltó háziasszony — ugyanaz, aki zavarba hozta — menti ki, más tárgyra térve át. A »más tárgyra áttérés« igen fontos része a konverzáció mesterségének. Ehhez olyanféle ügyesség kell, mint a fonalat elejteni és aztán helyette egy másikat fölemelni, mégpedig úgy, hogy a változást senki se vegye észre. A háziasszony tehát igy szólt: — Az »újév« lévén napirenden, mit kívánnál te újévi ajándékul, kedves Angyalkám ? Angyalka k. a., kinek a háromszáz gratulációt szétküldő ifjú teszi a szépet, egy sokat jelentő pillantást vetve Bélára, ekként felel. — E tekintetben nem merek nyilatkozni, kedves nénikém, mert papa, aki legtitkosabb vágyaimat is teljesíti, azt hihetné, hogy pressziót akarok rá gyakorolni. Annyit azonban meg merek vallani, hogy nagyon szeretnék újévre egy szép szonettet kapni. — Szonettet! — kiáltják egyhangúlag és csodálkozva többen. — Igenis, egy szonettet! — ismétli a szép caprice-tündér. — És meg vagyok arról győződve, hogy ez egyszer a papa nem fogja kívánságomat teljesíteni! És újra egy sokat jelentő oldalpillantás érte Bélát, igéző mosolylyal kisérve. — Kegyetlen! — sóhajtja magában Béla, aki tudja, hogy most a szonettet el kell készítenie minden áron, még ha életével vagy egy heti álmával fizetné is meg a szokatlan fáradságot. — Különös szeszély! — kiált nevetve a szép Emma, aki a reserve-hadnagy által udvaroltat magának (de nem komolyan!) — Én nem szeretem a verseket, melyek hozzám vannak intézve. Hanem boldog volnék, ha nagypapus egy szép ficusszal lepne meg. A tavalyi egészen odavan, kiszáradt. —Milyen követelő ez az Emma! — duzzog magában a hadnagy. — Nekem, — mondá a háziasszony, — az lesz a legkellemesebb újévi ajándék, ha szeretetreméltó vendégeim megígérik, hogy a jövő évben is szerencséltetnek »jour fix«-eimen. — Asszonyom, ön nagyon lekötelező — hebegé egy harmadéves jogász, aki a hízelgő nyilatkozatról azt hivé, hogy az hozzá van intézve. — Én egy új állótükröt szeretnék! — szól az ügyvéd neje. — Én egy pár karos gyertyatartót akarok kapni ! — mondja kategorikus imperativusban egy delnő, aki köztudomásúlag papucs alatt tartja férjét. — Én száz darab levélpapírt borítékkal, monogrammal, de divatos monogrammal, szeretnék kapni! — mondja egy még rövid ruhában ügyetlenkedő fiatal hajadon. — Én a »Lohengrin« díszkiadását szeretném . — ekként sóhajt egy Wagner-imádó »Musik-Fox.« — Én egy szép hátas paripát szeretnék á la »Kincsem!« — szerénykedik a gyalogos reservehadnagy. És igy mindenki elmondta egymásután és néha egymás szavába vágva szívének titkos óhajtását. Persze kiki ama reményben, hogy az illető meg fogja érteni. Csak a legszebb és legszeszélyesebb leány az egész társaságban, a »jour fix« királynője, a bájos Irén nem szól; ő egykedvűleg hallgat imádójának (ez már komoly udvarló, miniszteri titkár) bókjaira. — És te, kedves Irénem, mit kívánnál magadnak ? — fordult hozzá a háziasszony. Irén fölemelte fejecskéjét, szemébe nézett a kérdezőnek, de úgy, hogy nagy barna szemének egy sugára a miniszteri titkár monokliját érintő, és nyugodtan válaszoló: — Egy mopszlit! Átalános szörnyűködés. — És pedig valódi bolognait! — téve hozzá parancsolólag, egy elbűvölő tekintetet vetve a min. (rövidítés okáért!) titkárra. — De, kedves Irén, ha valaki e kívánságot komolyan venné ? — okoskodék Angyalka. — Azt akarom! — felelte röviden a kérdezett. Az ilyen három csillag nagyon sokféle jelentéssel bír. Gyakran egy kis barátságos oázis, amelyen megpihenhet az olvasó vagy előkészülhet váratlan és meglepő eseményekre, néha a valutat képezi, amelyen az olvasó Herkulesz elhatározza magát, hogy folytassa-e vagy abbahagyja a megkezdett olvasmányt? Én nyílt kártyákkal játszom. Az én három csillagom feladata az olvasót rendkívüli eseményekre előkészíteni. Mert ilyenek következnek. X-eknél »jour fix« van. Künn az utcán hideg december, benn a vendégszerető ház termében meleg július, melyet nem annyira a kandalló tüze, mint inkább a víg társalgás heve idéz elő. Miről beszélnének az emberek egyébről, mint a közel új esztendőről ? A boldog emberek örülnek az újévnek, mely számukra új örömeket hoz.