Fővárosi Lapok 1878. március (50-75. szám)
1878-03-01 / 50. szám
Péntek, 1878. március 1. 50. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre FŐVÁROSI LAPOK Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. hivatal. Teljes számú példányokkal szolgálhat a kiadó Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Gyöngéd hírnökök, Fecskepár van künn a házon, Agg nő benn a házban, Várja régen a fiát ő, Bús szivében gyász van. »Régen elment, merre van most ?« Mindig, mindig kérdi; Fecskepár a házeresznél Bús szavát megérti. ,Oe ha tudnád, hogy mi láttuk, Távol járva, kelve , Amidőn szép délvidéken Szállottunk telelve !‘ »Mit csinálhat, jól megy dolga ? Vágyik-e mit hozzánk ?« Fecskék szólnak : ,Ha Tehetne, Szárnyainkon hoznánk! ,Bajt nem érez, és nem vágyik; Mondanék fenéked, De te a mi csicsergésünk, Tudjuk, hogy nem érted !! »Nem jön-e még, vagy jön-e már ? Napról napra várom; Minden évben azt ismétlem : Eljön még e nyáron !« S szól a fecske: »Tengerparton Álmodik felöled, Te nem látod, a ciprusfák Eltakarják tőled !« Majthényi Flóra. Tévút.Tkon. (Beszély.) irta Nagy László. (Folytatás.) Haza tért, haza tért a házba, melyben leélni hitte napjait s a mely nemsokára idegenné válik. Miért ment maga Breutnerhez? — támadott a mindennel elégedetlen ifjú — miért nem irt ? miért nem üzent? Oh, a végcsapás fájdalma megsemmisíti az egyént s önkénytelen gép lesz, melyet a szeszély mozgat, — sohajtá. Majd feleleveníté a válás gondolata a múltak emlékeit, de ezek közt egy sem volt vigasztaló, egy sem, a mely bár futó örömmel töltötte volna be szivét. A jövő?J Oh, már megjelentek azok, a kik szeretetből kínzói lettek! A holtak féltékenyen őrizték hatalmukat s nem akartak megengedni semmit, mely által a világgal érintkezésbe jön, de az ifjúban oly erős volt az ösztön az élő világ s annak fogalmai iránt, hogy a baráti áldozat ellen hiába küzdöttek, nem vethettek e miatt szemére önzést, sem Ombody alakját nem tehették ellenszenvessé, mert a Zoltánt ért csapásban sem részes nem volt, sem abból rá semmi haszon nem látszott háramolni. A már egyszer elveszített harcot újult erővel kezdték meg most, mert érezték, hogy egy eszmének engedve, egy kötelességnek engedve, újak és újabbak fognak feltolulni s ott az ifjút tőlük a nagy világba ragadni. Nem merték megtámadni azért, mert nem fogadta el Breitner ajánlatát, hiszen ők tanították arra, hogy a világ egyik tagjától sem, legkevésbbé pedig a Breutnerektől fogadjon el valami kegyelmet; de megtámadták ezért s vádolták azzal, hogy megunta társaságukat, megunta sírjukat ápolni, keresi a címet, a melylyel tőlük elszakadhat s a nagy, önző és szűkkeblű világba lép ; elég merészen feltűntették Gizela alakját is, amelytől örökre elvál; egyszóval feltűntették mindazt, ami e helytől való elválást megnehezítette, lehetetlenné tette. A már adott szó, a barátja iránt szükségkép hozandó áldozat helyre állították ugyan a mérleg egyensúlyát, de nem billentették le, és ő a fáradalmak s lelki küzdelmek miatt élettelenül rogyott össze e szavakkal: »Oh! vigyetek magatokkal !« Ombody vígan mulatott Elizzel s nevetve mondá a hallott hírre: — Ez az én művem. Kiveszem a falu sorából s beledobom a világba, a hol addig ütik, verik, mig ő is üt, vers keresztüldolgozza magát az életen. Mulatása nem sokáig tartott, mert Zoltán inasa lelkendezve jött jelenteni, hogy az urfit a földön összeesve találta. Ombody megdöbbent, mert értette, hogy az ősihez ragaszkodó, makacs embert a birtoktól való elválás gondolata törte össze. Sietve ment barátja lakására, ahol egy pamlagon találta azt öntudatlan állapotban. Hűségesen őrködött mellette, estefelé megszűnt a láz, a beteg felveté szemeit. — Hogy vagy? Mi bajod? — Nincs semmi bajom, — viszontá tört hangon, — a pénzt megkapod. — Nagyon megijesztettél s ennek köszönd, ha elárulom tervemet. Sorsodra befolyással akartam lenni, ki akartalak dobni a világba s ezért kellett a pénz. Ha kölcsön veszed váltóra, kinevettelek volna megbukott elveiddel együtt; de te azt az utat választottad, melyet tőled vártam. Kezemben volt sorsod, de megdöbbentem a felelősségtől, nem néztem útjába állani, légy tetszésed szerint, a pénzre nincs szükségem. — Késő, — viszontá Zoltán komoran,— szavamat vissza nem fogom venni. — Ne félj, vissza fogják azt adni. Zoltán egy ideig habozott, de a küzdelemben kifáradt lélek vágyott a nyugalom után s az est is meghozta rendes látogatóit, kik szintén igy akarták, sőt a remény egy gyönge sugarát is beengedték lopózni szivébe s igy végre kijelenté, hogy ha nem követelik tőle szavatartását, birtokát nem adja el. Ombody másnap elbeszélte Breutnernek saját cselszövényeit s Breutner visszalépett az alkutól. Napok folytak, napok teltek s Zoltán jobban lett, Ombody ottmulatását pedig csak napok határozták meg. Zoltán elhidegült iránta; a tréfa mélyen sértette s naponkint szégyenletesebbnek tűnt fel a vásártól történt visszahúzódása, naponkint világosabb lett, hogy az idegenek kegyelmesek voltak iránta s ő e kegyelmet elfogadta. Komorsága belső elégedetlenségével aránylatosan nőtt s az élőket kerülve, csak hallottjainak élt, a kik minden újabb szerencsétlenség okául az élőkkel való érintkezést, az irántok való hűtlenséget tüntették fel. — Nincs párja Eliznek, — kiáltá lelkesedten Ombody, — nagyszerű leány, alkalmat adott Gizelát megakasztani. Ma egy fiatal embert találtam ott s Eliz elárulta, hogy Gizela kezéért cseng. Rögtön céloztam is rá és Gizela hallgatott. Az igaz, hogy oly szemeket vetett rám, mintha apját gyilkoltam volna meg. Azt hiszem, az amire kosarat fog kapni. Ombody elutazott, de távozása nem állította helyre a remetelak nyugalmát. Mint már annyiszor leírták, a vetélytárs megjelenése nyilvánvalóvá tette a szerelmet, a veszély megérkezte képzelhetővé tette a netaláni veszteség fájdalmát. A harc megújult s az árnyak most már veszedelmes ellenre találtak, az általa felgyújtott tündérvilág szebb tájit tüntette föl az ő sötét, nyirkos hazájuknál és midőn győztek, győzelmük illő volt lényükhöz, a diadalmenetet viaszgyertyák halvány fénye világítá meg s a sötét zászlók csüggedten hajták össze szárnyaikat. A harc hosszan és elkeseredetten dühöngött s csak akkor dőlt el, midőn egy ragyogó, daliás alak lépett az árnyak seregébe s ez a büszkeség volt. Káldor Zoltán sohasem fogja házasság által visszaszerezni azt, amit a sors elrabolt tőle, sohasem fogja megengedni azt, hogy valaha jelleme gyanússá váljék, hogy azon egyetlen homályos folt legyen; ily azért boldog nem lesz, inkább kitépi a szívét és vele mindazt, ami gyöngévé teheti. Beköszöntött az ősz, s majd a tél. A két ház közt rég megszűnt minden közlekedés. Káldor Zoltán kimutatta, hogy nem szorult a Breutner-családra. Egy szép téli nap reggelén Breutner Frigyes szobájába hivatta nagyobbik leányát. — Komoly dologról akarok veled beszélni — szólt leányához. — Egy levelet kaptam ma, olvasd el és válaszolj te rá. Mielőtt azonban ezt tennéd, hallgass meg engem. Az, a ki e levelet irta, kétszer kért meg már és én szó nélkül engedtem, hogy visszautasítsd. Ha most harmadszor is igy tennék, apai kötelességemet hanyagolnám el. Fiam nincs s ha idővel én és Adolf bátyád nyugodni térünk, egyedül fogtok állani a világban, barát és ismerős nélkül. A messze vidék ismeretlen rokonai csak oly idegenek vagy még idegenebbek lettek rátok nézve, mint az ország lakói, hiszen más ország szülöttei vagytok, más eszmék uralkodnak bennetek, s ha most nem is oly ijesztő előttetek a jövő, én tudom, hogy szomorú és örömtelen lesz az. Meglehet, nem ragaszkodól az ifjúkor szerelmével az ifjúhoz, de a te helyzetedben nem is szabad csalfa álomképeket alkotni, nem szabad boldogságodat egy eszményképhez kapcsolni. Mint előbbi hazánkban jövevény volna az, aki mint mi, idegenül beköszönt és tért foglal, úgy az lesz az itt e hazában. Ne gondold ezt gőgnek, lenézésnek, átalános törvény ez; s bár merre menj, az idegen idegen marad, mert a szív belseje nem nyitott könyv és egynéhány kedves halottunknak kell lenni, amely e földhöz kötve, elismertesse polgárjogunkat e földön. Nem folytatom tovább, hiszen te mindig megértettél engem, megértetted azt, hogy csak azok közül választhattok, akik, mint én, az élet kezdetén csak jóakaratot, becsületességet és munkakedvet ajánlhatnak s nevükért cserébe nem kívánják vagyonodat, hogy koldusbotra juttatva, a nyomor karjaiba dobjanak. Jóakaratú, becsületes ifjú jaz, a ki most kezedet kéri, legalább ilyennek ismerem s nem hiszem, hogy csalódjam benne; ha teheted, ha gyűlölséget nem érzesz iránta, nyugtasd meg apádat. Gizela gépileg vette át a levelet s halványan szótlanul sietett szobájába. (Folyt. köv.) Két szerelem. (Regény.) Írta Salvatore Farina. (Folytatás.) De más részről sem voltam biztos, hogy nem csalódom, érzelmei változatlanok lehettek irányomban, de természete nem; az a feltűnő hidegség, melylyel Jenőt fogadta, egy más ismeretlen oknak lehetett közvetett következménye. S mi lehetett ez a titok? s miért épen rám nézve titok? honnan jött az erő, mely az elválaszthatatlant elválasztotta, mely a tökéletes öszhangot összezavarta, mely sziveinket, melyek annyi ideig voltak együvé forrva, melyek oly szépen megosztoztak a szerelmen, úgy eltávolította egymástól ? Engem is láz fogott el, — a kétely láza s feldúlt lélekkel vánszorogtam Clélia ágyához. Nyugtalan, zavart álma volt. Jó ideig néztem mozdulatlanul — s ama pillanatban nem kételkedtem, hogy az én szavaim voltak okai fájdalmának s szemrehányást tettem magamnak. Keblének gyors emelkedése időről-időre nyugodtabb, lélekzete szabályosabb s álma mélyebb volt. Eltávolítom a lámpát, hogy fénye föl ne ébreszsze, s egy kis asztal elé ültem. Mély szomorúság fogott el, s nem tudom miért, félelem szállt meg, jó-