Fővárosi Lapok 1878. augusztus (175-199. szám)
1878-08-02 / 176. szám
Péntek, 1878. augusztus 2. t?f). szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ....... * írt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden nap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A siklódi rabbi leánya. Szép, holdas az este. Lágy szellő ringat Fnt, fát, virágot. Édes a lég. »Drága szerelmem !« — röppen a légbe. Forró csók csattan, a láng úgy nem égne. Ág a virágot hullajtja rég. Zsinagógában fölsír az ének : »Messiás jöjj el, jöjj mielébb !« Rabbi a könyvet forgatja, nézi, Máskor nem szokott ennyi láng égni S még sem lát mostan, minden sötét. Hosszan imáznak, közel az éjfél, Messze hangzik el síró daluk. Ősz rabbi könnye csorog a könyvre. »Mily szent — susogják — lelkünknek őre! Jehova irgalmazz, bűnösek vagyunk !« Hajnalra pirkad. — harmatos fűben Szép Sára bolyg és könyve fakad. Tépdes virágot, kérdi a fáktól: »Bűnös-e?« — de itt senki sem vádol. Visszasusogják: »Szeretni szabad.« Könnyű a lépte, nem hajlik alatta Fű, virág. Nyoma sincs, hogy hová bolyong? S mégis halványan, szomorú arccal Árny jár nyomában. Angyal a karddal. »Jaj atyám!« — sikolt fel. — »ítélni fogok.« »Nem vagyok bűnös.« — »Sáron rózsája illata nélkül mit ér neked ? Mocskot a hattyú, foltot a kócsag Türnek-e, lányom ? .. Oh, felelj, mondd csak !« Zokog a lányka : »Hagyd szerelmemet.« »Oly szép az arca, lágy a beszéde, Szive nemes, jó. Mint szeretem ! Szemével bűvöl, ajkával éget, Megszégyeníti csókja a mézet!« »Krisztust imádja. Jöjj, lányom, velem!« S vonja magával. Halk zokogás közt Szótlanul mennek. Bánatos ut ! Erdőnek árnyát űzi a hajnal, Fű, virág felek, kérve marasztal, Mély patak habja mormolva fut. A nap is feljö, éjjel is támad, Hold fénye tör a gályákon át. A rabbi ott sir, ott bolyg a parton : »Jehova nagy vagy, hitedet tartom !« Tündérek élesztik áldozatát. Szabó Sándor: Lajos pap. (Történeti elbeszélés Budapest múltjából.) irta Véka L. (Folytatás.) Már IV. László országlata alatt egyengette a római pápa a talajt, hogy hatalma Magyarországon, melyet a pápai udvar Szent István ideje óta mindig hűbérének szokott volt tekinteni, az eddigieknél szélesebb gyökereket verhessen, s ugyanazért, amind V. László a szép kun Edua megvetett szerelme boszújának áldozatul esett, uralmát tényleg bizonyítandó, híveinek segítségével azonnal megkoronáztatta követe által magyar királylyá Martell Károlyt, a szicíliai királynak a pápai udvar tiszteletében felnőtt fiát. De a német-római császár is szerette volna, már ez időben Magyarországot a kedvtelése szerint kizsákmányolható német gyarmat sorsára sülyeszteni s akadtak eme terv kivitelében is segédkezők az országban, kiknek biztatása eredményezhette, hogy Kun László halála után merészelte Rudolf német-római császár Magyarországot a német birodalom hűbérének nyilvánítani és a királyi méltóságot fiára, Albrechtre, ruházni. Azonban a nemzet nagy zöméből nem halt valaki az önbecsülés, önállóság és függetlenség érzete. Lázas ingerültséggel utasította vissza az idegen beavatkozók terjeszkedési vágyát, és sikerült a magyarság legjobbjainak támogatása mellett III. Endrének ősei trónját nemcsak elfoglalni, de minden fondorlat ellenére haláláig menten meg is tartani. Az ármány mindamellett nem hagyott fel a győzelem reményével. Csak visszavonult odúiba, várva a terveinek legkedvezőbb alkalmas idő bekövetkeztét. Emez idő elérkezettnek látszott, midőn Endre ■rsírboltjánál az Árpádok felfordított pajzsa jelzi, hogy sorsának új várpontjához jutott Magyarország. Az egymással élesen szemben álló három párt országszerte újra megkezdette élethalálra vívott tusáját, és a kedélyeket elmérgesítő hatásával beforakozott a legmagasb sziklavárakba s a társadalom legalsóbb rétegeibe is. Pest s főleg nyilvános életének központja, Pestújvár sem állott a mindent elsodorni kész vész hatalmának körén kívül. Nem hiányzott itt az egekig csapkodó lángok szítására alkalmas gyúlékony anyag. Magában a községnek szervezetében rejlett a könnyelmű meghasonlás magva. A látszólag egységes község tulajdonképen a magyar, német és olasz lakosságnak nem mindig békés házaságban élő három részére oszott, s ezek mindenike külön érdekekért küzdött, talán még külön istent is imádott. Legalább egy templomban a három rész nem fért meg. A magyar ajkú és érzelmű lakosság Szent Mária Magdolna egyházában, a német a boldogságos szüzében, az olasz végre evangélista Szent I Jánoséban imádta a maga istenét. Érvényesítette fajeredetének emlékeit eme há-rom felekezet az országos párttusákban is. Most is az olaszok, utóló emberükig, a pápai udvar törekvéseinek győzelmét iparkodtak elősegíteni; a németek többsége eleintén sürgette a csatlakozást a német birodalomhoz és csak midőn meggyőződött e kísérlete kivihetetlenségéről, sorakozott az olaszok mellé a pápai hatalom zászlója alá; a magyarok végre magyarok maradjanak mindvégig. A pestujvári magyar pártnak nem kis töredékét azonban olyan polgárok képezték, kiknek őseik nem származtak Etelközből, de kik, német eredetük dacára is, szívben lélekben magyaroknak vallották magukat s ebből folyó kötelmeiknek mindig hűen megfeleltek úgy a vértől párolgó csatatereken, mint békés polgári harcokban is. Megállták ezek helyüket mindig, jó és rossz napokban, szorosan társulva a magyarok mellé és közé. A pestujvári magyar párt pedig szívesen fogadta az utógondolat nélkül állhatatosan hozzája csatlakozó német eredetű polgártársakat, és ahol tehette, jutalmazta is a kiváló érdemet polgáraiban, tekintet nélkül az egyesek őseinek eredetére, — jutalmazta a polgárok legfőbb nyereményével, a polgártársak önkénytes elismerésével. Annyival elkeseredettebben gyűlölték az ellenkező irányt követő német polgárok ama közülök kivált társakat, kiket hitehagyottaknak véltek gúnyolhatni azért, mert nem akartak orgyilkosaivá lenni a nemzetnek, mely őket vagy elődeiket bizalmas vendégszeretettel fogadta kebelébe, viszonzásul a jövevényektől jót és nem rosszat reményeivé. Hosszas zavargások kényszere szülte végre Pesten a törvény erejére emelkedett szokást, hogy a szabad község legfőbb tisztviselője, az annak élén álló városi főbíró, egyik évben a magyar, a következőben a német polgárok közül választassák s eme változatos sorrend hűségesen megtartatott, habár épen a magyaroknak gyakran volt volna okuk ez egyezményt megbánni s időnkint talán hatalmuk is azt felforgatni. A szószegéstől mindig irtózó magyarok ezt nem tevék, hanem a szenvedett bántalmakat az időben is azzal viszonozták, hogy — midőn az évfordulat őket jogosította kiválóan rendelkezésre, — ismételten megválasztották pesti főbírónak a szintén német eredetűaltért, Kún László királynak újbudai várnagyát, akkorban az ország önállósága és függetlenségéért küzdő magyar pártnak egyik legbuzgóbb tagját. Valter volt Pest bírája akkor is, midőn a III. Miklós pápa által Magyarországba követül küldött Fülöp, formianói püspök, 1279-ik évben Pestújvártt nemzeti egyházi zsinatot tartott, állítólag azért, hogy a IV. László király kicsapongásai által veszélyeztetett vallás és egyház tekintélyét helyreállítsa, voltaképen pedig azért, hogy alkalma nyíljék a magyarországi főpapságot a pápai udvar tervei támogatására megnyerhetni. Az ügyesen szőtt tervet Valter főbiró ébersége hiúsította meg. Midőn éles szemei a cselszövény horderejét felismerték, ő az egyszerű polgár, szembeszállott azonnal az egyháznak akkorban még fejedelmek által is rettegett hatalmával és lehetetlenné tette a zsinatnak együttmaradását az által, hogy tagjaitól az élet fentartásának feltételét megvonta, szigorúan megparancsolván, hogy senki se merészeljen a főpapoknak élelmiszereket kiszolgáltatni. A pápai követnek s a magyar főpapoknak, ha nem akartak éhen meghalni, távozniok kellett Pestujvárról és Új-Budáról. A boszús magyar egyháznagyok ennek folytán szétszéledtek székhelyeikre és velük együtt megszökött a pápa követe is. Meg is lakott e merényletéért a városi biró, de még Pestujvár, Nagy- és Kis-Pest is. A város egyházi átokkal fujtatott, a szegény Valter életével adózott. Kimondani azt, hogy a királya és hazájához ragaszkodó város és bírája eme hűségéért büntettetik, nem lehetett. De nem volt nehéz a buszú kitöltésére alkalmas ürügyet találni. Ladomér esztergomi érsek szerencsésen kifürkészte, hogy néhány bécsi és regensburgi kereskedő árukat szállított a Dunán Pestujvárra, anélkül hogy az ennek fejében királyi kiváltságlevelek értelmében az esztergomi káptalannak fizetendő bért beszolgáltatták volna, — és meg volt lelve az alkalmi ok, melynél fogva Pest egyházi fenyítékkel bűntettethetett. Ha a város bírája, ha az esküdtek s az összes polgárság oly keveset törődtek vallásuk és egyházuk érdekeivel, hogy még arra sem ügyeltek, teljesítik-e a nyerészkedés végett hozzájuk jött külföldiek a főtisztelendő káptalan jólétét biztosító kötelességet, csak méltó, hogy eme vétkes közönyükért s hanyagságukért az egész város lakoljon. Nyugodt lélekkel kimondhatta tehát az erélyes Ladomér érsek az egyházi átkot az egész városra, bezárathatott kivétel nélkül minden templomot és megtilthatta a papoknak a szentségek kiszolgáltatását, megrendelve, hogy senki se merészelje az anyaszentegyház kebeléből kitagadott pesti polgárokat egyházi segélyben részesíteni. Ki állíthatta volna most már, hogy a százados jogok vakmerő megsértését visszatarló ítélet a magánboszúnak kifolyása? Valtert is utolérte végzete. (Folyt. köv.) A Canada del diabioi akna. (Kaliforniai regény.) írta Bret Harte. (Folytatás.) — Már kevés napunk van az ülésszak bezártáig, és legyen nyugodt, Wiles úr!, majd gondoskodunk róla, hogy a dolgot kezünkbe vegyük és el is intézzük, mielőtt Thatcher bácsi tudná, hányadán van. — Ha elintézhetnék megérkezte előtt, — felelte Wiles — biztosan lehetne számítani a dolog jó kimenetelére. Két napot késett, — ha tőlem függne, még tovább maradhatna. E szavaknál Wiles erkölcsös kebléből nagy sóhaj tört ki. Ha a baleset hegyi úton történik, — ha