Fővárosi Lapok 1878. november (252-276. szám)
1878-11-08 / 257. szám
napon jelent meg itt, kezében tartva szekere elé fogott lovának kantárját. A szekérből egy külsejére és ruházatára nézve, idegen asszony szállt le, karjain apró gyermekével; aztán mindhárman letelepedtek podgyászuk mellé és a mezőn kipihenve, az éjét is ott töltötték. Másnap az idegen jövevény úri ruhába öltözve, az öntudatos magatartását és szokatlan öltönyét bámuló falusi nép közt egyenesen a vidék urának várlaka felé tartott, hol elővezettetvén, miután előadta volt ügyét, visszatért övéihez. Pár nap múlva az illetők látták, a mint Amaury a várnagynak egy aranyakkal teli erszényt adott át, ki miután azokat egyenkint megvizsgálta és megnézte, ismét az ur elé vezette őt. Ez aztán térden fogadtatván vele a köteles alattvalói hűséget, sajátkezűleg aláirt és pecséttel ellátott oklevéllel hűbéresének ismerte el. A művész mindjárt a következő napon serényen fogott egy a falu végén állott házrom helyreállításához. Az épülethez szükséges köveket, a számára kijelölt bányából, sajátkezűleg készített, facsigán járó emelőgépen húzta ki, mit látván a falu népe, önkénytelen keresztet vetett magára, amaz erős meggyőződésben, hogy ily csoda csak az ördög segélyével létesíthető. És még inkább nőtt csodálkozásuk, midőn aránylag igen rövid idő múlva, ott, ahol elébb romok hevertek, készen látták állni a legcsinosabb házak egyikét, egyedül a munkás és szorgalmas idegen által építve. Az elég tágas és kedélyes tanya csinosra festett ajtaival és ablakaival végre édes otthont nyújtott a jövevényeknek és menhelyül szolgált nekik a kiváncsi szemek elől. Amaury hála fejében a jó istennek, hogy művét sikeresen befejezni engedte, a falu templomának egy szép zászlót ajándékozott, mely a szent szüzet ábrázolta, karjain a kis Jézuskával. A Máriakultusz még akkor uj volt — és melyik falu dicsekedhetett volna hasonló ékességgel ? Még a harangozó neje és a sirásó is, kik a zászló átadásánál jelen voltak, áhítattal kulcsolták össze kezeiket és hüledezve csókolták a kép széleit. Egy ideig a kies házban minden a maga rendjén folyt. Édes, csendes családi élet folyt benne. Semmi elővigyázat és óvakodás sem akadályozta azonban, hogy a békés lakba a betegség gonosz szelleme be ne toppanjon és a használt varázsitalok és számtalan bűvszerek dacára, ne ragadja magával a ház őrangyalát, az »idegen külsejű« asszonyt. A forrón szeretett nő, a gondos, jó anya csakhamar örök álmát aludta a falu kis temetőjében, magukra hagyván férjét és apró Gizeláját. Amaury a súlyos csapást férfiasan viselte és nemsokára neje elköltözése után telkének csinosításához fogott. A burjánnal és gazzal benőtt térséget kitisztogatta, sövénynyel bekerítette és mindent felhasznált termékenyítésére; a rossz, elhanyagolt talajban azonban eleintén mi sem csírázott, minden kiveszett. Csakhamar egészváratlanul és véletlenül más külsőt nyert kertje. Egy szegény kóborló zsidó betegen, rongyos, piszkos ruhái miatt mindenkitől kerülve, elutasítva, kimerülten összerogyott a képiró ajtaja előtt és ápoló kezei alatt ki is adta lelkét. A községbeliek vonakodtak helyet adni temetőjükben az eretnek holttestének és Amaury azt saját kertjében takarította el. Csakhamar ezután a kertben teljesen ismeretlen szálas fák nőttek és nemsokára ízletes gyümölcs, barack, szilva, cseresznye termett rajtuk. Jean Claude (a szomszéd) és felesége nem egyszer, midőn a hold első negyedében volt, a kerítés mögé lopóztak, hogy megleshessék az ördögi műveletet, melynek mindannyian e hallatlan sikert tulajdonították; de nagy csodálkozásukra ott mit sem láttak és babonás várakozásukkal fellőttek. A dolog nyitja az volt, hogy a haldokló zsidó vendégszerető, nemesszivű gazdájának messze földön összegyűjtött magot ajándékozott, egyszersmind megtanítván őt a kezelésre. A földbe vetett magok aztán, szorgosan és értelmesen ápolva, nagy fákká nőttek és pompás, ízletes gyümölcsöt termettek. Amaury a magból, sőt a facsemetékből is szívesen szolgált bárkinek, a vidéken azonban akkor (kissé tán még ma is) minden új, ismeretlen dolog gyanús is volt egyszersmind, és e részben elfogultsági részben oktalan félelemszülte érzelemnek volt tulajdonítható, hogy senki sem akart vagy nem mert részesülni annak szívességében, kit még mindig csak »az idegen«-nek neveztek. Igaz, Amaury nem igen látogatta szomszédjait és nem maradt veszteg egy napig sem, rendkívüli leleményessége, vállalatainak merészsége és műveinek sajátszerűsége által környezete és különösen gyakori vendégei kíváncsiságának táplálékot nyújtani. Ehhez járult még szokatlanul sűrű érintkezése soha nem látott idegenekkel, kik ott tartózkodása óta szinte elözönlötték a félreeső, nyugalmas falut. A szabadkőművesek, híven fogadásukhoz: a föld egész kerekségén elszéledni, templomokat és zárdákat építendők, megjelentek itt is, és az első, kinél mesterük bebocsátást kért, »az idegen« volt. Ez hosszan értekezett vele és az illetők látták, hogy a búcsúzásnál titkos jelt is váltottak egymással. Évenkint kétszer-háromszor zarándokok és szerzetesek is meglátogatták őt. Máskor ismét tekintélyes kereskedők karavánja köszönt be hozzá és súlyos aranyon és ezüstön különféle értékes árut vásároltak tőle. Igen természetes, hogy a közös kútnál esténkint összegyülekezett falusi nénék ezer változatban megbeszélték e csudadolgokat. A szárnyra kapott hírek eljutottak a vár udvarába is és rendkívüli érdeket keltettek fel az úrnőben, egy gőgös, rideg asszonyban, ki kivívott felsőbbsége érzetében, hatalmaskodott férje és egész környezete fölött, így szerencsétlenségére, Amaury is magára vonta a fenhéjázó, nyers személy figyelmét, irigységét. Igaz, hogy »az idegen« elég drágán vette kis darab földjét, hogy a templomnak is értékes ajándékot adott; igaz, hogy a tizedet, az adót rendesen fizette és a többi tehernek is lelkiismeretesen megfelelt , de hol maradt a robot ? Megváltotta ugyan ezt is, mert hisz oly finom, művészi kezek nem foghatnak ásót, kapát, de a megváltási összeg arányban áll-e vagyonával ? Nem birna-e el nagyobb terheket ? Ezen töprenkedett az önző, irigy asszony. A várnagy, ki bármiben a »Madame« kedve szerint járt el és kikülöncködése és büszkesége miatt nem igen volt »az idegen« barátja, hazug beszédeivel még jobban felingerelte az úrnőt. Soká tűnődtek együtt, mint éreztethetnék ellenszenvüket. Végre elhatározta az úrnő, hogy felsőbbségének, a büszke, tartózkodó művészszel szemben, azzal ad kifejezést, mely szerint kötelezi őt az uraság asztalára bizonyos mennyiségű gyümölcsöt szállítani kertjéből. (Folyt. köv.) Bécsi tárca. (Éjjeli regény. — Szibériából. — Hohenwart dühe. — Antal és Kleopatra. — A legújabb Szigfrid. ( Amit csak fátyol alól mernek nézni.) Tegnapelőtt este már kezemben volt a fejsze, hogy belevágjam ebbe a nagy fába. (A fejsze természetesen a toll, a nagy fa pedig ez a kis tárca.) Hanem véletlenül az ablakhoz lépve, hogy előbb még egy kis holdvilágot szippantsak fölhangoló szer gyanánt, odaát a szemközti negyedik emelet toronymagasán a nyílt ablakban egy ismeretes fehér muszlin alakot látok. Hamar a látcsövet! .. No, hiszen mindjárt gondoltam, hogy ő az. B. kisasszony, az aranyszőke múzsaleány, ki a burg-színházból kicsöppenvén új szerződést még nem talált — legalább színművészit nem — a szokott madzagot motollálja megint lefelé, mint minden áldott este. Tudom, ehhez egy nagy »tudnillik« való. »Tudniillik« tehát! A kisasszony istenítője t. i., ki mindig az esteli órákban szokta a t. c. bálvány előtt a huszonnégy órára való tömjén-porciót füstnek ereszteni, a cs. kir. áru- és értéktőzsde nyugtalan hullámvetése miatt a keleti kérdés fölmerülte óta folytonos tengeribetegségben szenved. Agyveleje forog s e forgás következtében különben is lyukas emlékező szervéből minden szanaszét szóródik, így történik, hogy valahányszor este imádottjától búcsút vesz, valamit okvetlenül nála felejt. Ennek tudatában odalenn pár percet szokott késni az ablak alatt és csakugyan alig múlik el este anélkül, hogy a kisasszony egy madzagon (melyet udvariasságból akár zsinórnak is nevezhetek) valami fönnrekedt jószágot ne lóbázna alá. Mint hiteles forrásból értesülök, alig van holmi, melyet a szórakozott bálványimádó már odafönn nem felejtett volna. Az illető kalap, zsebkendő, pépe szem, felöltő, esernyő, bot, keztyű, fél kalucsni, sőt paróka aztán mindig a biztos zsineg utján száll alá a magasabb régiókból. Csak két dolog van, melyet madzagpostán nem kap vissza: pénztárcáját és — becses személyét. Ez lépcsőn szokott visszakerülni, amaz pedig sehogysem. Hát, amint mondom, — hogy kitekintek az ablakon, a holdfényes éji párában egy (a távolság miatt láthatatlan) madzag végében ott látom megint eme már úgyszólván »tömöntetű« regényfejezet két hősét. Hogy mi csúszott le ezúttal a zsinóron: fél lakcipő-e vagy egész cache-néz? nem tudom. Csak annyit tudok, hogy rögtön a sörét közé böktem a vaspennát, mondván : »Mit ? Éjjeli tizenegy órakor még szabad ég alatt holdvilágos regények folynak ? Hisz ez annyi mint nyár! Holt idény! Ilyenben pedig bécsi tárcát írni oktalanság . . . Nem várok, mig igazán tél lesz. Télen aztán isten neki.« És minden ablakomat kitárva a lanyba éjnek, elmentem sétálni. Másnap korán reggel, kilenc óra után, midőn »kiágybólítva« magamat,az ablak függönyét föllebbentem, nem tudok kinézni. Az üvegtáblák kívülről vastag vatta-béléssel vannak borítva. Szerencse, hogy a vatta oda nem volt varrva, így legalább némi vázlatra leolvadt a szoba melegétől, mert hát csupa hó volt.. . Mily boszorkányság! Bécsben feküdtem le, Szibériában ébredtem föl. Sohasem tudtam, hogy ilyen gyorsalvó vagyok. Pedig abból a Szibériából egy tapodtat sem engedhetek. Az utcákon keréktengelyig érő hó, a háztetőkön óriási torlaszok, melyek ázsányi görgetegeket ontanak le a gyalogutakra. A vastag levegő valami szürke csípős, kocsonyához hasonló, melyben a havat láthatatlan óriások kavarják viharos erőszakkal. A kocsiutakon megfeneklett szekerek, elbukott lovak, földből kicsavart vas táviróoszlopok, melyeknek sodronyai ökölnyi vastagok a rájok fagyott hótól, a platánok koronái össze-vissza tördelve, elpusztítva,. . . szóval olyan Kamcsatka, minőre az ismeretes »legidősebb emberek« sem emlékeznek Bécsben. Lám, nemcsak a harist fogják szaván, a tárcaírót is. A tél itt van. Előre a bécsi tárcával! A baj csak az, hogy épenséggel nem tudom, mi történik, mi történt eddig Bécsben. Én még nem fogtam hozzá a teleléshez. Azt hallom, a hajdani Schmerling-színházban ma Hohenwart gróf dörgött Andrássy gróf politikája ellen. Ő, mint az olvasó emlékszik, a dualizmus ellensége és a duodecimalizmus barátja. Szerinte a kétféle monarchia gyönge, de a tizenkétféle erős. Eme gyöngeség az ő erős oldala. Logikája nem sok, talán azért tartják itt sokan nagy államférfinak. Különben igen könnyen beszél — mint minden föderalista — és szeretik hallgatni. Nyugalma rettenetes; ő olyan közönyösen tud dühösködni, hogy akit agyon üt, észre sem veszi, így aztán vékony hangján igen vastag dolgokat mondhat, anélkül hogy rendetlenségre — akarom mondani: rendre utasítanák. De hagyjuk a politikát, melyet az olvasónő és én úgysem valami nagyon szeretünk (Hála istenek!«) Nézzünk inkább körül a »szép« mezején, t. i. azon, amit itt szépnek neveznek. A színházak apraja-nagyja mind gőzerővel dolgozik. Bízvást mondhatni, hogy nincs a világnak több olyan kényes színházi közönsége, mint ez a bécsi. Unott, követelő, haladatlan és kielégíthetetlen. Ami ma kellett, azt holnap már elveti. Mindennap újat, hallatlant hozzon. Ugyanaz a színdarab, mely Párisban 300 szor megy egymás után a legnagyobb sikerrel, itt legjobb esetben egy hétig járja, addig is csak kénytelen-kelletlen nézik meg. Amit Páris valamennyi drámai színpadja három esztendőben föltalál, annak legjavával az egy bécsi városi színház épen egy telet tud kihúzni, mégpedig nem is fényesen, hanem csak hogy épen meg nem bukik. Eme csúnya állapot jellemzésére nézzük: mit nyújt Bécs telhetetlen ínyenceinek a folyó hét. A burg-szinház újdonsága: Shakspeare »Antonius és Kleopatra«-ja, nagyszerű kiállításban. A nagy operáé: Wagner »Szigfrid«-je, nagyszerű kiállításban. A Carl-színházé: a híres »Le petit duc« operette, nagyszerű kiállításban. A Wien-színházé : egy új Auzengruber-féle népszínmű, szintén nagyszerű kiállításban, mert benne kezdi meg Gallmeyer aszszony új vendégszereplését. Végre a városi színházé: az Augier »Fourchambault«-ja, melyet Budapesten is érdeme szerint megbecsültek. Öt ilyen hatalmas lokomotivvel vontatják be a színházba ezt az úgynevezett színházkedvelő közönséget; még a Semmering vasútján is legfölebb két mozdony kell egy tehervonathoz. Ilyen színházi hete semmiféle más városnak nincs. Igaz, hogy ez a nagy hét. Ebben száll síkra minden igazgató legerősebb hadtestével. Mert az egyik teszi, a többi sem maradhat hátra, ha hoppon nem akar maradni. »Antonius és Kleopatra« már meg is indult és telt házakat csinál. Hiába, mégis csak szerencséje van annak a Shakspeare-nek, hogy Dingelstedt báró nem előtte, hanem utána született, így a báró rendre előveszi a színházi dolgokban oly tapasztalatlan ánglius darabjait és egymásután nyélbe üti, mi annak a rendje. A második előadás estéjén a burg-színház kapujára a »Telegrafen- Correspondenz-Bureau« ismeretes selyempapirosára nyomtatott következő hivatalos színezetű távsürgöny volt ragasztva: »Stratford u. Avon, nov. 2. Épen most fordul meg Shakspeare sírjában. Azt hiszik, hogy a bécsi előadások 1246