Fővárosi Lapok 1878. november (252-276. szám)

1878-11-08 / 257. szám

napon jelent meg itt, kezében tartva szekere elé fo­gott lovának kantárját. A szekérből egy külsejére és ruházatára nézve, idegen asszony szállt le, karjain apró gyermekével; aztán mindhárman letelepedtek podgyászuk mellé és a mezőn kipihenve, az éjét is ott töltötték. Másnap az idegen jövevény úri ruhába öl­tözve, az öntudatos magatartását és szokatlan öltö­nyét bámuló falusi nép közt egyenesen a vidék urá­nak várlaka felé tartott, hol elővezettetvén, miután előadta volt ügyét, visszatért övéihez. Pár nap múlva az illetők látták, a mint Amaury a várnagynak egy aranyakkal teli erszényt adott át, ki miután azokat egyenkint megvizsgálta és megnézte, ismét az ur elé vezette őt. Ez aztán térden fogadtatván vele a köte­les alattvalói hűséget, sajátkezűleg aláirt és pecséttel ellátott oklevéllel hűbéresének ismerte el. A művész mindjárt a következő napon serényen fogott egy a falu végén állott házrom helyreállításá­hoz. Az épülethez szükséges köveket, a számára kije­lölt bányából, sajátkezűleg készített, facsigán járó emelőgépen húzta ki, mit látván a falu népe, ön­kénytelen keresztet vetett magára, amaz erős meg­győződésben, hogy ily csoda csak az ördög segélyével létesíthető. És még inkább nőtt csodálkozásuk, mi­dőn aránylag igen rövid idő múlva, ott, a­hol elébb romok hevertek, készen látták állni a legcsinosabb házak egyikét, egyedül a munkás és szorgalmas ide­gen által építve. Az elég tágas és kedélyes tanya csinosra festett ajtaival és ablakaival végre édes otthont nyújtott a jövevényeknek és menhelyül szolgált nekik a kiváncsi szemek elől. Amaury hála fejében a jó istennek, hogy művét sikeresen befejezni engedte, a falu templomá­nak egy szép zászlót ajándékozott, mely a szent szü­zet ábrázolta, karjain a kis Jézuskával. A Mária­­kultusz még akkor uj volt — és melyik falu dicse­kedhetett volna hasonló ékességgel ? Még a harangozó neje és a sirásó is, kik a zászló átadásánál jelen vol­tak, áhítattal kulcsolták össze kezeiket és hüledezve csókolták a kép széleit. Egy ideig a kies házban minden a maga rend­jén folyt. Édes, csendes családi élet folyt benne. Semmi elővigyázat és óvakodás sem akadályozta azon­ban, hogy a békés lakba a betegség gonosz szelleme be ne toppanjon és a használt varázsitalok és szám­talan bűvszerek dacára, ne ragadja magával a ház őrangyalát, az »idegen külsejű« asszonyt. A forrón szeretett nő, a gondos, jó anya csakhamar örök ál­mát aludta a falu kis temetőjében, magukra hagyván férjét és apró Gizeláját. Amaury a súlyos csapást férfiasan viselte és nemsokára neje elköltözése után telkének csinosítá­sához fogott. A burjánnal és gazzal benőtt térséget kitisztogatta, sövénynyel bekerítette és mindent fel­használt termékenyítésére; a rossz, elhanyagolt talaj­ban azonban eleintén mi sem csírázott, minden kive­szett. Csakhamar egész­­váratlanul és véletlenül más külsőt nyert kertje. Egy szegény kóborló zsidó betegen, rongyos, piszkos ruhái miatt mindenkitől kerülve, elutasítva, kimerülten összerogyott a képiró ajtaja előtt és ápoló kezei alatt ki is adta lelkét. A községbeliek vonakod­tak helyet adni temetőjükben az eretnek holttestének és Amaury azt saját kertjében takarította el. Csak­hamar ezután a kertben teljesen ismeretlen szálas fák nőttek és nemsokára ízletes gyümölcs, barack, szilva, cseresznye termett rajtuk. Jean Claude (a szomszéd) és felesége nem egyszer, midőn a hold első negyedében volt, a kerítés mögé lop­óztak, hogy megleshessék az ördögi műveletet, melynek mindannyian e hallatlan sikert tulajdonították; de nagy csodálkozásukra ott mit sem láttak és babonás várakozásukkal fellőttek. A dolog nyitja az volt, hogy a haldokló zsidó vendégszerető, nemesszivű gazdájá­nak messze földön összegyűjtött magot ajándékozott, egyszersmind megtanítván őt a kezelésre. A földbe vetett magok aztán, szorgosan és értelmesen ápolva, nagy fákká nőttek és pompás, ízletes gyümölcsöt ter­mettek. Amaury a magból, sőt a facsemetékből is szívesen szolgált bárkinek, a vidéken azonban akkor (kissé tán még ma is) minden új, ismeretlen dolog­ gyanús is volt egyszersmind, és e részben elfogultsági részben oktalan félelemszülte érzelemnek volt tulaj­donítható, hogy senki sem akart vagy nem mert ré­szesülni annak szívességében, kit még mindig csak »az idegen«-nek neveztek. Igaz, Amaury nem igen látogatta szomszédjait és nem maradt veszteg egy napig sem, rendkívüli le­leményessége, vállalatainak merészsége és műveinek sajátszerűsége által környezete és különösen gyakori vendégei kíváncsiságának táplálékot nyújtani. Ehhez járult még szokatlanul sűrű érintkezése soha nem látott idegenekkel, kik ott tartózkodása óta szinte elözönlötték a félreeső, nyugalmas falut. A szabad­­kőművesek, híven fogadásukhoz: a föld egész kerek­ségén elszéledni, templomokat és zárdákat építendők, megjelentek itt is, és az első, kinél mesterük bebocsá­tást kért, »az idegen« volt. Ez hosszan értekezett vele és az illetők látták, hogy a búcsúzásnál titkos jelt is váltottak egymással. Évenkint kétszer-három­­szor zarándokok és szerzetesek is meglátogatták őt. Máskor ismét tekintélyes kereskedők karavánja kö­szönt be hozzá és súlyos aranyon és ezüstön különféle értékes árut vásároltak tőle. Igen természetes, hogy a közös kútnál esténkint összegyülekezett falusi nénék ezer változatban megbeszélték e csudadol­gokat. A szárnyra kapott hírek eljutottak a vár udva­rába is és rendkívüli érdeket keltettek fel az úrnőben, egy gőgös, rideg asszonyban, ki kivívott felsőbbsége érzetében, hatalmaskodott férje és egész környezete fölött, így szerencsétlenségére, Amaury is magára vonta a fenhéjázó, nyers személy figyelmét, irigységét. Igaz, hogy »az idegen« elég drágán vette kis darab földjét, hogy a templomnak is értékes ajándé­kot adott; igaz, hogy a tizedet, az adót rendesen fizette és a többi tehernek is lelkiismeretesen meg­felelt , de hol maradt a robot ? Megváltotta ugyan ezt is, mert hisz oly finom, művészi kezek nem fog­hatnak ásót, kapát, de a megváltási összeg arányban áll-e vagyonával ? Nem birna-e el nagyobb terheket ? Ezen töprenkedett az önző, irigy asszony. A vár­nagy, ki bármiben a »Madame« kedve szerint járt el és ki­különcködése és büszkesége miatt nem igen volt »az idegen« barátja, hazug beszédeivel még job­ban felingerelte az úrnőt. Soká tűnődtek együtt, mint éreztethetnék ellenszenvüket. Végre elhatározta az úrnő, hogy felsőbbségének, a büszke, tartózkodó mű­vészszel szemben, azzal ad kifejezést, mely szerint köte­lezi őt az uraság asztalára bizonyos mennyiségű gyü­mölcsöt szállítani kertjéből. (Folyt. köv.) Bécsi tárca. (Éjjeli regény. — Szibériából. — Hohenwart dühe. — Antal és Kleopatra. — A legújabb Szigfrid. ( A­mit csak fátyol alól mernek nézni.) Tegnapelőtt este már kezemben volt a fejsze, hogy belevágjam ebbe a nagy fába. (A fejsze termé­szetesen a toll, a nagy fa pedig ez a kis tárca.) Hanem véletlenül az ablakhoz lépve, hogy előbb még egy kis holdvilágot szippantsak fölhangoló szer gyanánt, oda­át a szemközti negyedik emelet toronymagasán a nyílt ablakban egy ismeretes fehér muszlin alakot látok. Hamar a látcsövet! .. No, hiszen mindjárt gondol­tam, hogy ő az. B. kisasszony, az aranyszőke múzsa­­leány, ki a burg-színházból kicsöppenvén új szerződést még nem talált — legalább színművészit nem — a szokott madzagot motollálja megint lefelé, mint min­den áldott este. Tudom, ehhez egy nagy »tudnillik« való. »Tudniillik« tehát! A kisasszony istenítője t. i., ki mindig az esteli órákban szokta a t. c. bálvány előtt a huszonnégy órára való tömjén-porciót füstnek ereszteni, a cs. kir. áru- és érték­tőzsde nyugtalan hullámvetése miatt a keleti kérdés fölmerülte óta folytonos tengeribetegségben szenved. Agyveleje forog s e forgás következtében különben is lyukas emlékező szervéből minden szanaszét szóródik, így történik, hogy valahányszor este imádottjától búcsút vesz, vala­mit okvetlenül nála felejt. Ennek tudatában odalenn pár percet szokott késni az ablak alatt és csakugyan alig múlik el este anélkül, hogy a kisasszony egy mad­zagon (melyet udvariasságból akár zsinórnak is ne­vezhetek) valami fönnrekedt jószágot ne lóbázna alá. Mint hiteles forrásból értesülök, alig van holmi, me­lyet a szórakozott bálványimádó már odafönn nem felejtett volna. Az illető kalap, zsebkendő, pépe szem, felöltő, esernyő, bot, keztyű, fél kalucsni, sőt paróka aztán mindig a biztos zsineg utján száll alá a maga­sabb régiókból. Csak két dolog van, melyet madzag­postán nem kap vissza: pénztárcáját és — becses személyét. Ez lépcsőn szokott visszakerülni, amaz pe­dig sehogysem. Hát, a­mint mondom, — hogy kitekintek az ablakon, a holdfényes éji párában egy (a távolság miatt láthatatlan) madzag végében ott látom megint eme már úgyszólván »tömöntetű« regényfejezet két hősét. Hogy mi csúszott le ezúttal a zsinóron: fél lakcipő-e vagy egész cache-néz? nem tudom. Csak annyit tudok, hogy rögtön a sörét közé böktem a vaspennát, mondván : »Mit ? Éjjeli tizenegy órakor még szabad ég alatt holdvilágos regények folynak ? Hisz ez annyi mint nyár! Holt idény! Ilyenben pedig bécsi tárcát írni oktalanság . . . Nem­ várok, mig igazán tél lesz. Télen aztán isten neki.« És minden ablakomat kitárva a lanyba éjnek, elmentem sétálni. Másnap korán reggel, kilenc óra után, midőn »kiágybólítva« magamat,az ablak függönyét föllebben­­tem, nem tudok kinézni. Az üvegtáblák kívülről vas­tag vatta-béléssel vannak borítva. Szerencse, hogy a vatta oda nem volt varrva, így legalább némi váz­latra leolvadt a szoba melegétől, mert hát csupa hó volt.. . Mily boszorkányság! Bécsben feküdtem le, Szibériában ébredtem föl. Sohasem tudtam, hogy ilyen gyorsalvó vagyok. Pedig abból a Szibériából egy tapodtat sem engedhetek. Az utcákon kerékten­gelyig érő hó, a háztetőkön óriási torlaszok, melyek ázsányi görgetegeket ontanak le a gyalogutakra. A vastag levegő valami szürke csípős, kocsonyához ha­sonló, melyben a havat láthatatlan óriások kavarják viharos erőszakkal. A kocsiutakon megfeneklett sze­kerek, elbukott lovak, földből kicsavart vas táviró­­oszlopok, melyeknek sodronyai ökölnyi vastagok a rájok fagyott hótól, a platánok koronái össze-vissza tördelve, elpusztítva,. . . szóval olyan Kamcsatka, minőre az ismeretes »legidősebb emberek« sem em­lékeznek Bécsben. Lám, nemcsak a harist fogják szaván, a tárca­írót is. A tél itt van. Előre a bécsi tárcával! A baj csak az, hogy épenséggel nem tudom, mi történik, mi történt eddig Bécsben. Én még nem fog­tam hozzá a teleléshez. Azt hallom, a hajdani Schmer­­ling-színházban ma Hohenwart gróf dörgött Andrássy gróf politikája ellen. Ő, mint az olvasó emlékszik, a dualizmus ellensége és a duodecimalizmus barátja. Szerinte a kétféle monarchia gyönge, de a tizenkét­­féle erős. Eme gyöngeség az ő erős oldala. Logikája nem sok, talán azért tartják itt sokan nagy állam­férfinak. Különben igen könnyen beszél — mint min­den föderalista — és szeretik hallgatni. Nyugalma rettenetes; ő olyan közönyösen tud dühösködni, hogy a­kit agyon üt, észre sem veszi, így aztán vékony hangján igen vastag dolgokat mondhat, a­nélkül hogy rendetlenségre — akarom mondani: rendre utasítanák. De hagyjuk a politikát, melyet az olvasónő és én úgysem valami nagyon szeretünk (Hála istenek!«) Nézzünk inkább körül a »szép« mezején, t. i. azon, a­mit itt szépnek neveznek. A színházak apraja-nagyja mind gőzerővel dolgozik. Bízvást mondhatni, hogy nincs a világnak több olyan kényes színházi közön­sége, mint ez a bécsi. Unott, követelő, haladatlan és kielégíthetetlen. A­mi ma kellett, azt holnap már elveti. Mindennap újat, hallatlant hozzon. Ugyanaz a színdarab, mely Párisban 3­00 szor megy egymás után a legnagyobb sikerrel, itt legjobb esetben egy hétig járja, addig is csak kénytelen-kelletlen nézik meg. A­mit Páris valamennyi drámai színpadja há­rom esztendőben föltalál, annak legjavával az egy bécsi városi színház épen egy telet tud kihúzni, még­pedig nem is fényesen, hanem csak hogy épen meg nem bukik. Eme csúnya állapot jellemzésére nézzük: mit nyújt Bécs telhetetlen ínyenceinek a folyó hét. A burg-szinház újdonsága: Shakspeare »Anto­nius és Kleopatra«-ja, nagyszerű kiállításban. A nagy operáé: Wagner »Szigfrid«-je, nagyszerű kiállítás­ban. A Carl-színházé: a híres »Le petit duc« ope­rette, nagyszerű kiállításban. A Wien-színházé : egy új Auzengruber-féle népszínmű, szintén nagyszerű kiállításban, mert benne kezdi meg Gallmeyer asz­­szony új vendégszereplését. Végre a városi színházé: az Augier »Fourchambault«-ja, melyet Budapesten is érdeme szerint megbecsültek. Öt ilyen hatalmas lokomotivvel vontatják be a színházba ezt az úgyne­vezett színházkedvelő közönséget; még a Semmering vasútján is legfölebb két mozdony kell egy tehervo­­nathoz. Ilyen színházi hete semmiféle más városnak nincs. Igaz, hogy ez a nagy hét. Ebben száll síkra minden igazgató legerősebb hadtestével. Mert az egyik teszi, a többi sem maradhat hátra, ha hoppon nem akar maradni. »Antonius és Kleopatra« már meg is indult és telt házakat csinál. Hiába, mégis csak szerencséje van annak a Shakspeare-nek, hogy Dingelstedt báró nem előtte, hanem utána született, így a báró rendre előveszi a színházi dolgokban oly tapasztalatlan áng­­lius darabjait és egymásután nyélbe üti, mi­­ annak a rendje. A második előadás estéjén a burg-színház kapujára a »Telegrafen- Correspondenz-Bureau« is­meretes selyempapirosára nyomtatott következő hi­vatalos színezetű távsürgöny volt ragasztva: »Strat­ford u. Avon, nov. 2. Épen most fordul meg Shaks­peare sírjában. Azt hiszik, hogy a bécsi előadások 1246

Next