Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)

1879-02-01 / 26. szám

lakozásáért, mint legbiztosabb jeléért az ügy szentsé­gének és jogosságának. Ez a történet Brutusa és a Shakspeareé is. Jel­igéje ott és itt: »meghalni a szabadságért a szabad­sággal egy napon.« Lelkében a honszeretet, a polgári, a férfiúi erények összege egy földfeletti ideállá, egy isteni eszménynyé magasult. Meg nem alkudni sem idővel, sem körülmények, sem emberekkel; feddhetet­lensége öntudatában nyugodt szilárdan égre emelt arccal szeretni a földet, keresni és követni az igazsá­got, ha kell érette meghalni, oly szubstancia emberben, mely becsülhetetlen anyag lehet egy Virgilre, egy hősköltőre nézve, oly emberi dísz, melynek tulajdono­sát elvitázhatatlanúl megilleti a legmélyebb hódolat ama kifejezése: Szelíd volt érte, s úgy vegyüljenek Az elemek benne, hogy felkelhető A természet s világnak mondható: Ez férfi volt. De alig alkalmatos arra, hogy egy tragoedia hősévé válhassék, hogy oly zaklatott lázas hánykodá­­sok közé jusson, minőktől egy valódi tragoedia külső belső hatása és sikere függ. És mégis ő, ki rendíthet­­len erényeiért »ül oly magasan a nép szivében«, ki szive háborgását, dicslelke szenvedélyét egy stoikus bölcs nyugalmával s egy béres saj átható tekintetével szemléli, vizsgálja és boncolja; ő, ki fölzajlott indula­tai közt is mesteri hasonlatokban kívánja és tudja kifejezni bensejét. A veszélyteli tett megtevése s gondolása közt Egész idő olyan mint rémalak S borzalmas álom. Akkor a halandó Életművek s a genius tanácsot Ülnek, s az ember alkotmánya, mint Egy kis királyság háborog magában S a zendülésnek sorsát szenvedi, ő, kinek eszén — még kevésbbé mint a Caesaron — szenvedély nem uralkodik soha, ki úgy bir disting­­válni a legválságosabb helyzetben, mint ő: Mi Caesar lelke ellen támadunk fel S lélekben nincs vér. Vajda, Cassius, Férnünk lehetne Caesar szelleméhez S el nem tagolni Caesart. Metéljük ő­t fel istenek torául Ne koncoljuk mint ebnek szánt dögöt. Ki feltétlen engedelmességre szoktatta ben­sej­ét: Ne hordjuk szándékunkat arcainkon, Viseljük azt úgy mint színészeink Kimért szilárdan s lankadatlanul. Ki­ama vulkanikus természetű pillanatokban is annyira megtartotta hidegvérét, hogy a merény fölfe­deztetése gyanújától megrettent de elszánt Cassiust — »ki­végzem magamat« — szavainál nyugodtságra inti: »nézd mosolyog, s Caesar nem változik.« Ki jogai, merénye, áldozata szentségéről oly mélységesen meg van győződve, hogy medréből kida­gasztani nem képes semmi; kit nem rendít meg a vértett még végrehajtva sem, nem tekint a vérében fetrengő mindenség urának hullájára másként, mint ama fenségesen nyugodt diadalérzettel, mely csak a bűn felett diadalmaskodott igaz erény sajátja, sőt to­vább megy: Hajoljatok rómaiak, és kezünket Könyökig füröszszük Caesar vériben, Fenjük be kardjainkat s egyenest Köztérre innen, s vérszin fegyverinket Fejünk felett forgatva fenn kiáltsuk : Béke és szabadság! Kit jogérzetéből, hitéből, megátalkodottságig kövült öntudatából ki nem zavartak a polgárháború iszonyai és fortelmei; ki mint álló csillag a mennybol­­tozaton oly szilárdan állott igazságossága gránit-ta­lapzatán. »Emlékezz Martius Idusára. Nem jog miatt vérzett nagy Julius ? Ki a gazember a ki döfni hajlott S nem a jogért ? Fenyegetésed nem rémii Cassius, Mert oly erősen fegyverzett vagyok Becsületemben, hogy mellettem elszáll Mint lenge szél, melylyel nem gondolok. Ez a minden ízében önnön bölcs lelke parancsa alatt álló stoikus hideg republikánus; ez a csupa ön­mérséklet, ez a végleheleteig megtestesült emberi és polgári méltóság, mint ilyen, poézisban és történet­ben, mezítelen és »szebbített való«-ban — ki hinné ? — a szó legteljesebb értelmében tragikus alak. Hamlet, Macbeth , Brutus! Mily különböző három egyéni kolossz ! Pedig mindhárom majdnem egy ugyanazon alapeszmének variációja. Mind a három nagyszívű, nagylelkű, hatalmas hős, és alapjában, kez­detben mind becsületes ember is. De mikép változ­nak el alkatelemeiknek különbözőleg egyenlőtlen ve­gyítése, akaraterejöknek megoszlatása, véreknek kü­lönböző mérvű mérséklése szerint az alkotó művész kezei között annyira, hogy végre alig hasonlítnak 125 egymáshoz, mint három külön égi­test: igazán bámu­latos ! Hamlet: sejt, töpreng, habozik, majd tud, cseng a célért, de visszaretten az eszközök használatától. Ingerlékeny, lobbanékony természete egy őrjöngés­szerű pillanatában túlugrik a célon, s bukik. Macbeth: álmodik, sejt, rajong a célért, meg­riad az első eszköz előtt, de beleugratja magát a tett tüzébe, elfogadja az első eszközt, megteszi az első végzetes lépést, aztán mint a nekibőszült paripa ke­­resztülszáguld a mélységeken, többet mer, mint a­mennyi embernek szabad, és megsemmisül. Brutus: sejt, elmél, háborog; meggyőződik: ha­tároz, az egyetlennek hitt mentő eszközt megragadja, az első véres lépést megteszi; de ez nem elég, a töb­bit is meg kellenne tennie, azokat nem akarja s félig mérésének áldozata lesz. Mind a háromnak kifogástalan mély tragikuma van. E. Kovács Gyula: Fővárosi hírek. * A Kisfal­udy-est szerdán a nemzeti színház­ban érdekesb lesz, mint sok év óta bármelyik volt. Az előtt­e kitűnő költő, a magyar vígjáték megalapí­tója emlékére rendesen a »C­s­a­l­ó­d­á­s­o­k«-at vették. Nagy ritkán a »Hár­o­m egyszerre« című vígjá­tékot. Paulay igazgató most nemes ügybuzgalommal kevésbbé ismert vígjátékot elevenít föl: a »H­ű­s­é­g próbájá«-t, (Mátyás korában játszó színművet,­ melyet a nemzeti színházban harmincegy év előtt adtak utoljára, 1847 aug. 31-én, mely este István főherceg, mint királyi helytartó, először volt e műin­tézetben. Nagy is volt a bevétel: 794 ft 19 kr pengő pénzben, — ritkaság abban az időben. Továbbá látni fogjuk a »K­érő­k«-et, melynek szerepeiben nők és férfiak a huszas évek ruhadivatját korhíven fogják bemutatni. A nemzeti színház 1845 február 6-án ülte meg először a Kisfaludy Károly emlékezetét, a nevét viselő szépirodalmi társaság köz­lése alkalmával, s akkor is, egy prologgal együtt a »Kérők«-et adta elő volt rá 742 ft 2 kr. jövedelem. Harmincnégy év múltán a tízszerte nagyobbá és százszorta magyarabbá lett fővárosban, szintén lehet tán remélni ilyen nagy kö­zönséget. A »Kérők« utolsó előadása a nemzeti szín­házban 1856 január 18-án volt huszonhárom év előtt, nem mint ünnep, mert akkor nem volt szabad a ma­gyar költőket ünnepelni s maga a Kisfaludy-Társaság is el volt tiltva minden működéstől. * Morvát Mihály fölött az akadémiában S­a­­lamon Ferenc fog emlékbeszédet mondani. A Fraknói Vilmosé a történeti társulat számára készül. * Hymen. Tauffer Károly derék, fiatal tanár eljegyezte Spuller Aika kisasszonyt, Spuller Ferencnek, e régi jóhírű kereskedőnek kedves, műveit leányát. * Munkácsi Mihály világhírű festvénye : »Mil­ton, tollba mondja leányainak az Elveszett édent« néhány nap múlva látható lesz a műcsarnokban. E kép francia metszetét a »Képzőművészeti Szemle« februári száma közli a művész arcképével. * Az evang. hitközség elemi iskoláiban e héten folytak a félévi vizsgálatok. Mi csak a negyedik osz­tályon voltunk jelen az iskolaépület dísztermében, de ez is elég volt arra, hogy bátran kifejezhessük teljes elismerésünket Falvai igazgató és Lux Ede tanár kitűnő képességei iránt, melyek által meglepő eredményt érnek el. Vagy nyolcvan gyermek tanul ez osztályban s alig akadt köztük kettő-három, ki bizto­san, bátran és értelmesen ne felelt volna. Majd vala­­mennyiök arcán az a herület volt, melyet ily alkalom­mal csupán a tantárgyakban való jó készültség adhat. De még inkább feltűnt példás figyelmek és fegyelme­­zettségek. A szokás itt az, hogy elébb teszi föl a tanár a kérdést s aztán szólítja fel a felelőt. Ekkor meg kell szokniok a folytonos figyelmezést, mert mindegyi­­kök mindig várhatja, hogy ő lesz a felhívott, kinek felelnie kell. Az egész vizsgálat alatt egy eset sem fordult elő, hogy a kérdezett ne ismételte volna sza­batosan a föltett kérdést feleletadásában. A figyelem­nek szintén meggyőző tanúbizonysága volt az is, hogy a tanárok koronkénti vezényszavára mind egyszerre föl­álltak és leültek. S e fegyelmet a nélkül vívják ki, hogy elnyomnák a gyermeki természet elevenségét. Bizonyos vidámság, mely feleletkészségekben nyilvá­­nult, eléggé bizonyító ezt. Egyszer előfordult szó­­vetésből a Dunáról az, hogy folyó s egy kis fiú mind­járt felállt az igazítással: a »Duna folyam.« Nagyon kiemelendő Lux tanár szabatos vizsgálatvezetési modora is. Mindig a legszabatosabban kérdez és soha sem ad rá (mint oly sok helyen teszik) mintegy a tanuló segítéséül egy kis feleletet is. Szóval itt az igazi eredményt látjuk és kapjuk. Megjegyzendő, hogy sohasem fordul elő a fiúk közt a súgás s nem is volna rá sok szükség. Szóval itt tanítanak és nevelnek s a sok szülő, a­ki jelen volt, mind megelégedéssel gondolt rá, hogy fiaik ily jó iskolába járnak. És ha nyilvánosan dicsérjük a művészt, ki a zongora billen­tyűiről oly szép öszhangzatot hoz létre, nem kevésbbé dicsérendő a tanár is, ki nyolcvan kis­fiúban a buzgó tanulás ily versenyét idézi elő. * Gr. Széchenyi Béla, ki nagy fáradsággal és költséggel jár Kelet-Ázsiában, kezdi aratni a jutal­mat. Mióta Hunfalvy János úgy nekirontott, hivata­losan, a földrajzi társulat gyűlésén, mintha legalább is a soroksári Dunaág elzárt gátja volna: azóta nem egy lap gúnyolta már »hazafiságát.« Miért? Mert expedíciójának egy tagja, Kreitner főhadnagy, (a­ki német ember) egy kis tudósítást küldött útjukról a bécsi földrajzi társulat elnökének. De ugyanakkor Lóczy (a­ki magyar ember) valami többet érőt külde a nemzeti múzeumnak: ritka ásványok, rova­rok gyűjteményét. Általában gr. Széchenyi Béla — mint előre kijelenté — nemzeti intézeteinket kívánja gyarapítani expedíciójának gyümölcseivel, s azért mert egy bécsi tag levelet írt egy bécsi tudósnak, nagyon elhamarkodott dolog az expedíció vezetőjét vád alá vonni. Mi kárunk van abban, hogy idegen társulatok is kapnak némi tudomást egy magyar főúr tudományos célú, nehéz és ritka vállalatáról ? Ré­szünkről örvendenénk, ha külföldön is mennél több­ször emlegetnék. Várjuk be a vállalat végét s akkor ítéljünk fölötte. * A „Literarische Berichte aus Ungarn“ harmadik kötetének első füzete megjelent. Gazdag füzet, 215 lapra terjedő. Hunfalvy Pál, a szerkesztő, sok olyan cikket közölt benne, mely a külföldi olvasó­kat méltán érdekelheti. Első cikke jó nagy kivonat a gr. Lónyay Menyhért emlékbeszédéből, melyet »Gróf Károlyi György« felett tartott. Következnek: gróf Szapáry Gyulától »Magyar budget-tanulmányok,« Keleti Károly­tól »Magyarország népességének nem­zetiségek szerinti szaporodása és fogyása«, dr. Schwi­­ckertől »A szerbek Magyarországon«, Csontosi Já­nostól »Külmozgalmak a Corvina-irodalom terén«, Dux Adolftól »A jelenkori magyar regény és beszély­­irodalom«,­­Vajkay Károly »Lajos pap«-jának, Jókai »Névtelen vár«-ának, Degré »Itthon«-jának, Ásboth »Álmok álmodójá«-nak, Vértesi Arnold »A nyomo­rúság iskolája«, »Eltévesztett utak« és »Fényes há­zasság« című regényeinek, Jónás »Rabasszony«-ának, Vadnai Károly »A rossz szomszéd« jának, s a Bodon József és Abonyi Lajos beszélygyüjteményeinek is­mertetésével;­ dr. Szabó Józseftől a »Selmeci József­­akna megnyitása.« Továbbá Simonyi Zsigmond is­merteti a »Magyar nyelvemlékek« köteteit, Marczali Henrik pedig az »Erdélyi országgyűlési emlékek«-at. Vannak továbbá tudósítások a természet­tudományi ülések fontosabb tárgyairól s a Kisfaludy Társaság pár előadásáról; kisebb közlések Körösi Csom­a Sán­dor sírjáról s Petőfi Sándor egy kéziratáról. Végül melléklet gyanánt a Vörösmarty »Cserhalom«-ja, az eredeti versmértékben németre fordítva Stier G. által. A tárgyak változatossága és érdekessége s a cikkek jeles kidolgozása által e füzet bizonyára ismét gyara­pítni fogja a németországi sajtó elismerését a magyar irodalom mai tevékenysége iránt. * Új művek. A »Világtörténet«-ből,me­lyet a legrégibb időktől korunkig Sebestyén Gyula ír a »művelt közönség számára«, most jelent meg az első füzet. (ára 30 kr.) E füzet csak harminc lapra terjed s az őskori emlékeket (csinos ábrákkal) s az őskori műveltség rajzából a vadász-, baromte­nyésztő s földmivelési életmódokat s a család erede­tét tárgyalja, gonddal, világos nyelven írva. A kiállí­tás (szép nyomás halványsárga papíron s több díszes metszet) dicséretére válik a kiadó Weiszmann test­véreknek s elő fogja mozdítani e hasznos, hézagpótló vállalat keretét. — Jelent meg egy hexameterekben irt nagyterjedelmű hősköltemény is: »Béla futá­sa« Vörösmarty hősköltői szellemének ajánlva. Szer­zője : dr. Szabó Dávid szabolcs megyei főorvos Nyíregyházán. A 15 énekből álló s 264 oldalra ter­jedő munka sokkal hosszabb, semhogy ma még egye­bet jelenthetnék róla, mint megjelenését, csinos kiál­lítását a sárospataki nyomdából s árát, mely két forint. * Az uj házszámozás is, mint minden újítás, jár egy kis zavarral. Lengyel Terézia asszony nemrég »Értesítés«-t adott ki uj mód szerinti ruhakészítő in­tézetéről a kerepesi úti 66 dik számú házában. Ép midőn kihordták ez értesítést, a ház új számot ka­pott: a 17-diket. A régi 66 dik szám jóval odább, ép a fegyházra jutott. Ekkép úri hölgyek most néha ott keresik a máris sokak által fölkarolt, korszerű inté­zetet. Keressék hát ezentúl a 17.dik sz. a., ott szab és tanít Lengyel Samuné asszony, ki méltó a hölgy­világ figyelmére. * Az üllői úti gyilkos. Kiadón (vagy mint mondják: Hladek) Sándor, mint már említettük, tizen­hétéves, csupaszképű, vézna suhanc, ki véres tette fölött a legkisebb bánatot sem érzi. Farkassányi rend­­őrtollnok előtt hidegvérűen tagadott mindent; azt mondta, hogy ő csak az utcán állt őrt, a tettet másik kettő követte el. Farkassányi azonban hamar kereszt­tűzbe fogta a fiatal gonosztevőt, biztatta, hogy nem f­og kapni több büntetést, »mint legfelebb hat hónapot«, megkínálta szivarral is, mire aztán megeredt a fiú beszéde. Azt mondja, azért követte el a gyilkosságot, mivel Czechner elmondta neki, hogy szüleitől har­mincöt forintot kapott, meg— tette hozzá —­­Belém.

Next