Fővárosi Lapok 1879. november (252-276. szám)

1879-11-01 / 252. szám

De számosabb példát nyújtanak a modern költők. Századának egyházi babonájától elfogultan nyi­latkozik Petrarca Ferenc utolsó kivánságában. A­ki ezen csodálkozik, talán feledi, hogy a költő az egyházi rendhez tartozott és sokkal inkább gondolt egyébre, mint fájdalmasan édes rímeire, melyek pedig fénylő győzelmi útban viszik nevét a századokon át. Laura nagyszenvedélyű dalnoka azt kívánta, hogy barátruhában temessék el. Az avatatlannak ez szer­tartásos különcségnek látszik. Pedig e kívánság ba­bonán alapszik. A mezítlábosok azt a balvéleményt terjesztették, hogy a­ki papi köntösben temetteti el ma­gát, csak egy évig marad a purgatóriumban, sőt a karmeliták bizonyítgatták, hogy a szent szűz pénte­­kenkint személyesen megjelen a purgatóriumban és a barátruhában eltemetetteket sajátkezűleg viszi ma­gával ! Michel Angelo is erősen bízik a jövőben, mit utolsó kéréseiben elárul. Ismételten könyörög, hogy isten ne oly órában szólítsa magához, melyben lelke még romlott és bűnös. Egyik sonettjében így kiált fel: Az égi lajtorját rövidítsd meg isten, És segítségedet add társamul nekem, Különben hiába törekszem előre. Változtasd e világ utáni nagy vágyat, Gyűlöletté, hogy ne legyek majd elbágyadt, Ha talán bemegyek az örökéletbe! Lamartine Alfonz a búskomorság bájos örvényét tárja fel végrendeletében előttünk. E költe­mény a pesszimizmus evangéliuma és mégis vigasztaló szellemű: Sötét lakásomra ne Írjatok nevet! Csak azt kérem : fáradt árnyam kíméljétek ! Homokot síromra ! No, ez még megjárja, Elég, ha olyan hant emelkedik fölém, Hogy a szerencsétlen, ki mellette elmen, Térdepelhet rája! Törjétek el, tűzbe dobjátok a lyrát, Mely nekem nem hozott semmi vigasztalást, Melyen nemsokára seraphoknak játszom. Iszom majd, mint ők a halhatlan ihletet. Aztán meghajolnak maguk az égiek, Ha lyrám felajzom. Nem kevésbbé borús Musset Alfréd kí­vánsága. A kinzott költő, ki gyógyíthatatlan szerelmi bánatát absinthbe fulasztotta, szomorúfűzek alatt kívánt eltemettetni. L­ord Byron, kiről méltán mondhatni, hogy nincs oly tragédia, mely szivének tragédiájához volna hasonlítható, csatában kívánt meghalni, hol szép, dicső a hősi ágyon megtörni; lelkéhez pedig igy szól: Keress, mint egy hős, sírt magadnak, S váliiszsz zöld hantot sírodul, S majd ha a harcok zúgva ragadnak, Halj boldogul! Gőthének egy ide illő mondása sincs.Hogy miért nem gondolt egykori síremlékére, megérthető, ha a »Wahlverwandschaften« helyére gondolunk. Ottilia mondja ott: »A fegyverek és régi eszközök gyűj­tése, melyeket a teremmel együtt dombok és sziklák fedtek, megmutatja, milyen hiábavaló az emberek gondoskodása személyiségüknek haláluk utáni épen­­tartásáért. Ha az ember a bedőlt, a templomjárók által kivájt sírköveket, magukat a síremlékeik fölött romba dőlt templomokat látja, a halál utáni életet még mindig második életnek fogja tekinteni, melybe azonban csak képben, feliratban lép és tovább marad benne, mint a tulajdonképi eleven életben. De e kép, e második lét is elhomályosul idővel. A­mint az embe­reken, úgy az emlékeken is gyakorolja jogát az idő«. Heine Henrik több szép költeményben énekelt sírjáról. A legmegkapóbban talán a »Ro­manzero« ama számában, melyben bús humorjával írja le előre Matild látogatását sírjánál... Más he­lyen igy énekel: Vándor éltem ha leélem, Hol lelek, vajh, nyughelyei ? Pálma árnyal-e be, délen ? Vagy hárs, Rajnapart felett? Idegen kéz ás-e el majd Sivár puszta közepén ? Vagy hallgatni vad tengerzajt Part-homokban fekszem én ? Mindegy, isten ege föd be, Legyen sírom itt, vagy ott, S síri lámpaként fölötte Függnek fénylő csillagok. Alighanem mindnyájan gondoltunk már arra, mit Lori Jeromos, (kivel Blumenthal Oszkár tárcánk alapjául szolgáló cikkét végzi) oly egysze­rűen és benső én ekkép fejez ki: Ich glaub’ nicht an die Dauer Jenseits der Kirchhofsmauer, Doch wünsch’ ich nur soviel Mir als das letzte Ziel: Wenn abget­an des Lebens Last, Zu fühlen meine tiefe Rast!--------­Hát a magyar költők, hogy nyilatkoznak ? Ányos Pál, ez a meghasonlott, fáradt ke­dély, sötét búskomorságának dacára, utolsó elégiájá­ban kibékült a világgal és magával; nem fájt neki, hogy meg k­el válnia, hiszen minő helyről szabadul meg ? Mi volt az ő kívánsága ? Talán majd valaki jó sirom szélére !... S akasztván egy darab fátyolt keresztjére, Reá emlékezik barátja szivére: — Egy könyet gördítvén hideg tetemére ! Csokonai Mihály egyik hosszabb költe­ményében, melyben a sors ellen kifakad, hogy nem engedte egyesülni Lillájával, a halál után vágyódik, mivel tisztán s örök hűséggel zárhatja sírba szivét s itt egyénisége e szavakban nyer kifejezést: Majd ha dombom megtekinti S hervadt rózsáit ráhinti Két sóhajtó szerető, Ezt mondja : Itt fekszik ő ! Mig egy másik helyen halhatatlanságát érzi meg előre: Lesz még az a kor, melyben felettem is Egy hiv magyarnak lantja zokogni fog. Petőfi Sándor több gyönyörű költemény­ben énekelt sírjáról. Legmegkapóbban ismeretes »Egy gondolat bánt engemet« sat., kezdetű rhapso­­diájában... Más helyen igy dalol: Lelkesítve zengjenek a harcok Csalogányai, a trombiták, Ott legyek, s az én szivemből szinte jöjjön egy halálos vér­virág. S ha ledőlök ekkor paripámról, Ajkaimat egy csók zárja be : A te csókod, te szép szabadság, te Égi lények legdicsőbbike! Herényi Frigyes, ez a nem eléggé méltatott költő, életén túlkivánkozó vágyát így énekelte meg: Bús szirtiek temetőbe mennek . Oh, nekem sem ismeretlen útja, a Kik szerettek, régen ott pihennek. Én is, én is emlékezni jöttem ! Gondolván, ha majd a többi mellett Síri hajlék domborúl fölöttem, Csöndes fái közt e temetőnek Dalaimnak meleg ismerői Engem is meglátogatni jönek. B. Eötvös József költeményeiből kisu­gárzó kedélymelegség, utolsó kívánságát is jellemzi. Nem kíván magának márvány szobrot, hanem ha fenmarad neve, eszméinek győzedelme legyen emlék­jele. Sírjánál magyar dalt énekeljenek: És sirjatok egy könyet, Barátotok felett, Dalt érdemelt, mert költő könyet, mert szeretett. Ezzel bezárjuk hevenyészett vándorlásunkat a sírok között. A skeptikus, felvilágosult férfit, ki a halálon túlmenő gondolkodást üresfejűek agyrémé­nek szereti csúfolni, talán másra tanította már ez a néhány irodalmi tanú is. 1211 Ebéd után. (Tárca a szobából.) Ebéd után nincs boldogtalanság, — mondta egyszer egy híres francia író. Valóban, rózsásabb színűnek tűnik fel előttünk a világ, ha kielégítettük az éhező gyomrot. Minő olympusi nyugalom, mily határtalan elégedettség sugárzik ki Petőfink verséből, a melyben énekli: »Úgy jóllaktam, hogy még!« Ez az emberben a besz­­tiális elem. Az étel úgy hat rá, mint az állatra, meg­­nyugtatólag. Az ó­kor tyrannusai éhgyomorra rendezi í­ték a vérfürdőket s a baszúálló angol királyasszony ebéd előtt írta alá a szép Mária halálos ítéletét. Hiába tagadnak, jobbak vagyunk s embersze­­retőbbek, ha emésztünk, mint mikor éhezünk. A szín­házban is sokan csak azért űznek oly kegyetlen kri­tikát, mert nehezen várják a vacsora idejét, s Páris­­ban, hol ebéd után tartják az előadásokat, dráma­író és színész nagyobb elnézésre talál, mint minálunk. Az éhes gyomor szörnyű szigorú kritikus. Ezért van az, hogy Sarcey enyhébben bírál, mint Gyulai Pál. Hjáh, egy jó ebéd kibékít sok mindennel: em­ber- (vagy ha jobban tetszik: állat-­­társainkkal, a sorssal, Wagner Rikhárddal, a szeszélyes időjárás­sal, szűk cipővel, Tisza Kálmánnal s a rossz színé­szekkel. Ebéd után igen könnyen megbocsátunk ellenségeinknek. Most keltem fel az asztaltól. Idegeimben hely­reállott az európai egyensúly s gyomromban a veszt­­fáliai béke. Az utcákon dühöngő szélvészt kacér ze­­phyrnek tartom s az áttörhetlen fátyolú vastag fekete réteget az égen úgy nézem, mintha játszi bárányfelhő­t volna. Bennem jobb idő van, mint odakinn. Ha e pilla­natban a nemzeti színházban volnék, Kőrösmezeit mű­vésznek s Tannerné énekét elragadónak találnám. Szeretnék mindenkivel kibékülni, s közel és távolba küldöm ellenségeimnek nagylelkű bocsánatomat. Egy órával ezelőtt még nagyon haragudtam rájuk. Jól mondod, dicső Fontenelle ! Ebéd után nincs boldogtalanság. Arisztid barátom egy szép reggel azt vette észre,hogy megunta életét, s miután »Voltaireiánus«­­létére minden genre között leginkább gyűlölte az unalmat, rögtön elhatározta, hogy agyonlövi magát. Előbb azonban megtette mindamaz intézkedéseket, melyeket a t. c. öngyilkosjelölt urak a végzetes lépés előtt eszközölni szoktak: rendezte az irományait, le­veleket égetett el, végrendeletet irt­­at. Eközben dél lett s ép mikor pisztolyát töltötte, jelentették neki, hogy­­ tálalva van. E szavak hallatára letette a pisztolyát s rohant az ebédlőbe, csak most jutván eszébe a szegénynek, hogy aznap nem is reggelizett. A halál torkába csaknem éhesen galoppirozni! Ez »mauvais genre« volna s összeférhetlen egy oly ember ízlésével, a kinek van mit aprítani a tejbe, s a ki nem rendezetlen vagyoni viszonyok, hanem előkelő unalom miatt lövi magát főbe. Aztán egy-két óra nem határoz, ebéd után is elég jókor lesz meghalni. Kleist Henrik is fekete kávé mellett lőtt a szívébe. Hanem hat ember tervez s a szakácsnő végez. Arisz­tid ebédje véletlenül igen jól sikerült, csupa ked­venc ételei kerültek az asztalra, a­melyek oly derűit hangulatba hozták, hogy ebéd után kiszedte piszto­lyából a golyót, elégette a végrendeletet és­­ élet­ben maradt. Most a ***-i kerületet képviseli az or­szággyűlésen, sohasem unatkozik s csak azt sajnálja, hogy szakácsnőjét ép aznap, a midőn megmentette az életét, megütötte a guta. Ebéd után nincs divatban az öngyilkosság. Az említett német poéta sem lett volna e szabály alól kivétel, ha j­ó­l ebédelt volna, de az a frankfurti korcsmárosné, a­kinél utoljára evett, a kortársak egy­behangzó állítása szerint, nyomorúságosan főzött. A szerencsétlen Wertherről ellenben — a legnépszerűbb és iskolát alapított öngyilkosról —­ bizonyosan tud­juk, hogy éhgyomorra puffantotta magát agyon. Béke poraira ! Ha Albert és Lotte ebédre hívják, ahelyett hogy a pisztolyokat kölcsönözték neki, a jó lélek úgy halt volna meg, mint bármely más német Staats­­hamorrhoidárius : vérgelgyengülésben. De hát nem hívták meg. Száradjon lelkükön a vére! A pamlagom fölött függ egy olajkép, egyik is­kolatársam ifjúkori csodaműve. Debrecenben festette egyszer vakáció-időben. Inkább tartozik tehát a ma­gyaralföldi, mint a németalföldi iskolához. E festé­szeti remeket ebéd előtt mindig a padlásra akarom dobatni, ebéd után pedig a műkiállításra vitetni. Mily különbség a kétféle hangulat közt! így vagyok a szomszédnőm zongorajátékával is, a­melyet délelőtt kintornázásnak, most pedig »Sphaerenmusik«-nak tartok. A »Cloches du Monaszterly« klaszikus hangjai mellett kétszeresen jól esik a délutáni szieszta. Csak húzd azt a nótát és nyúzd azt a zongorát, bájos haja­­donna! Az én elégült gyomrom nem nagy zeneértő — ebéd után, midőn csöndes birodalmamban, a meghitt karosszékben tartom pihenőmet. Ilyenkor isteni har­mónia nekem minden hamis quart, a melyet föloldat­­lanul hagynak zenétlen ujjaid s »pensonarrisch­« Mandolinájád úgy hat rám, mint Beethoven halhatat­lan zenéje — ebéd előtt. Én édes karosszékem ! Öledben vagyok újra s élvezem ruganyos tested andalító delejét. Félig csu­kott szemmel pihenek. Oly állapot ez, a­melyben az ember csak épen annyira van ébren, hogy tudja, mi­kép nem alszik. S hogy egészen el ne aludjam, az ebéd utáni boldogság legjobb fűszeréhez fordulok. — következik a fekete leves. E történeti jelentőségű szavakkal nem akartam a nyájas s­tán épen szintén a délutáni nyugalom révpartján kikötött olvasót megijeszteni. Nincs szó török statáriumról, hanem csak fekete kávéról. A­mint valahol olvastam és számtalanszor ta­pasztaltam, az evéstől hallgataggá, az ivástól pedig beszédessé válik az ember. A­ki egyszavú lett az ebéd élveitől, jól teszi, ha mokkát iszik utána. Ez föloldja a nyelvet. A kávéivást sokan bűnnek tartják, — egy ki­váló német tudós »Laster«-nek nevezi s bizony mi sem tartjuk erénynek. Főleg hölgyeink vannak újabban sok üldözésnek kitéve ez ital imádása miatt, mely — különösen faluhelyeken s bizonyos nyárspolgárias kö­rökben — csakugyan a nevetséges rajongás színét veszi föl. Jean Paul igen jellemzően nevezi a kávét (t. i. a fehér kávét) »női bor«-nak. Ily értelemben aztán lehet beszélni női iszákosságról is, a­melytől az emberi nem szebbik felét nem óvhatják eléggé ama tekintélyes vegyészek, a­kiknek állítása szerint, a tej­jel vegyített kávé igen nehezen emészthető — a cser­zett bőrhöz hasonló — anyag. A­mit tehát a t. olva­sónő szép nyári estén a kis kioszkban haut gont-val szürcsöl, végelemzésben nem egyéb, mint egy csésze — cserzett bőr. A »kávé-forrás« egy pincére annak idejében a theóriába be volt avatva, s ha a vendég .

Next