Fővárosi Lapok 1879. november (252-276. szám)
1879-11-22 / 269. szám
Szombat, 1879. november 22. 269. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 írt. Negyedévre ...«•• 4 n Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A kacér Loubrette. (Elbeszélés.) Írta Fangh Gyúrtó Izabella. (Folytatás.) — Innen kerültek ki hát azok a szép, télközépen is viruló rózsák, a kedves illatos ibolyák s a többi szép virág, melyekkel az én barátom olykor meglepett ? — Eltalálta. De most mi vagyunk egyedüli birtokosai e kis édennek; tulajdonosa kivánatomra nekem engedte mára kertjét virágaival együtt. — Így hát szabad lesz egy bokrétát kötnöm? Oly régen nem szedtem virágot, pedig, oh, mennyivel többet ér néhány általunk szedett virág, mint a lábainkhoz repült sok kész bokréta, melyekkel színházi bámulóink tisztelnek meg. Ezzel elkezdett a virágok közt keresgélni, de bár nagyon piciny két csokrot kötött, alig tudott velük elkészülni. Az egyik virágot nem találta elég szépnek, a másik ellenben nagyon is szépnek tetszett neki és sajnálta leszakasztani sigy mind tovább jártkelt egyik csoporttól a másikig, míg végre egészen kifáradva tért vissza az almafa alá. — Milyen szép ma az én kis barátnőm, — mondá Ernő, oda vonva őt magához, — milyen jól illenek a kipirult archoz ezek a széltől, lomboktól kuszált fürtök, ez a ragyogó tekintet. Hát azzal a két kis bokrétával mi történik ? — Az egyikkel magamat, a másikkal az én jó barátomat akarom felékesítni, — feleli Elma, virágait Ernő gomblyukába és a saját keblére tűzve. — És most nem hagyom többé egyedül járni. Jöjjön, sétáljunk már együtt is egy keveset. Ott túl, a fák alatt van egy szélesebb ösvény, ha jól összesimulunk, tán egymás mellett is elférünk rajta. Aztán egy ideig így, egymáshoz simulva, alá s fel járkáltak, beszélve oly dolgokat, melyeket csak azok értenek, kiknek keblét a mindent széppé, magasztossá varázsoló szerelem hevíti, s a melyek, bár az élet komoly feladatával küzdő emberek szánakozó megvetéssel rázzák is fölöttük fejöket, amig két szív egymást keresve, egymásért dobog, mindig találnak viszhangra, megértésre. — Nézze csak, édesem, — mondá egyszerre Ernő, a lugas bejárata előtt megállva, — a mi szíves gazdáink ozsonnáról is gondoskodtak számunkra. Nagyon csalódnom kellene, ha az a fehér kendő nem olyasmit takarna. Megnézzük ? Mért ne ? Hisz a szabad lég, a járás még a szerelmeseknél is étvágyat gerjeszt. — De bizony meg, — feleli Elma, az asztalhoz lépve s a fehér takarót leemelve. — Egy üveg tej, két pohár, ezek alatt a zöld levelek alatt fris vaj, itt gyönyörű fehér méz, amott egy tányér szép piros eper s mindehhez jó, lágy barna kenyér. Oh be felséges, e helyhez illő lakoma! — Csak egy hiányzik, vizet nem látok sehol, pedig nagyon szomjas vagyok. — Oh, azt majd keresünk. Nem látta ott elől a kerekes kutat? Majd abból húzok. — De mibe, hisz nincs üres üveg ? — Ily felhevülve úgy sem lenne jó vizet inni; előbb hát majd elköltjük tejünket, vajunkat. — S aztán én a kútnál szépen megmosom az edényeket. — Én pedig vizet merítek. — Oh, de derék lesz, — felelt nevetve Elma — egy idill a maga kedves valóságában. S amint megbeszélték, úgy is tettek. Tréfa, nevetés, víg csevegés közt elköltőkozsonnájuk egy részét, aztán a kúthoz futottak. Ernő leeresztő s ismét felhúzá a vedret, mig Elma, hogy piciny, fénymázos cipőit be ne vizezze, a kút mellett levő vállra hágott, hol egész kényelemmel végezhető teendőit. Oly édesnek tetszett aztán nektek a bús ital, melyhez közös fáradsággal jutottak, egyik pohárral a másik után üríték, nem győzve eltelni vele. — S most ide azokkal a kis kezekkel, hadd szárítsam meg, — mondá Ernő, kendőjével törülgetve s csókjaival melengetve azokat; — aztán végezzük be uzsonnánkat hamar, nehogy kifogyjunk az időből a csónakázásra. — Ab hát csónak is van ? Azt nem is láttam. — Nem, mert nem mutattam. Nem akartam egyszerre mindent feltárni. — De hát menjünk, siessünk, — kiált Elma. — Nincs miért sietni, míg a nap süt, úgy sem kellemes a csónakázás. Mikor aztán az utolsó eperszem is elfogyott s Elma szépen összerakván az étszereket, a fehér kendővel újra letakarta, (ne mondja majd az öreg kertész neje, hogy valami szeleburdi városi hölgyecske járt kertjükben,) karöltve a tóhoz sietének. A nap épen leszállni készült s vakító fénynyel árasztá el a tó tükrét. Ernő egy szomorúfűz lombernyője alá vonta Elmát, honnan a vízben fürdő ágak zöld fátyla alól kényelmesen szemlélhették, miként játszik egy röpke szellő a gyémántként ragyogó apró hullámokkal, miként válik mind élénkebbé a víz színe, amint a nap mind alább-alább vonul a hegyek közé, míg végre ragyogó bíborszinben tündöklik elő a part fáinak sötét zöld koszorújában, mint válik lassan-lassan mind halványabbá az élénk szin, miként lesz a pirosból lila, majd szürke, mígnem a nap eltűntével ismét az ég kék színét tükrözi vissza. — Van-e szebb, van-e felségesebb a természet e nagyszerű szinjátékánál, mely minden változásában oly bájos képeket tár szemünk elé s ha derül, ha borús, mindig szép, mindig nagy marad. De mi ez, Elmám, arcod elkomorult, még imént oly mosolygó ajkadon sóhaj lebben át s szemedben könyök ülnek ? Mi lett, édesem ? — Semmi, Ernő, csakhogy ez a gyönyörű látvány az élet változásaira emlékeztet. Néhány pillanatnyi, elmét, szemet kápráztató fény, mennyei boldogság, aztán itt is, ott is hosszú, méla homály. — Ki ahogy értelmezi, kedvesem! Előttem ama vakító fény, mely szintúgy sérti szemünket, a szenvedélyek küzdelmeit tünteti fel; a csendes, de szintoly bájos esti kép pedig a nyugodt boldogságot jelképezi. Ezzel feleletre sem várva, pár lépésnyire eltávozott, egy bokor mögül elővonta az ott rejlő kis csónakot s miután eloldotta s elhelyezkedett benne, felszólította Elmát, hogy kövesse. A csónak oly kicsiny volt, s csak úgy férhettek el benne ketten, ha Ernő, a ki evezett, a kis padra ült s Elma lábainál egy kis szalmafonaton, melyre pia idejét teríté, telepedett le. De hát ez így nagyon jól volt, hisz ha akarta, az Ernő térdére könyökölhetett, s ha emez lehajolt egy kissé, barna fürtéi amannak fehér arcát érintették, így eveztek egy ideig szótlanul alá s fel a csöndes tavon. A túlparton, a szegélyező füzek mögött, a víztől csak egy keskeny út által elválasztva, egyszerű kis földmiveslakok álltak, fehér falakkal, barna, avult deszka- vagy zsindely-födelekkel, kékre s vörösre festett parányi ablakokkal; a házak előtt a porban szöszke gyermekek játsztak lompos komondorokkal; a padokon gyapjút fonó pórnők üldögéltek, hol többen, együtt beszélgetve, hol magukban, egy-egy méla dalt énekelve. Lassankint a nyájak is hazafelé tértek, egész sereg szép fehér tehén, gyapjától fosztott juh, bégető bárány, vidoran szökkellő csikó, röfögő sertés, gágogó lúd S a nagy csapatból minden ház előtt kivált egy kisebb csoport és saját otthonába tért; a megfogyott sereg pedig haladt tovább tovább. Aztán a munkásnép is haza tért; ott egy gazda lassú léptekkel haladva eket vontató fáradt ökre mellett, amott vígan daloló ifjú sereg kapákkal vállukon. — Soha sem képzeltem, hogy a városhoz oly közel ily valódi falusi élet legyen, — szólalt meg hosszú hallgatás után Elma. — Oly jól esett nekem ez egyszerű látvány; gyermekéveimet, első, boldog ifjúságomat varázsolta elém, mikor a világ, az élet, mint egy távoli boldogság képe lebegett szép reményekkel, fellengző álmokkal teli képzelmem előtt. Aztán hosszasan beszélt még az egyszerű falusi lakról, jó szülőiről, zöld hegyeiről, virágairól, madarairól. Az emlékek könyeket csaltak szemébe, s oly fájók és mégis oly édesek voltak e könyek s a mint egymásután végig peregtek arcán, úgy érzé, mintha mind tovább tovább tűnnének emlékéből azok a szomorú, szenvedésekkel teli évek, melyek a jelent elválasztók boldog gyermekkorától; gyermeknek képzelte magát ismét, aki előtt tárva-nyitva áll az élet, örömeivel s hitte, hogy még boldog is lehet. S amíg beszélt, körülte minden elcsöndesült. A munkásnép korán tér nyugalomra, csak itt-ott hallatszott még egy elhaló dal vagy egy furulya méla hangja; aztán megkondult az estharang, csengése úrrá lett az egész vidék fölött, minden más hang elhallgatott s a hold is elfoglalta csöndes birodalmát. (Folyt, köv.) A véletlen játéka. (Beszély XV. Lajos korából.) (Folytatás.) — Abban az esetben, ha Duclesieux úrnak eszébe jutna, hozzánk feljőni s a grófné visszatértére várni, meg kell őt szándékában akadályoznod s a Lombreuilné palotájához utasítanod.De ebben az esetben meg kell őt ott előznöd s értesítened a kapust hogy zárja el orra előtt az ajtót. — Ez az egész ? — kérdé harmadszor is az elrohanni kész Lafleur. — Úgy van, ez az egész. Most pedig siess állomásodra s ne igyekezzél találgatni az okot. Majd annak idejében megmagyarázom. — Egy csókot! — csengett Lafleur, aki sohasem feledkezett meg az efféle kis hasznokról. — Megint! — Mindig! Lidia odanyújta arcát. A csók elcsattant, s a nyert győzelem által elragadtatva, Lailleur elsietett, eltökélve magát, hogy bármi történjék is, de ő be nem bocsátja a szerelmes Krőzust. Ily harciassá tette őt a boldogság. — Végre! — szólt önmagához a kis komorna, a megkönnyebbülés mély sóhajával. — Most legalább holnapig nyugodt lehetek. Addig majd támad megint valami szerencsés ötletem. Eléggé találékony elmével bírok, hogy a Duclesieux számára valami kis mesét gondoljak ki, mely akár fog tetszeni neki, akár sem, meg kell vele elégednie. Hát baj lenne az, ha azt képzelné is, hogy úrnőm rá akarta szedni ? . . Hiszen elég régen untat már bennünket fél év óta szerelmével s jogunk van hozzá, magunkat egy kis tréfa segélyével kissé megbeszélni. Mindegy roppant kellemetlen galibából menekültem ki, melynek csak örvendenem kell, s egyelőre a többivel nem törődni. Jaj , de nagy félelmet is állottam ki! De utólszor is biztam most magamat a véletlenre. Azután derűit arccal, ragyogó szemmel s mosolygó ajkakkal lépett be ismét úrnője boudokjába. Nardillacné azonnal észrevette rajta e változást.