Fővárosi Lapok 1879. december (277-299. szám)
1879-12-10 / 283. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 288-dik számához, hogy hiányzik benne a mester főkelléke: az irály, s nevetséges róla, mint második Beethovenről szólni, mert olyan nincs és nem is lehet. A »Signale« zenelap, 1859 január 27-iki hangversenyéről írván, szerzeményeiben vigasztalan tekintetű sivatagot látott, s zongoraversenye — úgy mond — háromnegyed óráig tartó fojtogatásnál nem egyéb. E rideg hangok ellenében dr. Schubring volt az, ki 1862-ben e zongoraversenyt kellően méltatta. Nem árt ezeket említeni a végett, hogy Brahmsnak, e nehezen nyíló természettel biró művésznek nem könnyen érthető műveivel csak gyakori hallás, bővebb megismerés után vessünk számot. Életéről ő joggal mondhatja el, amit Stephen Heller a magáéról vélt mondhatni, hogy azt műveiben rakta le. Sem 1863/4-ben a »Singakadamie,« sem 1873/5-ben a »zenekedvelők« élén való hivatalos működése mélyebb benyomást nem gyakorolt fejlődési menetére. Bécsi tartózkodásai okozhatták talán keringőit (op. 39.) és »Szerelmi dalait«, melyeket négy kézre zongorára s vegyes magánkarra irt két füzetben. Előbbinek néhány kimagaslóbb számát pár év előtt Deutsch Vili, e legjobb Brahms-játszónk hangversenyében Pauliné, Saxlehner E., Pauli és Kőszeghitől hallottuk, Dunkl és Deutsch kíséretével. Egyébiránt Brahms nem rózsás oldaláról ismeri a kedély világát. Sőt inkább egész műpályáját úgy festi, mint annak bősz hullámzásaival való küzködést, mint a tengeri szirthez láncolt óriás vajúdását; prométheuszi fájdalma megható komolysággal és szorongatással hatja meg szívünket. Az ő vígsága, humora nem mosolyg Beethoven ama nyájasságával, melyet e nagy lángelme száz első műve mutat. Beethovennek csak későbbi műveiben, midőn a lelki kin elfogta minden percét, érezzük azt a keserűséget, azt a fanyarságot, mely Brahmsnak már elejétől fogva bölcsői ajándéka volt. Első szonátái titanikus ifjúkori művek, melyek teljesen mutatják az oroszlán-körmöt, melyeknek vetéséből a későbbi óriások születtek. Csak midőn a zenekaron szólalt meg, vált be a Schumann jóslása, biztos érzelemhite. Egymást követték a klasszikus fajok mindegyikét képviselő művek; csak a színháztól fordult el borult lelke. Impozáns ellenlábasa ő ebben Wagnernek, kitől messze elágazik útja, önállón és tántoríthatlanul. Mai állása bizonyítja, mily üres volt azok félelme, kik az ötvenes években aggódva követték irányát, azt vélve, hogy titkolódzásba furakodó elmélkedése, melyet műveiben hallat, ama vészes szírt, mely Schumann szellemét is megtöré s könnyen megtörheti az ő rokon természetét. De hallgassuk csak meg második szinfoniáját,s a remek átképzés, a számtalan finom idegzetből alkotott organizmus, melyet benne találunk s melynek mindjobban való megismeréséből gyönyört gyűjtünk, meggyőz bennünket arról, hogy elméje nem lehet élesebb, határozottabb, mint ma, a hosszú munkaévek derekán. Műveit, melyekkel »elsősorban magára akart hatást gyakorolni,« nem karolta fel a közönség sokáig. Dalai nyitották meg neki — főleg Stockhausen előadásával — a Franz Róbert dalai terjedésének révén, hazája sok szépkedvelő szivét. Azok terjedtek el máig is a legjobban. Melódikájok, a szavalat megkapón igéző hangsúlyozásával, mélyen megragadja a csendes, érző kedélyt, s ki egy »népszerű« kis próbát óhajt, hallgassa meg kis »Bölcsődal«-át a 49-dik műből. Az ő megismerésére nincs más mód,mint gyakori megismerkedés műveivel, amennyire lehet keletkezésük sorrendje szerint, mert tagadhatatlan, hogy körülbelül a 28-dik művéig világos alkatban tűnnek föl értelmünk előtt. Készületlenebb közönség előtti időtlen előadások jelentékenyen ártottak neki. Főleg oratórikus művei, kántáték, egyházi zenéje részesültek rideg sorsban, kivéve »Német gyászmiséjét,« amelyet főművének tartanak. E gyászmisét (45-dik mű) 1868-ban Brémában, a nagy templom fölszentelésekor mutatták be először. Játszották azután Bázelben, Zürichben (mert Svájc nagyon szereti e mestert,) Rotterdamban, Londonban, Cincinnatiban, sőt 1875-ben Párisban is s midőn Pasdeloup ez akkor hat részből állt művet, melynek a bibliából önkényesen választott szavait németből francia prózába fordíttató és szokott buzgalmával előadó, mély és komoly elismeréssel találkozott a nagy zenei tapintattal s tanultsággal biró francia zeneértők körében. *) Ellenben hazájában és Bécsben a Gothe« Rinaldó«-jára írt zenéje egy ideig ellenzéket idézett elő s akkor egy pár más vádat is emeltek ellene kicsinyesen. Ezek a vádak azonban elmosódtak. Kamrazenéje mindjobban terjed. Három vonósnégyese, két kitűnő hatása, (melyet, valamint a kis zenekarra írt második szerenádot, kamaraestélyeken kellene előadni,) egy zongoraötöse, melyet két zongorás szonátaként is adott ki, három zongoranégyese, cello- és hegedű-szonátái várják pragmatikus ismertetéseket széles zenekörökben. A harmadik zongoranégyes, (c-moll) melyet Krancsevicsék hétfőn játszottak,ismét egy rokonszenvvel el nem kényeztetett »fájdalom szülötte.« Első részét a német gyászmise b-moll részére emlékeztető fanyarság, mély pathosz jellemzi, melyre nyugalmas vigaszként épül a második théma. A scherzo nyugtalan, szétküzdően haladó hévvel mozog s benne feltornyosulnak a mintegy szakgatott viharfelhők. Legjobban megkapja a hallgatót a szólamról szólamra átmenő adagio-ének, míg a negyedik rész, Mendelssonnál és Chopinnél is előforduló passage-hatásával, kissé lehangolóan múlik le. A nagyszerű zongoraversenyt, melyet ma este hallunk, egy »új kilencedik szinfóniának zongorával« szokták nevezni. Öt théma van az első részében. Az első kettő és az ötödik a zongorával egyenrangú zenekaré, a harmadik és negyedik a zongoráé. A lélek kifakadása nyomul előre bilincses szorultságából az elsőben ; utána Laokoon-arcú panasz fűződik; hatodokból alakult dallam-fioriturának nevezhetnék a föllépő zongora megszólamlását s utána elszigetelten ájtatos emelkedéssel zendül meg a zene. Az ötödik thémát a kürt kezdi fölvenni s a zenekar és zongora veszi át; kadenciás zongora- és zenekari részletek, dallamos középrészek vegyülnek e részbe s változatos folyását meglepő gazdagsággal ékítik. A második rész fölirata az eredeti vezérkönyvön ez volt: Benedictus qui venit in nomine Domini. (Áldott, ki jött az ur nevében.) Adagius 1/4-a d-durban irt ellenszólamú mozgásban, khorálszerű épüléssel s nyugalommal halad; beethovenszerű arpeggiókkal s futamzatokkal fiorizálva lépnek föl benne a zenekari thémák. A d-moll rondó gyors tempóban, gazdag thémaváltozásokkal fűz és ismétel gondolatot gondolathoz ; a con passione helynél az első trio bevezetésére utal, oly józan, erős léptekkel vonz magával. A kadenciát az utolsóelőtti lapra helyezi s végül még egy kilenc üitenyig tartó s komplikálódó trillát alkalmaz. Óriási mű, melynek kivitele nagy gondolkodású és technikájú művészt igényel. Deutsch Vili, ki e művet, mint tudjuk, kitünően ismeri és birja, már tavaly megismertethette volna vele a közönséget. A nálunk tavaly először játszott s ma újra előadandó d-dur szinfónia a Schumann emlékének lehetne ajánlva. Legalább a két barát szellemrokonságára gondolunk az első rész hallásánál. A d-dur adagio tisztasága lélekemelően nyugtat meg a c moll szinfónia nehéz, szétterjeszkedő rhytmusú mondatai után. (Mint sok művében, az utóbbiban nagyon elmossa e marcangolások, terpeszkedések által a határozott rhytmus érvényesülését, mintha attól félne, hogy a rhytmus himbálózásaiba beleszerethetne a hallgató s annak árán tetszhetnék műve.) A ma esti szinfoniában az allegro grazioso és közbetett presto mondatkák a legszebbek egyike, mi szivünket gyönyörködteti az uj szinfonikus zenében; ehhez csak fül meg szív kell s lesz gyönyör és elismerés. Az utolsó részből (d-dur) Brahms után Beethoven szinfonikus örömdala villan fel bennünk s ez tölti el keblünket mindvégig. Mintha írója kibékülésre készülne vele magával és a világgal. Bazaroff, anyát, ki négy év előtt szeretett férjét, most kedves fiát (büszkeségét, örömét) veszté, könyezve, sírva környezték a családtagok, az elhunytnak két fivére,nővérei, sógrai, rokonai. Az egyházi szertartást Kurtz Vilmos ferencvárosi plébános vezette, több lelkész segédlete mellett. Megható imát monda a koporsó mellett s gyöngéden hangzott az ima ama része is, mely az emberek hibáinak ítéletét arra bízá, ki ismeri a szívek és vesék titkait. Midőn a gyászdallam után a menet megindult, a fényes érckoporsó, sőt a kocsi oszlopai és födele is alig látszottak a koszorúk zöldjétől, virágaitól és széles szalagjaitól. A múzeumi körúton át haladt a menet s a nemzeti színház előtt állott meg, hol Győry Vilmos a Kisfaludy-társaság nevében mondott búcsúbeszédet, említve többi közt, hogy elköltözött fiatal barátunk méltó örököse volt a fényes Toldi névnek, ki már igen ifjú korában oly művekkel ajándékozta meg az irodalmat, hogy elmondhatni róla: már életének tavaszkorában szolgált az ősz érett gyümölcseivel; aztán rámutatott a szinház csarnokára, melyben szintén fényes sikereket aratott s meghatottan és másokat is meghatva mondott istenhozzádot annak, kit ész, jellem és nemes szív ékesítettek. A menet tovább haladva, ismét megállt a népszínház előtt, melyen gyászzászló lengett. Ott a lelkészek beszentelték a koporsót s aztán Lukácsy Sándor (az intézet főrendezője) mondott néhány meleg búcsúszót. Jogunk van — úgymond, — nekünk is megállítni e koporsót az utolsó után, mert az elköltözöttnek minden jóért, nemesért, szépért hevülő szive ez intézetet is melegen szerette s haladását előmozdította. Aztán ez intézet nevében hangoztatá a koporsó felé az »isten hozzád« fájdalmas szavát. (Meg kell említenünk, hogy Rákosi Jenő maga óhajtott volna e helyen búcsúszózatot mondani a koporsó mellett, de falun hirtelen megbetegült nejéhez kellett sietnie s igy a jó barát temetésén nem is lehetett jelen.) A népszínház énekkara, Erkel Elek vezetése alatt, gyászdallamot énekelt s aztán a megáldott koporsót kocsik hosszú során kísérték ki igen sokan a temetőbe. A megásott sírhoz alig lehetett férni, annyian voltak ott is: nők és férfiak. Az utolsó ima után Komócsy József mondta a végső búcsúszavakat a Petőfi-társaság nevében, röviden, bánatosan, melegen: »Legyen könnyebb neked a föld, mint nekünk a te elvesztésed fájdalma.« Aztán lebocsátották a koporsót, nagyemlékű atyjának hamvai mellé. Megemlítjük itt, hogy a halott kezébe is a négy éve elköltözött atya arcképét helyezték. A koszorúk nagyobb részét a sírba tették, egy részét a sírhalomra rakták. Aki csak jelen volt, mindenki tépett néhány babérlevélkét emlékül a koszorúkból és mindenki áldást mondott a korán kihűlt hamvakra. Fél öt elmúlt, midőn e szomorú ünnepnek vége lett. De a fájdalomnak, mely a szertartást oly meghatóvá tette, nincs vége azok szivében, a kik Toldy Istvánt ismerték és szerették. Az ő sírja virágokkal lesz beültetve és könyekkel áztatva. És talán nem is fog pihenni sokáig mai nyughelyén. Midőn a Kisfaludy-Társaság átviszi a dicsőült atya hamvait az ékes emlékkel jelölendő sírboltba, bizonyára nem választja el tőle egykor annyira szeretett fiának koporsóját sem, mert hiszen a Kisfaludy-társaságnak ő is egyik kiváló, méltó tagja volt! A képviselőházban tegnap több törvényjavaslatot fogadtak el, köztük a phylloxera rovar irtására vonatkozót s a Németországgal kötött kereskedelmi szerződésről szólót. Végül a kormányelnök felelt Jókai és Szalay Imre felszólamlásaira a borhamisítás ügyében. Megnyugtatólag azt felelte, hogy a svájci eset után a borszállító pincéjét zár alá vetette, a borfestő szerek árusait kinyomoztatá, de a részletekről nyilatkozni ma még nem tartja célszerűnek. * A harmadik kamrai zeneestély, melyet Krancsevics és társai hétfőn este tartottak a zenekedvelők termében, a szombat este megérkezett Brahms közreműködése által kiváló jelentőséget nyert. Ő a saját c-moll zongoranégyesét játszotta művészi bensőséggel, Krancsevis, Sabathiel és Rudoff vonós hangszereivel. A jelentékeny mű scherzója és andantéja különösen hatott s a híres vendégben egyaránt zajosan tapsolták meg a mély szellemű költőt és zongoraművészt. Ki Brahms?, azt elmondja helyettünk zenei tárcaírónk és a mai számban. Nekünk itt csak annyi mondanivalónk van még, hogy a négyes társaság Mozart c-dur négyesével nyita meg s Beethoven f-dur négyesével fejezte be a nagy érdekű klaszszikus hangversenyt. * A fővárosi tisztújításon tegnap Kammermayer Károlyt választók meg újra polgármesternek 351 szavazattal 352 közül. Első alpolgármesternek : Gerlóczy Károlyt szintén 351-el, második alpolgármesternek Kada Mihályt 246 szavazattal 102 ellenében, melyeket Rupp Imre tanácsnok kapott. Az árvaszék elnöke szintén a régi lett: Kasenszky József 345 szavazattal, Farkas György egy szavazata ellenében. A tanácsnokok választása szombaton délután lesz. * A színész-kongresszus tegnap d. u. tíz órakor kezdődött az »Orient« szállóház termében. Előtte való este a Szikszay vendéglőjében ismerkedési estély * A »német gyászmisét« Erkel Sándor böjtben elő akarja adatni s akkor lesz alkalmunk bővebben írni róla. B. 1363 Fővárosi hírek. * Toldy István temetése. A nagy és díszes halotti gyülekezet, mely hétfőn délután három órakor az üllői titödik számú háza udvarán a koporsót környezte, a bánat könyei, melyek annyi szemet elborítottak, a számtalan koszorú, melyet alig tudtak elhelyezni a koporsón és a gyászkocsin, a kitűnő férfiak nagy száma, kik oly levertten hallgatták a gyászéneket , mind megannyi hű kifejezései voltak ama nagy veszteségnek, mely e kitűnő fiatal iró, nemes jellemű polgár, hű fiú, jó testvér és igaz barát kora halálában az irodalmat és annyi sok érező szivet sújtott. A gyászlepelbe vont, zöld növényzettel díszített s nagy viaszgyertyákkal világított halotti szobába már vasárnap is egymás után hordták a virágokból, babérból, pálmaágakból font koszorúkat. Küldtek: a Kisfaludy-társaság, a nemzeti színház igazgatósága, ugyane színház tagjai, a népszínház, számos jó barát, rokon, több szerkesztőség. A fehér, nemzeti szín és fekete szalagokon többnyire aranyos feliratok ragyogtak, de voltak névtelenek is, a néma bánat tanújelei. Bár rendkívül hideg idő volt, mégis nagy sokaság gyűlt a halottas házhoz. Ott voltak: gr. Lónyay Menyhért, kinek az elhunyt egykor kedves miniszteri titkára volt, Pauler miniszter, Türr tábornok, Ráth Károly főpolgármester, Ballagi Mór és számos akadémikus, Gerlóczy alpolgármester, Fáik Miksa, ifj. gr. Károlyi István, Tóth Lőrinc, Kautz Gyula, Konek Sándor, Szilágyi Dezső és Apáthy István egyetemi tanárok, a Kisfaludy-társaág tagjainak nagy része, élükön Gyulai Pállal, dr. Lenhossék, számos szerkesztő, művészek és művésznők, köztük a Feleki-pár, Lendvayné, Márkus Emilia, az elhunytnak benső barátai, sok hölgy (köztük Pauler miniszter neje,) a fővárosi értelmiség számtalan tagja, valamennyien mélyen meghatva. Az özvegy .