Fővárosi Lapok 1880. január (1-25. szám)
1880-01-08 / 5. szám
Csütörtök, 1880. január 8. 5. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre..........................4. „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve • mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« tizenhetedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 1 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapest.« A ki a levelet nem olvassa végig. (Víg beszély.) Kovács Páltól. (Folytatás.) Az utóhangok otthon haltak el, midőn a lakályos hálószoba jótékony melegű tiszta légkörében, a báli öltönyök feszes fűzőiből kényelmes pongyolákba menekülve, a ruganyos pamlagon egy kis pihenőre anya és leánya egymás mellett helyet foglalának. Amint látszik, a mama a bál eredményével semmikép sincs megelégedve. Ő úgy képzelte, hogy kis leányát mindjárt első felléptekor az ifjúság válogatott raja fogja, mint királynőt, gyöngéd udvarlásaival s hízelgő bókjaival elözönleni! S mit kellett tapasztalnia ? Azt, hogy egy vén professzor fogta el tőle a déli ifjúságot, mely még csak közelíteni sem mert hozzá. — Nem is tudom, — igy adott kifejezést anyai sértett hiúságának Morvainé, — mi célja volt veled a nagytiszteletű urnak, hogy a táncokon kivűl mindig csak veled foglalkozott ? No, édes leányom, ha csak őt tudtad elbájolni, — veté utána tréfásan, — annyi csinos ifjú között, úgy bizonyára szomorú kilátásaid lehetnek a jövőre! — Hagyd el, anyácskám! — vígasztala a mamát jószivű leánya. — ő nem volt ott, s igy a nagybátya helyettesítő az öcscsét és én igen jól mulattam vele. A többi engem nem érdekelt. — De gondold meg, édes leányom, mily gonosz pletyka fog ebből a históriából felkavarodni holnap a városban. Gondoskodik róla egy-két nénémasszony nyelvének a forgószele! — Bánom is én! — ásított erre egyet, anyja keblére, mint puha vánkosra dőlve az álomtól már igen is ostromlott kis leány. — Gombosné és Kislakiné nem ok nélkül leskelődtek utánunk az egész vacsora alatt, — folytatá jóizú zsémbelődéseit Morvainé. — Értettem én célzásaikat, ha a nagytiszteletű ur nem is vette észre. — Nekem mégis volt egy örömem a vacsora alatt — monda halk, álmosodó hangon Bettiké. — Ugyan micsoda? — kérdé kíváncsian mamája. — Az, hogy a szenátorné asszonyságnak ott kellett hagynia jóizú ludaprólékos riskásáját a cigány zene neszére! — Mert kíváncsisága nagyobb volt, mint étvágya ! — Az ám! — monda alig hallhatólag az álomtól már egészen elnyomott kis leány, s az utolsó szavakkal ajkai és szempillái egyszerre csukódtak le, s lőn az előbbi tüzes táncosnőből egy leirhatlan bájú alvó Psyche! — Ki irigyelné a kedves álmodozótól a múlt bálnak e csekély kis utóörömét ? Morvainé hagyta keblén aludni csöndesen pihegő kis galambját. Az ő szemeire nem nehezült még álom; gondolataiban még mindig a rejtélyes magaviseletű nagytiszteletű igazgató úrral vesződött. — De mi is indítható ez — töprengett magában — e különösségre ? Mikor a bálba mentünk, ő már a kapu alatt várt bennünket, azután pedig ki nem eresztő köréből Bettit egész ottlétünk alatt. — Öcscse elmaradt, ígéretének ellenére. —• Hohó ! ez alatt valami rejlik! — Nem ő maga tarta-e vissza Gusztit, hogy helyét ő foglalhassa el ? Hja! az ördög nem alszik. De mivel Morvainé asszonyság ördög nem volt, elbólintott maga is szépen, s pár percnyi szundikálás után ébredve, elnehezülve érzé a bál után magát, s kedves kis jószágát anyai gyöngéd figyelemmel s óvatossággal ágyába téve, maga is duzzadozó vánkosaira elmenekült, hogy az üdítő álom karjai között kényelmesen folytathassa előbbi töprengéseit. Morvainé asszonyság aggodalmas jóslata csakugyan teljesült. A gonosz pletyka másnap már felkavarodott a báli históriából, egy két nénémasszony nyelvének forgó szele által. Gombosné indítványára a szenátorné asszonyság tejes ozsonnárameghívta a múlt bálban volt barátnőinek egy részét, jobban mondva: egy kishal utáni eszmecserére.Folyt bőven a kávé. Hogy is ne folyt volna! Hisz ha volt valaha a paradicsom közepén egy fa, mely a szentírás szerint: »minden jónak és gonosznak tudás-fája« volt, úgy a mi tisztelt nénikéink ozsonna-asztalának közepén is mindig kell lenni egy forrásnak, a »minden jónak és gonosznak tudása forrásá«-nak —■ ez pedig a kávés ibrik! Meg is indultak aztán ennek idegeket izgató illatára a szenátorné asszonyság vendégnői között mindenfelé azok a beszélő gépek, melyek ha hallgatnak, többet mondanak néha, mintha belepélnek. Eleintén csak lassú suttogás volt észlelhető, mely később érthetlen mormogásba ment át, s mire az édességekre s aszalt gyümölcsre került a sor, már egyes hahoták is hallatszottak, kedélyes hihikihikkel vegyülve. — Hm! hm! — Ej-ej! — Csakugyan ? — No már ki gondolta volna ezt? — Hja! galambod, lassú viz partot mos! — Aztán meg nem is mind arany ám az, a mi fénylik. — Igaz! — No ez nagyszerű! — Borzasztó! — De mulatságos nagyon, bahaha! hehehe! — és igy tovább, a magyar nyelv minden magánhangzóján keresztül. De, csitt! majd elmondja ezt nekünk most mindjárt Gombosné Jens asszony, a főjegyzőné, ki már férje helyett is megcsinálta sokszor a protokollumot. Tehát halljuk! — Úgy volt biz az, galambjaim, — kezdő komoly arccal, mintha csak abban a bizonyos »tisztelt házban« akarna egy honatya a pénzügyminiszter valamelyik törvényjavaslata ellen szónokolni. — Hogyan volt ? hogyan ? kérem ásson, halljuk! — Én magam láttam saját szememmel, hát igaz! A nagytiszteletű rektor professzor úr, már nyolc órakor este ott satifikált a nagy vendégfogadó kapujában, jobban mondva, rókatorkos décbundájában , mert hát tetszik tudni, hogy tegnap igen hideg volt. — Ma is az van. — Kemény tél lesz ez. — Hová leszünk, ha ez sokáig igy tart! — No de halljuk hát Gombosné asszonynénit! Az asszonynéni egy pohárka édes ürmöst ivott s folytatá ujult erővel. — Én félkilenckor érkeztem oda, s még akkor is ott járt feljebb s alább az öreg úr. — Talán meg is halt szegény ? — Örülnének annak a jogászok, legalább nem lenne holnap leckéjök. — Ejnye, mama! — Adjunk akkor egy »batyubált!« Ezt egy középkorú hölgy indítványozta, ki a tegnapi bálban sokat árulta a petrezselymet. — No de kérem, így éjfélig sem lesz vége ennek a históriának, pedig igen érdekesnek látszik. — Úgy van, igen érdekes. — Tehát halljuk tovább ! Úgy ment lesz ez, mint mikor a mi uraink politikai pártértekezletet tartanak. Gombosné asszonyság pedig, az interpellációk által magát zavartatni nem engedvén, hideg vérrel folytatá: — Néhány perccel azután jött Morvainé is, leányával, a kasznár úr bintóján. — Hisz annak csak csétája van. Csukott kocsi volt az, galambom, akárhol vette. Mindegy, akármilyen volt, csakhogy már egyszer ott voltak. Igenis, ott voltak, galambom, me£, mi is ott voltunk, Kislakiné komámasszonynyal, fiát, galambom, alig állt meg a kocsi, a nagytiszteletű ur azonnal kibújt nagy rókatorkos bundájából, s azt, az ott ólálkodó házi szolgának adva, kisegíté udvariasan Morvainét leányával együtt a kocsiból; azután felvezette őket a ruhatárba s ott bundáikat, sáljaikat beadni, s miként azt mindnyájan láttuk, egész ünnepiességgel tartá bevonulását a szállóba. — Igaz, láttuk , de hát azután ? Jaj galambom, csak most jön a java. Minden tánc után maga vitte sétálni a nagytiszteletű ur a Morvainé leányát, Biri-e, Bari-e a neve, nem tudom , csak azt tudom, hogy olyan birka-forma. — Maga, vagy csak a neve ? — Maga is, meg a neve is. — Bettinek hívják, én tudom. Falun Bariska volt, az bizonyos; ha most Betti, úgy a nagytiszteletű úr keresztelte el igy, hogy uriasabb legyen a neve. (Folyt főév.) Valentine. (Francia elbeszélés.) Irta Frédéric Béchard. (Folytatás.) — Colmvier — kiáltott föl a hírlapíró. — Várjon csak, hiszen előttem ismeretes e név. Ha nem csalódom, ez egykori tanulótársam, kit örömmel fogok fölkeresni. — Közel lakik ide, a Grés utcában. — Bemutatta-e önt néhány kiadónál? — Még nem. — Ne vesztegessen egy percet se. A propos, minő írói nevet fog ön fölvenni ? — kérdé aztán a fiatal költőtől. — Megtartom a saját nevemet, — viszonzá Leon komolyan. — A saját nevét! — kiáltott föl Ronsin, ég felé emelve karjait. — A saját nevét! A Pengaud név nem jól hangzik. Ha Chateaubriand-t Pengaudnak nevezték volna, soha sem lesz vala belőle Chateaubriand. Hol született ön ? — A courtenai-i cantonban, a Loiret-kerület egyik kis falujában. — Hiszen ez pompás : Courtenai úr. Nos, mit gondol, nem jobb hangzású-e eme név, mint az öné? Oh, ez sokkal csinosabb , valóban regényes hangzású. Elkeresztelem önt. Mihelyt Colmer és Ronsin Leonnál egymással találkoztak, elhatározták, hogy ifjú pártfogoltjukat bemutatják közös barátjuknál, Daniel Rubennél. Leon összegöngyölte kéziratát s egy szép reggel megindult a Richelieu-utca felé. A költő szíve hevesen dobogott. Megnyitotta a könyvkereskedő üvegajtaját, elfogultan, remegve, mint húszéves fiatal szerelmes, ki első légyottjára siet. Colmer és Ronsin ugyanakkor toppantak be s ajánlották a fiatalembert Dánielnek. Az ifjúnak és a hóna alatt összegöngyölve szó-