Fővárosi Lapok 1880. szeptember (200-224. szám)

1880-09-17 / 213. szám

Péntek, 1880. szeptember 17. 213. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani­ utca 8. sz. II. emelet. FélévreElőfizetési dij: 8 frt. Negyedévre ...... 4 Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. *U­ l— . ___L»!!L«ui«g!_LFŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára év­negyedre 1, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutal­ványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Tévedt nő. Ismerték őt sokan, szerették is nagyon, Mig angyalarca volt, s repülve szárnyakon Élt ajkán egy mosoly ; Mig játszi lépteit csókolta a haraszt, Szerelme biztató : élvezd a szép tavaszt, Örülj csak és dalolj ! Ismerték őt sokan, míg fénylett, csillogott, Hódító szép szemét, mint kettős csillagot Csodálta a világ, Hajh, fehér vállait, hajának éjjelét, S mi bűvölt, hódított, igéző szellemét Hányán magasztalák ! Ismerték őt sokan, de most ki ismeri ? Van-e talán, ki még gyászolni is meri A sir fölött: szegényt ? Nem látni már sehol csapongó lepkerajt, Kietlen hanton im’ — egy könnyet ejtve rajt’ — Iram e költeményt. Sirony János. — — A csavargó. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) IV. Ha valaki olvassa ezt a történetet, azt fogja gondolni, hogy mese, pedig igazán megtörtént, hogy egy tízéves fiú, egy satnya, beteges, félénk gyermek, a­ki a falevél zörgésétől is megrezzent s a­kiről azt hitte volna az ember, hogy a szomszéd falu határáig sem bir vánszorogni, negyven mértföldnyi utat gyalo­golt, faluról-falura koldúlva, félszerek alatt, széna­­boglyák alján, puszta földön halva, sokszor az esőtől bőrig átázva, sokszor éhezve, durva emberektől le­­hurrogatva, kutyáktól zaklatva. — Szent isten! maga az, Laci urfi ? — sikol­­tott föl Sári, az erdőkerülőné, mikor egy szörnyen lesoványodott, ijesztő külsejű, rongyos kis­fiú állt meg a ház pitvarában. Ruhái szakadozva fityegtek le róla, inge fekete volt a piszoktól, haja a portól és izzadtságtól össze­­csaposodva, szemei­beesve. — Teremtő istenem! . . . Laci urfi, mi történt magával ? — Nem akarok szabóinas lenni, iskolába aka­rok járni, — dadogta a fiú. — Szabóinas ? — szörnyűködött a becsületes asszony. Az első pillanatban csaknem azt hitte, hogy a szegény fiú megőrült; oly képtelennek látszott az a gondolat, hogy Laci urfi szabóinas legyen. — Hát csakugyan azt akarták tenni vele ? . . . szegény, szegény kis angyalom! . . . Oh, ha az édes mamája még élne! Könyeit törölgette a jó asszony, ölébe vette a fiút s úgy vitte be a szobába. — Ne féljen, Lacikám, ne féljen, nem hagyja Sári. A fiú oda hajtotta fejét a hű dajka ölébe s mint hajdan kis gyermek korában, úgy hagyta magát szépen megmosdatni, felöltöztetni. — Így ni, angyalom! — szólt Sári asszony, belebujtatva Lacikát az egyik fia ünneplő ruhájába. Ráadta volna a csillagokat is a kis urfira. — Mit főzzön Sári Pgalambom! . . . mit szeret? — kérdezte tán tízszer is. S olyan sütést, főzést vitt végbe, hogy beillett volna karácsony ünnepére is. Az apróság bámészkodva állta körül a tűzhelyet s nagy gyönyörűséggel segí­tett mandulát hámozni, cukrot törni, tojásbabot verni. — Most pedig ki innen, gézengúzok! Ne hagy­játok Laci urfit magában , mulattassátok. S a sápadt fiú beesett arcát megcirógatva, biztatta : — Legyen jókedvű, galambom, ne féljen most már semmitől; itt van Sárinál és Sári el nem hagyja. Hanem az erdőkerülő, mikor este hazajött, nem akarta a dolgot olyan szempontból fogni fel, mint a felesége. Cseppet sem örült, hogy a család megszapo­rodott a jövevénynyel. — Elegen vagyunk a mindennapi kenyérhez, — szólt, homlokát összeráncolva — nem szükség, hogy még idegen szájat is tömjünk. — Ejnye, te istentelen ember! — fakadt ki a felesége, — talán bizony kitaszítnád azt a szegény árvát ? — No azt épen nem mondom, — csitította föllázadt feleségét az ember,— hiszen egy-két nap nem a világ, ehetik itt a többivel. És ha traktát csi­nálsz is neki, a­mint látom, — folytatá mosolyogva, — azért még nem pusztulunk el. Legalább megpró­bálod, nem felejtetted-e el, hogy kell csinálni a man­dulás tortát. Hanem aztán ? . . . Mert valamit csak kell csinálni a gyerekkel Itt nem maradhat. Aztán ? . . . Erről nem gondolkozott még Sári. Mit is csináljanak aztán — Na látod, hogy a fiúnak mégis csak vissza kell menni a rokonaire­.. — — Visszamenni . . . ahhoz a gazemberhez, a ki szabóinasnak adta a szegény fiút? Sárinak az arca lángolt a haragtól s ökölbe szorította izmos kezeit. Hej, ha itt lett volna most az a gazember! — Nem is kellett volna odadni neki Lacit, — vélte Sári asszony. — Láthattuk mindjárt, hogy milyen semmirevaló fukar. Az erdőkerülő fejét csóválta: — Igaz, igaz, de minden madárnak elég a maga fészkéről gondoskodni. A jó embernek ugyancsak elég volt: nyolc élő gyerek s a­milyen menyecske volt Sári asszony még most negyven éves korában is, nem állhatni jót, hogy még egy párral nem szaporodik. Hogy aztán még ehhez fölfogadják azt az ide­gen csemetét is, az urfit, az már csakugyan nagyon sok volt. Kapálózott is ellene egész erejéből a jó em­ber , hanem felesége addig emlegette a hálátlanságot, addig korholta a férjét, azután addig cirógatta, hogy végre az arkangyal sem bitt volna ennyi asszonyi praktikának ellenállni s a becsületes erdőkerülő rá­szánta magát, hogy a szegény árva porontyot, ha már igazán senki sem könyörül meg rajta, felfogadja bát ő. Alattomban remélte, hogy talán mégis csak eljön értte valami rokon, vagy az, a­kitől a fiú meg­szökött, vagy más, de bizony nem jött azért senki s nyakán maradt a szegény embernek. — Már most mit csináljunk vele ? — szólt az ember a feleségéhez. Hát mit csinálnának ? Iskolába fogjuk járatni. — A mi fiunk Gyuri is olyan okos, hogy a kántor úr mindig mondja, kár neki itthon elcsenevé­­szedni. Hát én bizony azt gondoltam : a két fiút el­küldjük együtt a városba, úgyis épen egyidősek. Már beszéltem is Bartánéval . . . Tudod? Az özvegy szűcsmesternével a vereshid-utcán, a­ki kosztos diá­kokat tart mindig. Nagyon kevésbe fog kerülni. Nem is kell készpénzt fizetnünk, csak szalonnát, zsírt, lisz­tet, füstölt húst, aprómarhát, főzeléket viszünk majd, tudod, a­mi a háztól kitelik. És a mi fiunk együtt fog tanulni Laci urfival és ha felnő, lehet belőle fiskális, vagy pap, vagy akármi és segíthet a többi testvére is . . . Hát nem rendeztem el pompásan a dolgot? — Nagyon pompásan,­­ nyugodott bele só­hajtva a szegény ember, V. Négy évig járt iskolába Laci. A harmadik év végén meghalt Sári asszony. Hanem az erdőkerülő azért bevitte a fiúkat a városba, mint azelőtt; csak az év folytán kezdte tapasztalni, hogy nagy teher neki az a két fiú tartása s nem bírja tovább. A leány is, a­ki otthon anyja helyett folytatta most a gazdasszonykodást, azt mondta, hogy ha ez így megy tovább, maholnap maguknak sem marad mit enni. Egy fiú, az még csak megjárja, ámbár az is nagy teher, hanem kettő, az már embertelen kíván­ság. Aztán miért ? Azért, mert úri családból szüle­tett s nem akar dolgozni? — Hát mit tehetünk mi arról ? Ha úr akar lenni, mint az apja, hát legyen, de ne a mi keserves verejtékünkön. A szivem fáj, mikor látom, hogy a kis Tóni meg Katica mezítláb járnak itthon, mert a pénz az urfinak kell csizmára, ruhára, könyvekre. Azt gon­dolom, édes­apám, hogy mi már eleget tettünk értte, tehetnének már a rokonai is valamit. Persze hogy tehetnének, ez volt az erdőkerülő véleménye is, írni fog nekik. — Hiszen régóta mondja már azt édes­apám. — Mondom, mondom, de most meg is teszem. — erősíti a jó ember. Hanem azért még sok idő elmúlik addig. ■— Tudod, a kezem elszokott az írástól ... tu­dod, mikor az embernek mindig csak balta meg puska van a kezében . . . — Tudom, tudom, — felel a leány csipőse­, — fél édes­apám. — Már mitől félnék ? — Hát mit tudom én? Tudom tán azt, hogy miért tartogatjuk ez a fiút? Honnan tudjam? Mondta nekem valaki ? Én csak azt látom, hogy kiveszszük a kenyeret a saját szájunkból, hogy annak a fiúnak a szájába tegyük. Az asztalnál a főhelyre ültetjük s addig édes­apám sem vesz a tányérjára, mig ő nem vett. A ruhát, a melyik neki már kopott, a mi fiúnk hordja. Ha valaki látná, azt hinné, hogy mi élünk az ő irgalmából s nem ő a mienkből. — Édes anyád nagyon elkényeztette, — mente­getőzik az erdőkerülő. — Édes anyám vakon szerette, mert nem jutott eszébe egyéb, csak az, hogy ő szoptatta; de mi nekünk mi közünk van hozzá ? — Igaz, igaz, mi közünk hozzá! — mormogta a jámbor ember, ki rettenetes óriás létére mindig az asszonynép vezetése alatt állt. (Folyt. köv.) Catron Roger barátja, Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) — Oh, nem, kapitány; én kitaszított, lealázott, meggyalázott ember vagyok . . . — Két ily lapdacsot most bevéve, kettőt pedig holnap, — folytatá komoly arccal a kapitány, apró göbecsalakú gyógyszert gömbölygetve ujjai közt — újra szél mentébe irányítja hajóját. On most in the see van, csak a vitorlákat kell jobban kifeszíteni. — De, kapitány, — ismétlé a meggyötrött ember miközben még egyszer megragadta szikár karjával a házi gazdát s meredt szemű sápadt arcát ennek arcá­hoz érteté, —­ ugyan hallgasson meg már! Önnek meg kell engem hallgatnia!.. Én tömlöcben ültem, — hallott-e ilyet? — tömlöcben, mint valamely

Next