Fővárosi Lapok 1880. október (225-251. szám)
1880-10-10 / 233. szám
arion._ (Francia elbeszélés.) Irta André Theuriet. (Folytatás.) Egész vigasztalan fiatal kora mint halvány tünemény vonult el előtte s a szél zúgásában, mely a füzesnél átsuhant, szívmetsző zokogást vélt hallani szemrehányás gyanánt, s ama mélabús dalt, melyet ő annyira szeretett. Elbujdosott a fehér szűz, Elbujdosott! Mint lehullt levél, mit szól űz, Elbujdosott! Holdnál fehérebb ruháját Nem látjátok. Többé, ha nap éjbe száll át, Ne várjátok! Orbán még soha sem látta ily bőven omlani alá Marion arcán a könyeket. Megölelte a fiatal leányt s gyöngéd szavakkal kérdezte bajának okát. Midőn a fiatal ember megtudta, mi idézte elő Marionnak a könyeit, szerencsés jóslat gyanánt vette ezt s örült, hogy kedvesét oly egésséges légkörbe szállíthatja, hol szive megváltozik s lelke ismét föltalálja eredeti tisztaságát. Végre Saint-Clémentinbe érkeztek. Délutáni négy óra volt s az idő eléggé derűlt. Mint őszszel gyakran történni szokott, a napot némi köd fátyolozta, melyet azonban enyhe délnyugati szél iparkodott szétfoszlatni s mind e körülmény szép estét ígért. Orbán a korcsmában hagyta málháját. A szerelmes pár elhatározta, hogy gyalog teszi meg azt a rövid utat, mely Saint-Clémentint les Ages-től elválasztja. Amint a városból kiértek, a Charente mentében ballagtak odább, a diófák és kertek közt vezető úton s csakhamar kies, festői helyre jutottak, melyet » Remeteség «-nek neveztek. Nem messze onnan nagyon kövecses hágó vezet a halomtetőre s egy cser- és gesztenyefa-ligetbe. Ezen az utón haladt odább Orbán és Marton. A reggeli permeteg egészen felüdíté a ligetet. Az ösvény mellett tovasiető patak magával ragadta a lehulló száraz leveleket, rovarokat. A megázott fák az őszi nap melegétől gőzölögtek s az esti szellő a hervadó természet átható illatát árasztá szerte a sárgulóigetben. A nap lassan kint aláhanyatlott Saint-Clémentin mögött, bíboros sugaraival aranyozva be a lombokat. Marion, ki az egész délelőttet sírással tölté, most a bájos természet gazdag pompáját szemlélve, érté az örömet visszaszállni lelkébe s kedélye egészen megindúlt. Csakhamar bohókás gondolatok lepték meg s élénken szökdécselt, akár a madár, így érték el a liget túlsó végét s egy parlagon heverő tér és fensíkra jutottak, melyen itt-ott egy-egy csenevész cser- vagy gesztenyefa állt a kékes avarfír és aranyvirágú magyal környezetében. Itt már nem vezetett tovább tört út. E messze terjedő sik ugart a nép »sivatag«-nak nevezi; a vadászok gyakran fölkeresik, mert sok vad talál ott magának kellemes tanyát s ép oly bőven található ott a vörös fogolymadár, mint a haris. E viruló harasztszőnyeg láttára, mely a széltől úgy hullámzott vándoraink előtt, mint egy ibolyaszin tenger, Marion kibonta karját az Orbánéból s gyermekies örömtől zaklatva, elkezdett az ugaron futkosni. Újra gyermekké vált , a mint e helyet megpillantá, hol gyermekkorát tölté.Odafutott egy sűrű cseregalagonyabokorhoz, mely alatt oly gyakran üldögélt egykor, aztán egy csomó avarfüvet tépdesett le, majd letérdelt a nyirkos mohra, érett gesztenyét szedve, mely már kifordult tokjából; magyar galyákat is tördelt, hogy virága is legyen s mindezt hangos nevetés közben. Végre visszaszökdécselt Orbánhoz, karjai közé veté magát s bokrétáját az őt ölelve tartó Orbán kalapjára szólva fölkiáltott: — Valóban, Orbánom, neked igazad volt: én boldog, nagyon boldog vagyok! A mi hősünket illeti: ő sem takarékoskodott örömének kifejezéseivel s a fiatal leány csókjait uzsorakamattal viszonozta, így haladtak tovább édes csevegés közt a szerelmesek, mignem egy kiszökellő hegyfokhoz értek, mely úgy tűnt föl, mint függő erkély a Charente fölött. A sötét folyam néhány fűz- és égerfa közt hömpölygött odább, ama szirtek alatt, melyekre Orbán és Marion fölhágott. Előttük terültek Savigné rétjei, Halmai, mögöttük a csöndes ugar-térség, balra Saint- Clémentin s végre jobbra, lent az aljban, a fával borított kis sziget, honnan a Charente vize csillámlott föl Marion megragadta kedvesének a karját s a sziget fái közül kilátszó nehány háztetőre mutatott, melyek fölött kék füst bodorodott fölfelé a jégbe. — Amott van! — szólt a leány. Orbán leült egy kőre. Marion melléje telepedett s merengve szemlélték az alattok elterülő vidéket. Szótlanul üldögéltek ott, hallgatva a völgy ölében hovatovább elcsöndesedő zajt. A nyájaikat terelő pásztorok kurjongatása, a falu malmának kelepelése, a Charente zúgása és a mosó asszonyok sulykolásának zaja összvegyűlve viszhangzott a lombok alatt. A szerelmesek előbbi kitörő örömét mély komolyság válta föl. Mozdulatlan, elgondolkozva ültek ott, érezve, hogy lassankint az őszi est melancholiájának uralma alá kerültek. Egyszerre megcsendült a savignéi torony harangja a távolban. E jól ismert hangokra Mariont remegés fogta el s könyök szökéitek szemébe. — Menjünk, •— monda, — még ugyancsak lépkednünk kell, mig ott lent ama kanyarodáshoz érünk. A fölkelés okozta zaj fölébreszté a szomszéd cserfán szunyadozott szarkát,mely hirtelen fölrebbenve, panaszos csörgést hallatott. — Hossz előjel! — susogta a fiatal leány. — Siessünk. — Remegve kapaszkodott a fiatal ember karjába. Szive hevesen dobogott. Úgy belepett az, akár a folyam partján lévő vízimalom. — Te nagyon babonás vagy ma este, kedves kis Marion, — szólt Orbán fölkacagva. Az éj csaknem egészen beállt. A fiatalok gyorsan haladtak lefelé ama mélyúton, mely les Ages-be vezetett, mignem oly ösvényre jutottak, mely fölött lombjait hullató vén dió- és barkócafák emelkedtek Ez ösvény a folyam partjához vezetett. Marion itt megállt pillanatra s ama világot nézte, mely itt-ott áttört a fákon, lobogva, mintha megannyi bolygófény lett volna. Közelükben egy asszony mosta nagy sietséggel a még sulykolatlan maradt néhány darab fehérneműt. Eölveté a fejét s kiváncsian bámult az oda érkezőkre. Marion magával vonta Orbánt, átmentek egy vén kőhídon, s csakhamar a sziget belsejében tűntek el. A malom közelében egy kis ház emelkedett, melynek egy ablaka és egy ajtaja volt. E nyílt ajtón át látható volt a vidáman lobogó rozsé tüze. Közelében egy nagy karosszékben egy nőnek alakja tisztán kivált a tűz fényéből. (Folyt, köv.) Őszi képtárlat. i. Többször fölveték már a kérdést: vájjon okvetlenül szükséges-e, hogy a műcsarnok kiállításaiba külföldi képeket is szerezzen a képzőművészeti társulat ? Mert sok költségbe, nagy áldozatokba kerülnek az idegen művek. Messze földről kell hozatni s a szállítási díjt természetesen a társulat fizeti. Ez még nem volna baj, ha kapnánk elég olyan becses képeket, melyek közönséget vonzanának. De erre nézve kedvezőtlenek a mi viszonyaink. Híres, művészek csak ott kivánnak szerepelni, hol egy-egy festvényüket, szobrukat meg is veszik, azért ha a társulat meghívására egyszer vagy kétszer be is köszöntenek nálunk, de harmadszor már megeléglik a kitüntetést. Tömegesen csak középszerű képeket kapunk, sokszor kezdőktől, vagy féltehetségektől, mert hát a titkárság sem lehet épen túl szigorú a meghívók szétküldésében, ha csak azt nem akarja, hogy a műcsarnok falai üresen maradjanak. Pedig a külföldi képek vásárlására szánt összeg ötszörte nagyobb, mint amelyet magyar művészek érdekében szavaztak meg. Ez a visszás körülmény késztetett némelyeket arra, hogy tiszta magyar kiállításokat kívánjanak. De hazai képekkel a műcsarnok nyolc-kilenc terme közül alig kettő telnék meg. Aztán egyhangúvá is válnék a tárlat. Mindezt beláthatták, mert újabb időben már ezt a kérdést nem igen bolygatják.A társulat máskép akart segíteni a bajon. Kiküldte Telepy Károlyt, a műtárnokot, Bécsbe, Münchenbe, Düsseldorfba s más városokba, hogy képeket toborzzon. Az ő személyes utánjárása és biztatása használt is némileg, de távolról sem annyit, amennyit reméltek. Néhány elsőrendű mester képviseltette ugyan magát, de nem java munkái által; akad több igen jóravaló mű, mely a rendezőt, ki minden falat be akar borítani, udvariasan kiment a zavarából; de sokkal több a fogyatékos képek száma. Az ismertető természetesen ez utóbbiak előtt szó nélkül suhanhat el s mi is most az idegen műveknek csak a legjavát fogjuk szemügyre venni. Félig-meddig szenzációs kép (legalább a hírlapok jó eleve azzá tették): Blaas Gyula »Parforce - vadászat«-a, mely a király tulajdona. A Göding melletti dombos-völgyes vidéket tünteti fel, melynek tájrészletét is gonddal festette a művész. A nagy vadász-társaság, mely a mezőséget ellepi, változatos élénk látványt nyújt és kétségtelenül hálás tárgy gyanánt szolgál az olyan festőnek, ki a csoportosításban akarja tehetségét mutogatni. A közel negyven lovas alatt — köztük hat-hét nő — mind erős rohamban törtet előre. A csapatot a szarvas vezeti, nyomában a kopók egy része, utána néhány vörös fzakos lovas, majd a királyasszony, ki és az imént ugratta át a sással benőtt széles árkot, melyen a király most szöktet át telivér pej paripáján, míg közvetlen mögötte néhány lovas visszarántja a gyeplőt, mások száguldva közelednek, a bal háttér dombja tetejéről pedig a társaság újabb meg újabb tagjai lépést jönnek alá, hogy a lapályra érve, ők is nekiereszszék lovaikat. Blaas Gyula hírnevéhez ez a terjedelmes mű teljesen méltó. Többet is nyújt benne, mint közönséges vadászképet, de kevesebbet, mint portraitk sorozatát, mert mily jelesen festé a saripákat, oly kevéssé sikerültek maguk a vadászok. Baj, hogy épen a királyi párt találta legkevésbbé, különösen a királyasszony alakja feszes, gróf Andrássy Gyula arcképében is van egy karrikatúrai vonás, melylyel a volt külügyminiszternek épen nem hizelgett a művész. Rendkívüli szorgalomról és ritka tehetségről tanúskodik Adamo Miksa: »Hobespierre bukása« című, már vagy tízéves képe. A nagyérdekű jelenet a nemzetgyűlésben foly le, hol a hatalmas embert leszavazták. A megdöbbentő eredményt ép most hirdették ki és Hobespierre megtörve hanyatlik egy székre. Az ezer meg ezer emberből álló tömeg tolongása, részvevő, tiltakozó, örömujjongó mozgása, a szenvedély számos változatát tükrözi vissza. Minden egyes fej a miniature-festés egy érdekes képe. A művész határozottan híven tud jellemezni s maga a kép hőse, rövidre nyirt hajával, rokonszenvetlen vonásaival, a legjobban sikerült. Kern mindennapi erő nyilvánul a Rampendahl Károly »Boszorkánypöré«-ben. A törvényszéki teremben együtt ülnek a sötéttekintetű bírák, hogy vizsgálatot tartsanak egy szerencsétlen, szép asszony fölött, kit kuruzslással vádolnak. A középkor szelleme hatja át e képet, s hatása szinte lázító, ha rágondolunk, hogy valamikor ez mind megtörtént, ami itt festett dráma. S ez érzést a helyzetnek nem túlzó, hanem jellemzetes feltüntetése által kelti fel bennünk a művész. A bírák, amint a padokban ülnek, az elvakultság és kegyetlenség képviselői. Köztük az idétlen jegyző, ki az első pad végén áll, az egyéni jellemzés sikerült alakja. Az áldozat, úgy látszik, nem kap kegyelmet. Két vörösruhás pribék megfosztotta ruháitól; maga ott hever a földön s kínzói fölfedezik válla alatt az anyajegyet. E kis foltocska csalhatatlan jele annak, hogy boszorkány. Tagadás, kérelem mit sem használ többé; a vallomást pedig, ha igaz, ha nem, a kínzó eszközök fogják majd kicsikarni a szégyen és félelem alatt megtört nőből. Találó az, hogy a törvényt látó emberek egész nyugodtan, majdnem közönynyel végzik hivatalos kötelességüket, mint akiknek csak egy mindennapi esettel van dolguk. Kár azonban, hogy a képnek nem minden része tanúsít egyenlő gondot. A nő teste, Max Gabriel alakjaira emlékeztet, de nem elég gyöngéd; a bal oldalt ülő legény csak oly távolságból nyer emberi alakot, ahonnan a többi részlet viszont már nem hat; azonkívül a kompozíció, az elrendezés is fogyatékos, mert a képet a két helyen lelógó kötelek s a föltámasztott létre keresztülvágta, ami bántólag hat. Sajátságos festvény Hex Oszkár prágai képíró »Zsuzsánná«-ja. Az elnevezés önkényes, mert csak közönséges női alakot látunk, ki most lépett ki a fürdőből, s miközben bal lábát rárlódva fölemeli, a kezében levő tükörbe néz. Előtte ékes kancsó s egy asztalka ékszerekkel. Az alak sima, sötét márvány falhoz támaszkodik, de oly különös állásban, mely minden nézőnek feltűnik. A háttértől nem vál el, mert a levegő távlat egészen hiányzik. Hosszas szemlélés és tanakodás után végre kisüti az ember, hogy e szép alak eredetileg valami más képen, fekvő helyzetben volt. Hex Oszkár azt felforditva lemásolta s végül a staffage-t is megváltoztatá. A nő puha, szép idoma 1150