Fővárosi Lapok 1881. május (99-123. szám)

1881-05-17 / 112. szám

Kedd, 1881. május 17. 112. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 firt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Ha már szeretni nem fogok. Ha már szeretni nem fogok: Mondjátok : meghalt, vége lett Ha lányért többé nem dobog A szív, halálra vénkedett. Mondjátok: meghalt, vége lett. Ha már szeretni nem fogok És vérem csöppenkint lehűl: »Édes csókokról álmodott« — Ezt Írjátok sírversemül. Ha vérem cseppenkint lehűl. Ha már szeretni nem fogok És búcsút int a szerelem : Szelidnézésü asszonyok Fogják be majd haló szemem’. Ha búcsút int a szerelem. Reviczky Gyula. -------------------­ Holdas éjek. (Elbeszélés.) Írta B-né Büttner Lina. I. Egyedül! mennyi büszke boldogság van ebben az olyannak, ki sorsát saját kezében tartja, mert az nincs egyedül, vele van a­­ szabadság! De a kinek akarata le van kötve s akkor is egyedül s mintegy börtönben kell lennie, midőn minden hivótag szól hozzá a bűvös, csodás, tavaszi éjben, — az aztán iga­zán egyedül van. Oh, Lóránd úgy tett velem, mint a makacs gyermek, ki életét teszi rá, hogy a kis mada­rat megfogja s mikor végre sikerűlt rabul ejtenie, zsinegre kötve ott hagyja vergődni s ő megy a régi makacssággal uj szeszélyeket keresztülvinni, mig a rab-madár kábultan, bágyadtan a folytonos lemondás­tól, nézi a ragyogó, hullámzó, eleven életet, melyből ki van ragadva. Lóránd is engem ígéretemmel e hely­­hez kötött, tudta, hogy adott szavam erősebb minden békóknál e világon; oh, de gyakran súlyosabb is min­den békóknál .. . Ameline e gondolatokkal bágyadtan hajtotta fejét kezére s kissé gúnyosan, kissé vágyakodva, kissé boldogtalanul s nagyon unatkozva tekintett ki Buda­pest egyik nagy házának ablakából az enyhe, fényes tavaszi éjbe, melyben — míg a tele hold álmodozva haladt végig a mennybolton — minden életre látszott kelni. És Ameline a holdsugár fátyolán át nézi, hogy az átelleni földszintes házon túl, lenn a kertben, a cseresznyefák havas virágú ágai mily álmodozón rin­­ganak, az olajfa ezüstfényben fürdik s a füzek himbá­­lódzó lenge barkái között zizegő rovarok és éji lep­kék röpködnek, mig fönn a mély­kék égen csillagok kelnek útra, s a sötét felhők északon megmozdulnak hogy a fehér déli fellegeket fölkeressék, de azok már félúton elébek jönnek. Mindent ragad magával a ta­vaszi éj varázsa, a kikelet áramlata, a virágok illata, a fakadó rügyek s fölpattanó bimbók párája, a nedves zöld moha lehellete — minden, minden szárnyra kél ! Ameline kinyújtja karjait az enyhe, holdfényes, tavaszi éjbe, sajátos vidám gyönyör vonzotta, ragadta őt is, menni a fellegekkel, futni a csillagokkal, szállni az illattal, röpködni az éji lepkékkel! Oh, csak leg­alább a közeli kertbe mehetne, a virággal borított fákig, melyek alatt a holdsugár, mint olvadt ezüst folyik szét a fűszálakon! Maga sem tudja mért: sze­retné most megrázni a cseresznyefa ágait, hogy a virág­szirmok gyöngéden mint hópelyhek hulljanak reá s borítsák el forró homlokát ? S mért vágyakodik az illatos, hús almavirág-csomókat két kézzel szorítani égő arcára? Ameline,mint a kis madár a hajnalt, oly repeső elragadtatással tudta volna üdvözölni az éb­redő tavaszt. De most nem vehet részt a kikelet örö­mében, nem mehet el innen, mert bármily élő­lény­ei távoznék, azt meg nem bocsátaná Lóránd, ki ne­jét otthon s egyedüli biztosságban akarja tudni. És valahányszor távozik hazulról — oh, pedig utolsó idő­ben oly gyakran távozik! — megígérteti Ameline­nel, hogy míg ő távol van, nem fogad el sem nő, sem férfi látogatót. Mert ő tudja, hogy a nők meg nem áll­ják, hogy gonosz talányokként odadobott, elburkolt hírekkel ne nyugtalanítsák épp legkedvesebb barát­nőiket, s e talányokat az illető akár megfejti, akár nem, már mindenkép kellemetlenül van szenzationálva. A férfiak pedig ugyanazt teszik, amit a nők, de a mel­lett még udvarolnak is. Azért Amelinetól arra is vett ígéretet, hogy azalatt hazulról sem távozik, sem egye­dül, sem más élő lénynyel, mert az férje előtt compro­­mittálná. — A halállal végre még is elmehetnék, — gon­dolja most álmodozva a nő,— az oly chevalie servant, a­ki nem compromittálhat senkit, — téve hozzá szo­morú, gúnyos mosolylyal, — és a mi fő, nem lennék sem egyedül, sem pedig valami élő lénynyel, s igy ígéretemet nem is szegném meg. A halállal elmehet­nék és elmennék. Miként e gondolat lelkén, éppen úgy és éppen abban a pillanatban vonult el egy sötét felhő a hold előtt s az ablak függönyzet redői közül oly hideg, fa­gyos légáramlat értte, hogy összeborzongott, s midőn a felhő átvonult s a telehold ismét szerteönté méla fényét, Ameline ekkor maga mellett a függönyzet ár­nyában, egy sötétebb alaktalan árnyat látott. — Te kísérőül óhajtottál s én itt vagyok, — szólt hozzá az árny, de nem szavakkal, hanem mintha csak egyik szellem a másiknak adná át a gondolatait. Ameline sötétkék szemei úgy tekintettek a füg­göny mély redői közé, mint a bámuló búzavirágok az éj borújára. — Hogy jöttél ide? — gondolá sajátos érdek­kel, mintegy álomban. — Én mindig melletted vagyok, — felelt a ki nem mondott kérdésre az árny is némán, — születé­sed pillanatától veled vagyok és veled leszek sirodig. — Hol ily hűség az emberek között ? — gon­dolá félig vidám gúnynyal, félig bánatosan Ameline. — És az emberek még is gyakran panaszkod­nak, hogy egyedül vannak, pedig soha sincsenek egye­dül, mert én mindig velek vagyok. — Ami nagy megnyugtatásukra lehetne minden búban, bajban, — s a szép nő ajkán finom kétes mo­soly vonult át. — Úgy kellene lenni, de épp ellenkezőleg van, — felelt az árny, — mert ha én az unatkozó, vagy­­ kétségbeesett halandónak emlékébe hozom jelenléte­met, az ahelyett, hogy e tudatból vigaszt merítene és erőt a győzelemhez, ahelyett a küzdelem elől hozzám menekül és gyáván veti magát karjaimba. — Én nem hozzád akarok menekülni, de veled. Mert míg egyetlen egy virág fog nyílni a földön, ad­dig inkább az után nyújtom ki kezemet, mint te utá­nad . — gondolá a nő s vágygyal és szeretettel tekin­tett ki a holdsugárban álmodó, virágborított fákra. — Jer hát velem. De vigyázz, hogy engem vala­miképp ne érints, mert abban a pillanatban megszűn­nél élni. Én őrködni fogok feletted s óvakodom, hogy én se érjek hozzád. Csak öltönyömet ragadd meg s menjünk, mint két barátságos szellem . . . — Kiket elragad a tavaszi holdas és varázsa s együtt futnak látni a rügyek kibomlását, hallani a bimbók fölpattanását, belehelni a pázsit lehelletét s megittasulni a fölszálló virágillattól! — ujjongott Ameline s kinyujtá kezét az árny után és egy lengő, finom, selyemnél is lágyabb fátyolt fogott meg. E pillanatban oly önkénytelenül, mint egy föl­sőbb hatalomtól vitetve, emelkedett föl s könnyű fehér pongyola-ruhája, mintha szárnyakká vált volna, oly biztosan s könnyeden suhant ki a holdsugáron. Künn volt a fényes, tiszta éjben! Először is sajá­tos érdekkel nézett kísérőjére, de az a hold­sugárban nem volt oly sötét, mint az ablak­függöny redőzete mellett, itt csak, mint egy halvány árny, mint a tova szálló füst a föld felett, úgy haladt mellette . Ame­line még a csillagokat is látta, mint valami gyászfá­­tyolon át, kísérőjén keresztül fényleni. A kora tavasz ekkor még a mosolygó gyermek­boldogság napjait élte. A fák, a cserjék egymás után nyitották ki virágszemeiket és oly ártatlan bizalom­mal tekintettek körül, mintha ez az egész szép, fényes gazdag világ egyedül csak az ő fogadtatásukra lenne itt. És Ameline ugyanily tiszta, boldog, bizalmas gyer­mek-tekintettel nézett a felette reszkető csillagokra , az alatta mosolygó virágokra, mintha mind­ez a fény, boldogság, öröm egyedül csak őt üdvözölné! Mert ekkor már kertek és nyaralók fölött halad­tak át. Az egyik kertben, a csinos nyárilak oldalán, a faragott oszlopu verendát egészen befutotta a kékvi­­rágujonc, s az édes illatú dús virág-fürtök bájos kere­tet képeztek egy öreg ur körül, ki szétdult arccal ült ott s merev kétségbeesett, semmit nem látó tekintet­tel bámult maga elé. Mellette Ameline egy tátongó, üres sírt látott. — Mi ez ? — gondolta borzadva. — Ez öreg ma éjjel öngyilkos lesz, — hallotta az árny válaszát — sírja megnyílt előtte. — Borzasztó, ily csodaszép éjjelen! Hát nem látja e ragyogó, viruló szép világot? — Ő csak saját összeomlott, sötét kedély­világát látja. — Oh, mentsük meg szegényt, — könyörgött Ameline nőies önfeledt részvéttel. — Nem lehet, és ő nem is akarná, — hangzott a nő füléhez, mint tompa zúgás, és gyorsan haladtak tovább. Egy magas fallal kerített kis kertből az Írisz erős illata, mint felhő szállt föl hozzájuk s szinte hó­dítón borította el Amelinet. Lenn, a kis kerti lak előtt parányi viz-medencéből egyhangú robajjal szökik föl a vizsugár s sziporkázva a holdfényben, mint gyémánt­por hull vissza, finom permeteggel hintve be a kőme­dencét koszorúként környező örökzöldet. Az út túlol­dalán lengő, fehér­ fürtökkel borított zelnicefa alatt szép halvány leányka feküdt egy hintásszéken, világ­talan szemei mozdulatlanul meredtek az éjbe, mel­lette egy gyászos öreg nő állt, kividám hangon, nevet­ve beszélt hozzá, de szemeiből azalatt folyton hulltak a kények. — Istenem, hisz e leányka nem látja a tavaszt, — sóhaj­tá Ameline. — Kényesebb tavasz az, melyet saját lelkében lát, — válaszolt az árny, — mert e leányka lelke már kibontotta szárnyait s a kikelet utolsó liliomának illatával egyszerre száll el e földről. — Oh, a tavasz minden felé virul és az embe­rek közt mindenfelé szenvedés van! Nem tudok örül­ni, ha ily képeket látok, pedig ma vidám akartam lenni. — íme, láthatsz más képet is . — figyelmeztet­te Amelint kisérője, amint egy nagyobb épület fölött áthaladva, belülről a nyitott ablakon át sivitó kaca­gás, víg lárma és pohárcsengés hangzott ki. — Csakhogy a vigság e szilaj hangjai megtörik a tavasz­ és szent összhangját. Vezess oda, hol zavar­talanul átadhatom egész lelkemet a kikelet örömének. El, távol az emberektől! vezess az erdőbe, hol ha a telehold végig halad, olyan mintha a jó isten menne át az erdőn s áhitatos gyönyörtől reszket minden. — Jer hát, amott az a barna hegy-oldal, kö­zelről fakadó erdő, tele vadrózsa és gyöngyvirág illat­tal s madár-pihegéssel. Ott most minden mosolyog egymásra. (Folyt, köv.)

Next