Fővárosi Lapok 1881. június (124-146. szám)
1881-06-01 / 124. szám
715 -- Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 124. számához. 1665. január 7-én fiút szült. Ezt a Saint-Eustache templomban keresztelték meg, mint Derssy Ferenc és Bernard Margit gyermekét. A fiú Fülöp nevet kapott. Látszik, hogy még ekkor Lajos mennyire tartózkodott gyermekei törvényesítésétől, mely tettei később annyi megbotránkozásra nyújtottak alkalmat. La Vallière ellenségei azonban nem nyugodtak. Még gyermekágyában alig jött magához, mikor már 1665. egyik februári, vagy márciusi éjjelén el akarták rabolni s meggyilkolni. E gonosz kísérlet felől hiteles bizonyítékaink vannak. Sagredo követ 1665. március 20-án a velencei dogéhoz intézett sürgönyében igy ír: »Halkan arról suttognak, hogy ismeretlen tettesek, bár sikertelenül, megkisérlették, hogy a Palais-Royalba betörjenek s vakmerően a kegyencnő lakosztályába juthassanak.« E naptól kezdve a király őröket rendelt La Valliére mellé. Azt is beszélték, hogy La Valliére udvarmestert kapott, ki »köteles volt minden ételét eleve megizlelni.« Pedig még ekkor a mérgezések nem voltak napirenden. Madame Henriette még élt, a Brinvilliers-per még nem indult meg. A méregkeverő és szerelmiszer-gyártó Monvoisin Katalint még csak kliensei ismerték. Soissons grófnő egyike volt a legelsőknek, s hány cselszövő még azon kívül, mint Fouilloux, d’Artigny, Montalis kisasszonyok, mind megannyi hajdani meghittje a kegyencnőnek, La Valliérenek nem tudták megbocsátani, hogy helyzetét se maga, se mások számára ki nem zsákmányolja. Pedig hát volt az udvarnál elég fiatal leány és fiatal asszony, kik nagyon jól tudták, mint kellene a király kedvese szerepét sikeresen játszani: fenhéjázva, merészen, arcátlanul. Első helyet foglalt el ezek között Montespan asszony, a királyné palotahölgye, egy szép, szellemes, vakmerő, kihívó modorú nő, kinek ügyei rendezetlenek s adósságai már a legnyomasztóbbak voltak. Észrevette, hogy 1666 elején a király már hűlni kezdett La Valliére iránt. De azért még nem tudott a királyra hatni. A király nem akart, vagy nem mert nyilatkozni. Szerette Montespan társaságát, sziporkázó társalgása sokkal inkább kedvére volt, mint La Valliére odaadó, szentimentális modora. De azért nem szakított még kedvesével. Ekkor fordult Montespan a méregkeverő Monvoisinhoz. Montespan őrületes nagyravágyásában semmitől sem riadt vissza. Amint egyszer la Voisin, és cinkosai, Mariette, Lesage és Gouibourg karma közé jutott, nem volt többé oly babona, szentségtörés, ocsmányság és bűntény, melyet sorra meg ne kísérlett volna, hogy a királyt meghódítsa. Lair könyvének ez a része legújabb, mely Montespan és La Valliére élettörténetének ama hat évét öleli fel, melyben lehetetlen őket egymástól külön választanunk. La Valliére 1666. október 2-án Vincennesben egy leánykának adott életet, ki később de Blois kisasszony, majd Conti hercegnő jön. E gyermeket 1667. május 13-án törvényesíti a király, mikor La Valliére Louise is Vaujours hercegnővé emeltetett. A király e tettét nagyon félreismerték eddig a történetírók. A királyi vonzalom legnagyobb jele gyanánt vették ezt. Való, hogy nem valami épületes példa egy házasságtörésben született gyermek törvényesítése, de a királyi udvarnál nem volt példanélküli. IV. Henrik ily cinikus nyíltsággal legitimálta César de Vendômeot: »Hitvesünktől, a királynétól, kitől tíz év óta elválva élünk, nem lévén gyermekünk, úgy véltük, hogy az államra nézve fontos, miszerint vérünkből való gyermek szülessék; ez okból több éven át viszonyt tartottunk fenn d’Estrées Gabriella aszszonynyal . . . s ime fiunk született, kit elismerünk és törvényesítünk, ha ti is úgy akarjátok.« Ellenben XIV. Lajos, ki épen Flandriába volt indulandó, csak tartózkodva teljesítő lelkiismereti kötelességét, midőn a kétségek közt hagyott anya és gyermeke sorsát biztosítá. Épen ebből látszik, hogy Lajos szive már kihűlt. Lehetetlen itt elhallgatnunk Sainte Beuve egy adomáját. »A királyné és udvarhölgyei 1667-ben a királyt Flandriában a táborban meglátogatták. La Valliére, a királyné hívása nélkül, csaknem akarata ellenére, szintén megjelent. Mikor a tábort meglátták, a királyné tilalma dacára, hogy valaki megelőzze őt: La Valliére nem tudott magán uralkodni, s torony irányában sebes vágtatással a király sátrához hajtatott . . . íme a szerény La Valliére mit nem merészelt az egész udvar szeme láttára. Imé, mily vakmerővé válik a legfélénkebb is, ha a szenvedély elragadja!« Pedig hát nem törvényes hitvesen diadalmaskodó kegyencnő, hanem a kétségbeesett szerető meggondolatlan cselekedete volt ez. Nem a királyné mellőzte, hogy La Valliéret meghívja, hanem a király tiltotta meg neki, hogy Compiègneben eltávozásakor jelen lehessen. Uralkodása ekkor véget is ért. Most már a Montespan csillaga tűnt fel. XIV. Lajos nem volt se durvább, se önzőbb, mint más emberek. Megszűnt szeretni s feledett. Montespan asszony férje nagyon alkalmatlan volt. Panaszkodott s tűzhelye jogait minden áron meg akarta védeni. A király és az új kegyencnő nagy zavarban voltak. Nem mertek nyíltan föllépni. Ekkor jöttek arra a kegyetlenül megalázó gondolatra, hogy szerelmüket La Valliére-rel takargassák. Hat hosszú évig tartott e titokteljes érintkezés. Közös volt a lakásuk, La Valliére jön a Montespan gyermekének keresztanyja, s mikor végre Montespan férjétől elvált, s La Valliérere többé szükség nem volt, ez megtört lélekkel kolostorba menekült. A király minden gyöngédségéről megfeledkezett vele szemben, s az egykor imádott hölgyet annyira megalázta, hogy azt majdnem az új kegyencnő komornájának tekintették. A kolostorban harminchat évig vezeklett ifjúkori szerelméért. 1675. június 3-tól kezdve meghalt a világnak, meg a történetnek is. Vezeklése szomorú éveiből csak az érdemel említést, hogy lelke csak hosszú idő múlva nyugodott meg. »Forrón szeretni istent és elfelejteni minden egyebet! Ah! Maréchal úr — irta Bellefondnak — bel kellemes volna!« Erdélyi Béla: L i s z t - ü n ii e p e k. (Antverpenben.) (F.) Rubens városa nagyon műszerető város. Múzeumai, zeneegyletei, képiró akadémiája virágoznak. Szereti az irodalmat, zenét, képzőművészetet. Az utolsó években új múzeumot nyitott meg, nagy állatkertet létesített, emlékeket emelt Teniers-nek és Van Dycknek, 1877-ben megünneplé Rubens emlékezetét s tavaly a függetlenséget. Hódol a zeneköltőknek is. Gounod tiszteletére nagy zeneünnepélyt adott, e napokban Lisztnek hódolt, a jövő évben pedig Wagner Rikhárdnak szándékozik. A városnak két nagy zenetársulata van, egyik a »Societé de Harmonie«, másik a »Societé de Musique«. Mind a kettőnek sok tekintélyes tagja és jó vezetője van. Egyik a zenekar és hangszerek, másik inkább a magán és karének ápolását űzi. A Liszt-ünnepet a »Societé de Musique« rendezte, meghiva a mesteren kívül sok külföldi híres zeneköltőt is. De a franciák távolmaradtak s az ünneplésben főleg belgák és németek vettek részt. Liszt a Meyendorffné (követ neje) és Caraman- Chimay herceg kíséretében érkezett meg s Lynen gazdag patrícius házához szállt, hol őt úgy fogadták, mint fejedelmet. Hangversenyekből, lakomákból s kirándulásokból állt az ünnep. A nagy hangversenyt május 26-dikán a zeneegylet nagy termében tartották, ahová befér háromezer ember, s bár az ülések tíz frankosak voltak, elkapkodták mind. A műsor a mester műveiből állt. Előadták az »Esztergomi misé«-t, Benoit Péter, e jeles karmester vezetése alatt. Aztán zongoraverseny, a »Mignon« dal, »halál tánc«, két ének s a »Préludes« szinfoniai költemény következtek. Közreműködtek : Falkné Mehlig Anna zongoravirtuóznő (a mester tanítványa), Kufferath k. a. brüsszeli s Schauenburg k. a. krefeldi énekesnők, Kux-Muehlen tenorista Frankfurtból sat. Midőn Liszt megjelent, örömzaj, zeneriadó, kendők lobogtatása üdvözlők. Kíséretében voltak: Gevaert brüsszeli zenedei igazgató, Meyendorffné szül. Gortsakoff hercegnő, Hauk Minnie, Servais, Caraman-Chimay herceg s több jeles belga zenész és műbarát. Az esztergomi mise sehol nagyobb hatást nem tett még, mint ezúttal. Benoit ugyancsak izzadt a karnagyi bottal, kézzel, lábbal dolgozott s mivel a külső ízlésnek nem nagy embere, szívesebben dirigált volna ingujjban. Lisztnek gyakran meg kellett jelennie az emelvényen, s mindig lelkesebben tapsolták. A mise után a polgármester üdvözölte beszéddel s fölkérte Lisztet, hogy írja be nevét az antwerpeni »arany könyv«-be. Nagy örömzaj közt teljesité e kérést. A zongoraverseny, Mignon-dal és »Danse macabre« után még nagyobb ováció volt. Lisztnek újra fel kellett fáradni az emelvény lépcsőin s ekkor a nők virágok záporával halmozták el. Vagy kétszáz bokréta röpült lábaihoz. A »Préludes« után is megmutatták az antwerpeniek, hogy tudnak tapsolni s hevülnek a zenéért. Az este kétszáz terítékű lakoma volt a »certe artistique«-ben. Egy teríték ára negyven frank. Jó borok és lelkes toasztok megsegíték föl a részvevőket s Liszt meleg szavakban mondott köszönetet. Másnap (27-én) Sweert képíró, a prágai festészakadémia igazgatójának mellszobrát leplezték le, melyen Lisztet újra kitüntették. Az nap Mehlig Anna házában, a villás reggeli után, válogatott körnek alkalma volt a Liszt zongorajátékát is hallani. A hangok szikrázó, fényes röppentyűivel elragadt mindenkit. Este Lynen patríciusnál élőképeket mutattak be, Liszt dicsőítését is ábrázolva. Ott is zongorázott a mester, ki hangszerétől mindig megifjedik. Úgy ül a zongora mellé — írja egy tárcaíró — mint trónjára a király. Fenség, egyszerűség, önérzet ülnek homlokán s szeme másik világban nevedez. Szombaton hagyta el Antwerpent, hogy Brüszelbe menjen, hol tiszteletére Servais rendezi az ünnepélyt, a »Tasso« és »Faust« szinfoniai művekkel sat. A belga király is megígérte megjelenését. (L.) Gorove István, a magyar közélet régi bajnoka, tegnap délután egy negyed ötkor, hosszas szenvedés után meghalt, lipót utcai házában. Súlyos vesebaja mellett, csak a leggondosabb ápolás tarthatta fenn másfél év óta egyre hanyatló életét. Pesten született 1819-ben s a magyar irodalom körül érdemeket szerzett Gorové Lászlónak volt fia. Fiatal kora óta a szabadelvűség szolgálatában állt. Mint vagyonos, eszes, előkelő ifjú, mihelyt a közélet mezejére kilépett, azonnal szerepet játszott Temesmegyében, holy Vukovics Sebővel és más barátaival — az akkori ellenzék tevékeny tagja volt. A negyvenes évek közepén, Tóth Lőrinccel, nagyobb utazást tett Európa műveit államaiban. »Nyugat« című útikönyve feltűnést okozott. Akadémiai tagnak is megválasztották értté. Az elsők egyike volt, ki cikket irt hazánkban a zsidók egyenjogositása mellett. 1846-ban Kossuth leköszönése után a védegylet elnöke lett. Az 1848-diki országgyűlésnek tagja és jegyzője volt s az ő neve is alatta áll a debrecenifüggetlenségi nyilatkozatnak. Az ügy vesztével Paksba menekült s éveken át ott élt, bőséges gyámolitást nyerve akkor még élő gazdag anyjától. Különösebb szerepet az emigrációban nem játszott s már 1855-ben hazatérhetési engedélyt kapott. A mint lehetett, azonnal újra befolyt a közügyekbe, többi közt az akadémiai palota építésébe. Irt cikket a »Pesti Napló«-ba s a mint az alkotmányosság korszaka virradni kezdett, attól fogva minden képviselőháznak tagja lett. Emlékezetes marad terézvárosi képviselővé választatása. Utóbb azonban e kerületben Jókai Mór buktatta meg, kis szótöbbséggel. De máshol is megválasztatván, a képviselőháznak azért tagja maradt, mindig buzgó részei a munkákban s egyszersmind folyékony, gyakorlott szónok. Az 1867-diki kormánynak tagja lett, mint kereskedelmi miniszter s a posta, távirda magyarosítása, a lobogókérdés megoldása, a levelezési lap életbe léptetése, iparügyek előmozdítása sat. által jelentékeny érdemeket szerzett. Igen szerencsés volt jó erők fölfedezésében; ő alatta kezdték meg hivatalos pályájukat gróf Szapáry Gyula, gróf Zichy József, Harkányi Frigyes, Kenessey Kálmán, Hidegkuty Antal sat. Mikor tárcájáról lemondott, belső titkos tanácsosi méltóságot nyert. A fúziónak egyik buzgó támasza volt s az orsz. szabadelvű pártnak elnöke lett. Utolsó tevékenységét a három év előtti választások alkalmával fejte ki, midőn a belvárosi Havas-párt elnöke lett. E párt azonban kisebbségben maradt. Azóta folyvást beteg volt s az olasz égalj enyhe levegője sem gyógyíthatta ki. Tevékeny élet emlékét hagyja maga után; nevet, mely mindig jó hangzású volt s nagy vagyont, melyet takarékossága mindig fentartott és gyarapított. Súlyos betegsége dacára egészen a legutóbbi napokig élénken érdeklődött a közügyek iránt. Tegnapelőtt még figyelemmel hallgatta, mikor a temesmegyei főispán egy levelét felolvasták előtte, aztán kijelente, hogy többé nem fogad el képviselői megbízatást. Hogy halála oly közel áll, azt nem gyaníta. Tegnap reggel állt be a haláltusa s rokonain kívül gróf Ráday Gedeon és György Endre képviselők voltak jelen, midőn kiadta véglehelletét. Gorove István tudvalevőleg nőtlen volt. Temetésének részletei még nincsenek végleg megállapítva. Ma délelőtt állítják fel a ravatalt s holnap lesz a beszentelés, mely után a hűlt tetemet Temesmegyébe, a boldogultnak jószágára szállítják s ott helyezik örök nyugalomra. Áldás hamvaira! Fővárosi hírek. * „Lahor királya“, Massenete nagy keleti operája, újdonság korában nem tett oly élénk hatást a közönségre, mint tegnap. Sokan is hallgatták, nemcsak a földszintről, hanem a páholyokból is. Zitta szerepét vendég énekelte : B e e r né asszony, ki mindjárt az első felvonásban megnyerte a köztetszést. Senki sem várta, hogy ez a nyúlánk, vékony nő, ki ennekelőtte a német színházban operettekben működött, ily erőteljes csengésű hanggal fogja meglepni a közönséget. Tud ízléssel és szívből énekelni s magasb hangjainak könnyen lendülő törtéivel valódi hatást ért el. Sokszor tapsolták és kihívták. Játéka is értelemre mutat, a magyar szöveget érthetően ejté ki s méltán ébresztett érdekeltséget következő föllépései iránt. Gassinak, ki először énekelte Alim király szerepét, szintén jól sikerült jelenései voltak. Indra (Ney) nagyfényű paradicsomában a ballet is, a nagy kreszcendo is kitűnően folytak. Coppini k. a. nagy virtuozitással és kedvvel táncolt, a sok taps mellett két nagy virágbokrétát és nemzeti szalagos babérkoszorút is kapott. Megérdemelte táncának aesthetikai szépségéért és szédítő gyorsaságáért.