Fővárosi Lapok 1882. január (1-25. szám)

1882-01-13 / 10. szám

10. szám Tizenkilencedik évfolyam. Péntek, 1882. január 13. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre...............................8 írt. Negyedévre.....................4 frt. Megjeleli­­k­ az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A törött váza. (Sully-Prudhomme.) Egy legyezőcsapás . . . s repedve A váza, melyben e rózsa kivesz . Pedig alighogy érinthette, nem árulá el semmi nesz. A sérté­s könnyű, ám a kristályt Tovább marván szünetlenül, Látatlanul és biztosan járt A kristályon lassan körül. A hús víz, rózsák élte­ nedve, Csepp csepp után, apadt-szökött. Nincs senki még, ki tudja, sejtse — Hozzá ne nyúljatok . . . törött, így gyakran a kéz, melyért lángol, Csak érintvén a szivet, sebzi már; A szív azután megreped magától, Szerelmére ősz hervadása száll. Sértetlen a világ szemében: De érzi, mint sir s lesz nagyobb Látbatlan, mély sebe egy végben — Megtört . . . Hozzá ne nyúljatok. (Franciából.) Márkus Miklós. ------------------­ A halott. (Egy szegény diák története.) Írta Tolnai Lajos. (Folytatás.) A kis paraszt leány majd­nem egy ingben állott ott, az éneklő férfiak és nők előtt; karjai, vállai,mellei majdnem fedetlenek voltak; a nap tündöklő fényével oda szállt az éneklők, imádkozok közé; falevél nem lebbent, a nádas nem suhogott, a madár sem repült, nem énekelt — egy kis időre minden hallgatott, hogy az aratók isteni tiszteletét meg ne zavarja. — Micsoda könyv az, Katica - kérdém a leánykától, inkább azért, hogy beszédbe állhassak a vele, sem mint hogy a könyv címét megtudjam. Katica átadta a könyvet és elfutott a kunyhóba, hogy felöltözködjék. Mit bántam én, miről beszél a könyv, visszaad­tam az asszonynak, a ki a leány anyja volt — és azon napon mind a palócok közt jártam-keltem. Este­felé kijöttek értem a Vesszősi fiúk. — Mit, hát te nem tudod, hogy ma az édes­anyánk neve estéje van ? — csapott jó kedvvel vállárára a kisebbik Vesszősi fiú. — Jer, hegedüljünk. Lesz sok szép leány, ott lesznek a Segesvári leányok, a Kózika. Mit ? Te tuskó, hát nem is örülsz ? A télre — azt mondta a pap — megházasít. A pa­pné már ki is nézte a párodat, de nem a Rozikát, hanem a pór talpas leányát. Nem bántam akármiről beszélnek, fejem, szívem más képekkel volt megtelve. VI Pete Dániel úr két dolgot tudott meg nagyon hamar : hogy én Sólyom Katicát, a kis palóc leányt­ vasárnaponként írni tanítom, s hogy a tisztelendő asszony — egy távoli rokonát szeretné ha elvenném, a gazdag pói deszka és talpkereskedő Nyilas Pál leányát. Tehát idején valónak látta, hogy ő is megmoz­duljon. Az alatt mig én künn a mezőn dolgoztattam és dolgoztam, ő a tisztelendő urékat vette körül. Hizel­­gett nekik, átjáratta a leányait — és készítette az utat az én nyomorúságomhoz. Én azt hittem, mert igaz vagyok, és soha egy krajcárig is a tisztelendő urékat meg nem károsítot­tam, még a kis testvéreimnek sem mertem küldeni soha egy kis ajándékot is — nehogy eláruljon vala-­­ mely irigyem, szabadon követhetem a szívem érzéseit.­­ Igenis — tanítottam Katicát, és nagy örömem telt benne, hogy gyorsan tanul. Anyjával jött hozzám min­dig és vele távozott. Dolgaimat el nem hanyagoltam, sőt törekedtem mindent még jobban végezni. Lelke­­met soha sem érzett vágyak, remények, törekvések foglalták el. Nem bántam, hogy elszakadtam társaim­tól, hogy én is halott vagyok, mint a szegény kapi­tány, a kis optikus, s a két Vesszősi fiú i­s még oly sok a faluban, előre lemondtam hivatalról, vagyonról, gazdagságról, gondolva, hogy meg fogok élni a két kezem után, s ha úgy rendeli a sors — szántóvető leszek. És mit csinálok akkor ? — kérdem szívemtől. A sors, a gondviselő jó sors — még egy utolsó képet tárt elém. Annak mondhatom, annak tartom. Lehet, hogy a­kik az életben szerencsések, tiszteltek, becsültek, hasonlókép láttak ilyen képeket, és enge­delmeskedtek azoknak. A mezei munka már rég eldőlt, az esős, havas, sáros, zordon ősz minden embert befelé szorított. Én is behúzódtam, s nem mint az előtt­e a jó tisztelen­dő uréknak újságokat, könyveket olvasni, s őket szo­morúságukban (mert mindig búsak voltak­ vigasz­talni, hanem leveleket írni titkon Sólyom Katicának s módokat keresni, hogy az ő levelei, hogy juthassanak a kezeimhez. Akkor még tudtam tépelődni, okoskodni, mikor tanulói pályámat szakasztottam ketté ; éreztem lelki furdalást; tudtam vádolni lelkem­et sok helyes okkal s kész voltam minden őszszel újra bemenni Kecske­métre — vagy most már Kőrösre, Pápára, vagy akár­­hová —- most egyetlen gondolatom sem volt más, mint a kis palóc leány, szép okos fekete szemeivel, piros keskeny ajkaival, két kezemmel átfogható karcsú de­rekával, holló fekete, hosszú, tömött hajával, szép édes énekeivel — és kopott imádságos könyvecskéjével. Elveszem, a feleségem lesz, élünk valahol, a­merre senki sem ösmer, és addig nem kerülök sem az apám, sem a testvéreim, sem a tisztelendő úrék elé, a­míg — isten meg nem áld bennünket munkánk után. Kis bérletet tartok, azon szerzünk valamit, ’nagyobbá fogunk, megint nagyobbá — s mint oly sokszor olvas­tam, és hallottam — az igaz szeretőket megáldja a jó isten. Hálátlanságot nem követek el, mert munkám­ért semmi jutalmat se vettem a ruhán kívül, — apám­nak se tartozom a szereteten kívül semmivel, ha ed­dig mertem a magam lábán járni, jó volt a magam esze -- ezután egyenesen magam teremtem jövőmet. Milyen jövőt? Kivel, kik között ? Oh, ezeket a kérdéseket nem tettem föl akkor! Sárosan, rongyosan, nagy szőke verhenyes sza­kállal, hosszabb bottal mint ő maga, térdig felgyűrt nadrágban, elnyűtt lyukas katona bakkancsban, vi­­gyorgó képpel, mintha testvéréhez rontana be, ujjai­val mint Kecskeméten örökké szakállán, száján bab­rálva — a kis Perényi Gyula lépett a szobámba. Vele jött a tisztelendő úr is, mosolygó képpel, azt hi­szem, azt gondolta, hogy ez a vendég most nekem mi­lyen nagy örömet szerez. A kis rongyos kóbor Perényi a nyakamba ugrott és össze-vissza markolászott. Ki volt ez a Perényi ? Egy elzüllött vén diák, egy második Szusz, mint a híres Szusz peregrinus, egy szavalni, utazgatni, da­­lolgatni és nagyokat nevetni szerető huszonöt-huszon­hat éves, sovány, alacsony, horpadt mellű, üveges sze­mű, kopaszos emberke; egy boldogtalan, a­ki félbe szakította tanulói pályáját, mert nem akart dolgozni és minden felelés elől megszökött, egy csavargó esze­lős, de inkább ravasz mint bolond; mindig azt ma­gasztaló a ki tartja, eteti és azt rágalmazó a kivel már evett. Egy szerencsétlen, a kinél nem tudni: ki a hi­bás, ő-e, vagy a sors, vagy valaki a világon ? Mikor Kecskemétre mentem, a mi osztályunkba jutott. Oda tették egy jóval fennebbvaló osztályból. S mulattunk rajta és ő mulatott és élt rajtunk. Egy krajcárért, vagy darabka kenyérért a legszolgaibb munkát elvégezte, de tanulni még sem tanult. Petőfit szavalta szüntelen és bánatos verseit sokszor megin­dító szépen, hogy kényekre fakadtunk. Hajlandók voltunk martyinak tartani, valami kitagadott gróf­fiúnak, valami elátkozott zseninek. Semmi sem volt egyébb, mint szüleinek, testvé­reinek szégyene, és tükör az előtt, a­ki a korhelység felé hajlott. A tanár urak azért is tartották, tűrték meg a kollégiumban, hogy legyen a mitől megir­tózzunk. És ez az ember most ide került — mi hozzánk. Megijedtem tőle, és szerettem volna, ha rám nem talál. — Hogy kerültél ide ? — kérdem, hogy kérdez­zek valamit. — Hogy ? hát nem tudod, hogy mondja Petőfi ? » Önkény­telen az ember Mindenre születik, Mint a magas­ hatalmak Ott­hőn elvégezik. Fölöttem is határozott Az égi végzemény: Csavargónak születtem, Csavargó vagyok én«. Fölemelte elszáradt sovány karjait, nagyokat ugrott, s a két utolsó sort énekkel még egyszer el­mondta. Resteltem, hogy a szegény tisztelendő úr oly hamar megszerette a kóborlót és bíztatta, hogy mondja tovább. Tovább mondta, neki bátorodott kedvvel, és rekedt csúf hangon ordítá: Tovább megyek, ha ittam Bort ,­ és öleltem lányt.« Sok verset tudott és mondott el Vörösmartyból, Garaiból, Czuczorból, de mindenikből csak annyit, a­mennyi az ő viszonyaira is talált valamikép. A­ki nem ismerte és nem tudta, hogy milyen hitvány, hazug ember, nem csodálom, hogy különös modoráért hamar megszerette. Kék szemeit úgy for­gatta, mint egy ártatlan, holott a lopástól sem idegen­kedett, úgy, olyan édesen tudott mosolyogni hogy egészen tiszta szívűnek látszott. Még aznap meg­mondhattam volna a tisztelendő uréknak, hogy ezt az embert tiltsák ki, mert ez bolond is, és gonosz is, — de valakit elárulni — soha sem volt szokásom. A sorsnak itt is szabad kezet engedtem. Egyik hét a másik után hirtelen elrepült — és rólam kezdtek az emberek nagyon sok kétértelmű dol­got suttogni. Hogy könnyű volna bebizonyítani, hogy szöktem; hogy a bizonyítványom hamisított; hogy Kecskeméten fűnek, fának tartozom ; hogy örökké a hátulsó padban fogdostam a legyeket, hogy egy pro­fesszornak inasa voltam, s attól csúfosan kerültem el — és és éh, majd a szívem szakadt meg. (Folyt, köv.) A L­a­u­r­a f­é­r­j­e. (Olasz elbeszélés.) Írta: Salvatore Farina. (Folytatás.) Libero úr gonoszul mosolygott, mert ez volt az első célzás az én Laurámra. De nem ment odább. Meg volt elégedve azzal, a­mit a kezébe adtam. A nélkül hogy nyíltan ellenmondásra ösztönözne, ügyét bizonyos kedélyességgel védte, mintha ő mindent ön­kényt érthetőnek tartana. És én nagyon sajnáltam, hogy őt egész egyszerűen ki nem dobtam az ajtón. — Tegyük föl, — folytató kis szünet múlva, — hogy a házasság célja, a valóságban, ivadék nyerhetése , tegyük föl, hogy nem gyermekekkel ajándékoz meg. ’

Next