Fővárosi Lapok 1882. január (1-25. szám)
1882-01-13 / 10. szám
10. szám Tizenkilencedik évfolyam. Péntek, 1882. január 13. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre...............................8 írt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelelik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A törött váza. (Sully-Prudhomme.) Egy legyezőcsapás . . . s repedve A váza, melyben e rózsa kivesz . Pedig alighogy érinthette, nem árulá el semmi nesz. A sértés könnyű, ám a kristályt Tovább marván szünetlenül, Látatlanul és biztosan járt A kristályon lassan körül. A hús víz, rózsák élte nedve, Csepp csepp után, apadt-szökött. Nincs senki még, ki tudja, sejtse — Hozzá ne nyúljatok . . . törött, így gyakran a kéz, melyért lángol, Csak érintvén a szivet, sebzi már; A szív azután megreped magától, Szerelmére ősz hervadása száll. Sértetlen a világ szemében: De érzi, mint sir s lesz nagyobb Látbatlan, mély sebe egy végben — Megtört . . . Hozzá ne nyúljatok. (Franciából.) Márkus Miklós. ------------------ A halott. (Egy szegény diák története.) Írta Tolnai Lajos. (Folytatás.) A kis paraszt leány majdnem egy ingben állott ott, az éneklő férfiak és nők előtt; karjai, vállai,mellei majdnem fedetlenek voltak; a nap tündöklő fényével oda szállt az éneklők, imádkozok közé; falevél nem lebbent, a nádas nem suhogott, a madár sem repült, nem énekelt — egy kis időre minden hallgatott, hogy az aratók isteni tiszteletét meg ne zavarja. — Micsoda könyv az, Katica - kérdém a leánykától, inkább azért, hogy beszédbe állhassak a vele, sem mint hogy a könyv címét megtudjam. Katica átadta a könyvet és elfutott a kunyhóba, hogy felöltözködjék. Mit bántam én, miről beszél a könyv, visszaadtam az asszonynak, a ki a leány anyja volt — és azon napon mind a palócok közt jártam-keltem. Estefelé kijöttek értem a Vesszősi fiúk. — Mit, hát te nem tudod, hogy ma az édesanyánk neve estéje van ? — csapott jó kedvvel vállárára a kisebbik Vesszősi fiú. — Jer, hegedüljünk. Lesz sok szép leány, ott lesznek a Segesvári leányok, a Kózika. Mit ? Te tuskó, hát nem is örülsz ? A télre — azt mondta a pap — megházasít. A papné már ki is nézte a párodat, de nem a Rozikát, hanem a pór talpas leányát. Nem bántam akármiről beszélnek, fejem, szívem más képekkel volt megtelve. VI Pete Dániel úr két dolgot tudott meg nagyon hamar : hogy én Sólyom Katicát, a kis palóc leányt vasárnaponként írni tanítom, s hogy a tisztelendő asszony — egy távoli rokonát szeretné ha elvenném, a gazdag pói deszka és talpkereskedő Nyilas Pál leányát. Tehát idején valónak látta, hogy ő is megmozduljon. Az alatt mig én künn a mezőn dolgoztattam és dolgoztam, ő a tisztelendő urékat vette körül. Hizelgett nekik, átjáratta a leányait — és készítette az utat az én nyomorúságomhoz. Én azt hittem, mert igaz vagyok, és soha egy krajcárig is a tisztelendő urékat meg nem károsítottam, még a kis testvéreimnek sem mertem küldeni soha egy kis ajándékot is — nehogy eláruljon vala- mely irigyem, szabadon követhetem a szívem érzéseit. Igenis — tanítottam Katicát, és nagy örömem telt benne, hogy gyorsan tanul. Anyjával jött hozzám mindig és vele távozott. Dolgaimat el nem hanyagoltam, sőt törekedtem mindent még jobban végezni. Lelkemet soha sem érzett vágyak, remények, törekvések foglalták el. Nem bántam, hogy elszakadtam társaimtól, hogy én is halott vagyok, mint a szegény kapitány, a kis optikus, s a két Vesszősi fiú is még oly sok a faluban, előre lemondtam hivatalról, vagyonról, gazdagságról, gondolva, hogy meg fogok élni a két kezem után, s ha úgy rendeli a sors — szántóvető leszek. És mit csinálok akkor ? — kérdem szívemtől. A sors, a gondviselő jó sors — még egy utolsó képet tárt elém. Annak mondhatom, annak tartom. Lehet, hogy akik az életben szerencsések, tiszteltek, becsültek, hasonlókép láttak ilyen képeket, és engedelmeskedtek azoknak. A mezei munka már rég eldőlt, az esős, havas, sáros, zordon ősz minden embert befelé szorított. Én is behúzódtam, s nem mint az előtte a jó tisztelendő uréknak újságokat, könyveket olvasni, s őket szomorúságukban (mert mindig búsak voltak vigasztalni, hanem leveleket írni titkon Sólyom Katicának s módokat keresni, hogy az ő levelei, hogy juthassanak a kezeimhez. Akkor még tudtam tépelődni, okoskodni, mikor tanulói pályámat szakasztottam ketté ; éreztem lelki furdalást; tudtam vádolni lelkemet sok helyes okkal s kész voltam minden őszszel újra bemenni Kecskemétre — vagy most már Kőrösre, Pápára, vagy akárhová —- most egyetlen gondolatom sem volt más, mint a kis palóc leány, szép okos fekete szemeivel, piros keskeny ajkaival, két kezemmel átfogható karcsú derekával, holló fekete, hosszú, tömött hajával, szép édes énekeivel — és kopott imádságos könyvecskéjével. Elveszem, a feleségem lesz, élünk valahol, amerre senki sem ösmer, és addig nem kerülök sem az apám, sem a testvéreim, sem a tisztelendő úrék elé, amíg — isten meg nem áld bennünket munkánk után. Kis bérletet tartok, azon szerzünk valamit, ’nagyobbá fogunk, megint nagyobbá — s mint oly sokszor olvastam, és hallottam — az igaz szeretőket megáldja a jó isten. Hálátlanságot nem követek el, mert munkámért semmi jutalmat se vettem a ruhán kívül, — apámnak se tartozom a szereteten kívül semmivel, ha eddig mertem a magam lábán járni, jó volt a magam esze -- ezután egyenesen magam teremtem jövőmet. Milyen jövőt? Kivel, kik között ? Oh, ezeket a kérdéseket nem tettem föl akkor! Sárosan, rongyosan, nagy szőke verhenyes szakállal, hosszabb bottal mint ő maga, térdig felgyűrt nadrágban, elnyűtt lyukas katona bakkancsban, vigyorgó képpel, mintha testvéréhez rontana be, ujjaival mint Kecskeméten örökké szakállán, száján babrálva — a kis Perényi Gyula lépett a szobámba. Vele jött a tisztelendő úr is, mosolygó képpel, azt hiszem, azt gondolta, hogy ez a vendég most nekem milyen nagy örömet szerez. A kis rongyos kóbor Perényi a nyakamba ugrott és össze-vissza markolászott. Ki volt ez a Perényi ? Egy elzüllött vén diák, egy második Szusz, mint a híres Szusz peregrinus, egy szavalni, utazgatni, dalolgatni és nagyokat nevetni szerető huszonöt-huszonhat éves, sovány, alacsony, horpadt mellű, üveges szemű, kopaszos emberke; egy boldogtalan, aki félbe szakította tanulói pályáját, mert nem akart dolgozni és minden felelés elől megszökött, egy csavargó eszelős, de inkább ravasz mint bolond; mindig azt magasztaló a ki tartja, eteti és azt rágalmazó a kivel már evett. Egy szerencsétlen, a kinél nem tudni: ki a hibás, ő-e, vagy a sors, vagy valaki a világon ? Mikor Kecskemétre mentem, a mi osztályunkba jutott. Oda tették egy jóval fennebbvaló osztályból. S mulattunk rajta és ő mulatott és élt rajtunk. Egy krajcárért, vagy darabka kenyérért a legszolgaibb munkát elvégezte, de tanulni még sem tanult. Petőfit szavalta szüntelen és bánatos verseit sokszor megindító szépen, hogy kényekre fakadtunk. Hajlandók voltunk martyinak tartani, valami kitagadott gróffiúnak, valami elátkozott zseninek. Semmi sem volt egyébb, mint szüleinek, testvéreinek szégyene, és tükör az előtt, aki a korhelység felé hajlott. A tanár urak azért is tartották, tűrték meg a kollégiumban, hogy legyen a mitől megirtózzunk. És ez az ember most ide került — mi hozzánk. Megijedtem tőle, és szerettem volna, ha rám nem talál. — Hogy kerültél ide ? — kérdem, hogy kérdezzek valamit. — Hogy ? hát nem tudod, hogy mondja Petőfi ? » Önkénytelen az ember Mindenre születik, Mint a magas hatalmak Otthőn elvégezik. Fölöttem is határozott Az égi végzemény: Csavargónak születtem, Csavargó vagyok én«. Fölemelte elszáradt sovány karjait, nagyokat ugrott, s a két utolsó sort énekkel még egyszer elmondta. Resteltem, hogy a szegény tisztelendő úr oly hamar megszerette a kóborlót és bíztatta, hogy mondja tovább. Tovább mondta, neki bátorodott kedvvel, és rekedt csúf hangon ordítá: Tovább megyek, ha ittam Bort , és öleltem lányt.« Sok verset tudott és mondott el Vörösmartyból, Garaiból, Czuczorból, de mindenikből csak annyit, amennyi az ő viszonyaira is talált valamikép. Aki nem ismerte és nem tudta, hogy milyen hitvány, hazug ember, nem csodálom, hogy különös modoráért hamar megszerette. Kék szemeit úgy forgatta, mint egy ártatlan, holott a lopástól sem idegenkedett, úgy, olyan édesen tudott mosolyogni hogy egészen tiszta szívűnek látszott. Még aznap megmondhattam volna a tisztelendő uréknak, hogy ezt az embert tiltsák ki, mert ez bolond is, és gonosz is, — de valakit elárulni — soha sem volt szokásom. A sorsnak itt is szabad kezet engedtem. Egyik hét a másik után hirtelen elrepült — és rólam kezdtek az emberek nagyon sok kétértelmű dolgot suttogni. Hogy könnyű volna bebizonyítani, hogy szöktem; hogy a bizonyítványom hamisított; hogy Kecskeméten fűnek, fának tartozom ; hogy örökké a hátulsó padban fogdostam a legyeket, hogy egy professzornak inasa voltam, s attól csúfosan kerültem el — és és éh, majd a szívem szakadt meg. (Folyt, köv.) A Laura férje. (Olasz elbeszélés.) Írta: Salvatore Farina. (Folytatás.) Libero úr gonoszul mosolygott, mert ez volt az első célzás az én Laurámra. De nem ment odább. Meg volt elégedve azzal, amit a kezébe adtam. A nélkül hogy nyíltan ellenmondásra ösztönözne, ügyét bizonyos kedélyességgel védte, mintha ő mindent önkényt érthetőnek tartana. És én nagyon sajnáltam, hogy őt egész egyszerűen ki nem dobtam az ajtón. — Tegyük föl, — folytató kis szünet múlva, — hogy a házasság célja, a valóságban, ivadék nyerhetése , tegyük föl, hogy nem gyermekekkel ajándékoz meg. ’