Fővárosi Lapok 1882. február (26-48. szám)
1882-02-01 / 26. szám
kövekkel van tele; minden dal erről zengett s minden hymnus ezt magasztalta, — de egy dal és egy hymnus sem nevezte meg igazi nevét s egyik sem tudatta, hogy tulajdonképen hol fekszik ? Pizarro, Orellemo és utódaik szünet nélkül keresték ez Eldorádót, de meghaltak, anélkül hogy feltalálták volna. Amerika őslakói jól megőrizték a titkot, ott ültek wigwanjaik nyilasai, kunyhóik ajtói előtt és az éj csöndjében mélabús dalokat daloltak Eldorádóról, az aranyországról. De ha kérdezték tőlük: merre fekszik az ? akkor mosolyogtak és hallgattak. Még a kínpadon is mosolyogtak, és mosolyogtak, midőn halálra gyötörték őket. Nem tudták belőlük kicsikarni az arany ország titkát, meghaltak csöndesen, szótlanul, gúnyos mosolylyal ajkaikon. De a spanyolok nem nyugodtak. Minden áron fel akarták fedezni a titokzatos tartományt. Kétszáz éven át fáradoztak magányos emberek és aranykereső-társulatok az Eldorádó feltalálásában. Néhány kis aranyporvonal felfedezése után azt hitte a világ egy ideig, hogy a de los andesi Cordillerákban, a Parimé tónál, van a meseszerű aranyország. Csalódtak s a keresés újra kezdődött, mert az indusok nagyon komolyan bólintgatták fej őket és a legszentebb nevekre esküdöztek, hogy Amerikában van az aranyország, de ők nem árulhatják el azt az idegeneknek, mert elvesztik üdvösségüket. 1780-ban a spanyol Santos Antonio indult az Eldorádó felfedezésére — egy vastag könyvet írva ezen utazásáról, anélkül azonban, hogy az aranyországról több felvilágosítást adhatott volna, mint elődei. Utóvégre is Eldorádó tündérmese lett, költői elnevezése egy boldog, áldott országnak, melynek létezésében nem hitt senki sem, míg végre századunk negyvenes éveiben egy véletlen — egy kút ásása, egy kunyhó építése — a titokteljes mesevilág felfedezésére vezetett. Azt lehetne mondani, hogy egy madár csőréből kiejtett egy viráglevelet, ez leestében egy kis homokot elsöpört helyéből s a századok titka napnál fényesebben ragyogott a világ elé. Tehát nem volt hazugság és nem is álom ! Az indusok Eldorádója létezett, létezett a gazdag, mesés, kincses ország, és neve: Kalifornia ! Rögtön talpon volt az egész világ: spanyol, francia, angol, chinai és német csak úgy hullámzott oda, hogy az aranyat két kézzel rakja zsebeibe. E csöndes ország, hol a kaktus és a sás oly buján nőtt, s hol eddig a bíborszínű madarak szárnycsattogását lehetett csak hallani, és a hol a zaphir-kék lepkék nem repültek fel a virágkelyhekből, ha embert láttak közeledni, mert nem ismerték az embereket, de csöndes országot most tengernyi nép árasztotta el, és milyen furcsa nép ! Kalandorok, haszonlesők és kétségbeesettek ! Arcuk visszatükrözte az aranyszomjat, szemeik a merész elhatározást! Először csak sátrakkal építik be a földeket, a hegyaljakat és lapályokat; a sátrakból aztán kunyhók keletkeztek, a házakból városok. A vad aranykeresőkből, kik kezeikkel a kiszáradt földet túrták, idővel rendezett földbirtokosok vagy kereskedők váltak. Az arany megapadt, a vad lárma elcsöndesedett, de az embertömeg megmaradt és a városok virágoztak és növekedtek. E szerint Kalifornia ma a szorgalom, munka és forgalom országa; túl gazdag, termékeny, gyönyörű ország, regényessége, népviselete, nyelve és mulatságainak tarkasága által élénk, víg életet tár elénk. Egyik legcsinosabb városkái közé tartozik San M., mely a Rio Colorado és a tengeröböl közt a havasok lábánál fekszik. A havas, a Sierra Nevada, méltán megérdemli nevét, mert sehol sem oly feltűnő az ellentét a fehér hegycsúcs s a sötétzöld, buja növényzetű völgylapály közt. Lenn csupa virág, fenn a hósivatag vigasztalan magánya. Lenn narancsfák, fenn északi tél. S mily nevető a folyó, mely e hegylánc aljánál a kaliforniai öböl felé bigyódzik! Rio Colorado, te a föld legszebb folyója, vetélkedel az ég sötétkék színével, a melybe csak ritkán vegyül egy vonalnyi zöld! S a folyópartok a tündéri szép kék virágokkal, melyeknek kelyhei drágakövekként tündökölnek, és a csodaszép kék liberullák, melyeknek szárnyai, mintha zaplikból lennének csiszolva!... Rio Colorado! Nincs a földnek egy folyója sem, mely a napfényben oly ezerféle színváltozást tudna létrehozni kék hullámaival, kék pillangóival és kék madaraival, mint ez a »színes folyó«. Zöld- és lángvörösben és aranysárgában fénylenek a hullámok, a part s a jég; soha nem látott tükröződések fénynyel teli csillámlása és ragyogása, melyek, mint az álom, átsuhannak a nyugodt, napsugártól rezgő légkörön. A folyó mentén tenyésző bokrokon a legillatosabb virágok díszlenek: sárga jonquillok, bíborvörös dendrék és rózsaszínű oleanderok, melyek oly illatosak, mint a mandulaerdők. És e csodafolyó mellett a legédesebb, legbájolabb zene hangzik szünet nélkül. Rio Colorado, te szindús folyó, te vagy minden madár kedvenc tartózkodási helye; az ujjongó, sokszavú rigóé, mely ragyogó tollazatát a napsugárban füröszti, és a mélabúsan halló fülemiléé, mely énekeit a tündöklő tropikus holdnak zengi. És e folyó tarka, mosolygó partjain s a Pacificóceánnak sötétzöld, komoly martjain fekszik San M., félig-meddig gyarmat, félig-meddig erőditvény. Lakosságának többsége: ércbányák tulajdonosai, katonák, spanyol richardok és lókereskedők. Maga a város a cigányszerű, bájos maur stylben épült, mely minden spanyol várost egy kővé vált szeszélyhez tesz hasonlóvá. Verandák, erkélyek, kupolás ablakok, melyekből tarka selyemszövetek és könnyű csipkefüggönyök függnek alá és lengenek a tikkasztó scirocco levegőbe. Az utcai képek festőiek, öszvérek, meggörnyedve a rájuk halmozott sok cicoma és ékszer alatt; lovagok, a félig királyi és félig bozontos murciai viseletben, fekete szakállú ajkaik közt a cigarettel és a derékövben a pisztolylyal. Mandlák, szép barna arcukat egy köpenyke, legyező vagy virágcsokor mögé félig elrejtve, kihajolnak az ide-oda lengő ablakszőnyegre. Rongyos semmittevők, kik dohányt vágva, a jó istent és a polgármestert átkozzák, suhannak az árnyékban, vállukkal a házak falait dörzsölve. Közbeközbe irgalmatlanul kiabáló mulatt vizhordók, dinynyét áruló leányok, kik a házküszöbökön ülve, fekete szemeikkel oly álmosan mérik végig az utcát le-föl, föl-le , tisztelt, csillogó guerillaviseletben, a vörös csíkos vászonbódék alatt jeges vizet szürcsölve, s végűl vastag asszonyok, tarka selyemszövetekbe burkolva, kik egy könnyű phaetonon — négerrel a bakon — az utcákon keresztül-kasul kocsikáznak. San M. még néhány év előtt nem is létezett s ma már nevezetes városka. 1840-ben csak egy házból, Senor Macullan egy ágyutelepéből állt. De Amerika ezen ágyutelepei gyorsan városokká nagyobbodnak s úgy szaporodnak, mint a halikra. Egy magányos amerikai farmház szaporább az európai szobalégynél. Egy munkás épít magának egy sátrat s húsz év múlva e sátor a legtermékenyítőbb nap alatt egész palota-tengerré növekszik, ahol nagy tudósok, nevezetes államférfiak és lángeszű feltalálók születnek. Egy ilyen »halikra« San M. Oly hamar keletkezett, hogy attól kell tartani, hogy egy szép reggelen el fog tűnni, mint az álomkép. Pompája dacára azonban csak egy műcsarnoka van, a Calderon színház, melyben felváltva olasz operák, spanyol látványos színművek és francia operettek adatnak. (Folyt, köv.) Kiss József költeményei. (Második bővített kiadás. 1868—1881. Kiadja a Petőfi-Társaság Budapest, Grill, 1882.) Elmúlt idők énekesei, ha meg voltak áldva nemesen érző kedélylyel, a szép iránti fogékonysággal s némi zenei érzékkel, könnyen megtalálták azokat a hangokat, amelyek kortársaikban visszhangot ébresztettek. A természet a maga kizsákmányolatlan, szűzi bőségében terült el előttük, csak látniok kellett dalolniuk, és meglelték az utat hallgatóik szívéhez. Mily máskép van napjainkban! Amint az idő haladtával az emberi szellem a költői szépségek uj és uj mintáit hozta létre s a műizlés fokról fokra fejlődött, úgy a közönség nemzedékről nemzedékre közönyösebbé s egyszersmind követelőbbé vált. Kívánalmai napról napra szaporodtak s e kívánalmak ma már nem csak azok, a melyek a szépség és igazság örökké való kódexében foglaltatnak. Mikor annyi a poéta, aki mind tavaszról, ifjúságról, szerelemről énekel, kevés érdeket ébreszt, ha egy uj támad, aki a rég hallott énekeket visszhangozza, régi formában, régi szókkal; csak az a dal talál tetszésre, mely, bár idegenszerű, de uj hangon egy új világról beszél. »A mi korunk költője — írja Montégut Emil, egyik becses tanulmányában — kénytelen oly fogások találgatásán törni a fejét, melyek elődei előtt még ismeretlenek voltak, s ha csak azt akarja, hogy meghallgassák, kénytelen nem ismert vidékekre vezetni olvasóit! Keveset törődnek azzal, hogy a színek, melyeket használ, oly ragyogóak-e, mint a mesterekéi, akiktől tanult; a fő az, hogy e színek új, eddig nem ismert tartományt varázsoljanak elő.« — A divatos ízlés e követelése az utóbbi két-három évtizedben egész irodalmat teremtett, melyet a különlegességek irodalmának nevezhetünk. A néprajzi elemek, a helyi és faji sajátságok, melyek a kívánt új vidéket tükröztetik vissza, regényben, színműben, sőt alanyi költeményekben is egyre nagyobb szerepet játszanak ; s a keret, mely az újság ingerével hat, mind inkább nagyobb tért foglal, gyakran az örökkön egyforma lényeg rovására. írók, akik híjával vannak minden költői erőnek, belemarkolnak a galíciai zsidóéletbe, elvándorolnak az amerikai őserdőkbe, vagy ha már nincs egyéb felfedezni való helyük, a holdba és a tenger alá; hieroglifákból betűzgetik ki az eltűnt egiptomi világ csodáit, és íme, neveiket a költők között emlegetik, könyveiket ott találhatni mindenütt, ahol az irodalom iránt csak a legcsekélyebb érdeklődés mutatkozik. Hivatott költők évekig küzdenek a közönynyel; egyszerre egy kis rajz a kaliforniai aranyásók életéből, egy flamand idill, vagy a dél-oroszországi népszokások leírása megszerzi nekik a régóta megérdemelt sikert. Hasonló jelenségeket mutat újabban a magyar irodalom is, írók és költők, akiket mostanában kapott fel a közönség kegye, csaknem mindannyian annak köszönhetik jelentékenyebb sikereiket, hogy önkénytelenül vagy öntudatosan, az áramlattal úsztak, esetleg rajta voltak, hogy műveik a divatos ízlés e különleges kívánalmának is megfeleljenek. Mikszáth Kálmánt, aki egy évtizedig irt anélkül, hogy némi méltánylást vagy figyelmet gerjesztett volna, utolsó két kötete, melyekben két új vidéket tárt fel újságszomjas publikuma előtt, azonnal emlegetett íróvá tette. Egy másik fiatal elbeszélő, Petelei István, aki költői tehetségével még igen tapogatózva bánik, novellái hatását azzal biztosítja, hogy sűrűn használja transzszilvanizmusait, melyekben sokan eredetiséget találnak, és kizsákmányolja az erdélyi életből ama vonásokat, melyek a helyi sajátságokat tükröztetik vissza. Azt a kiváló sikert is, melyben a Kiss József költeményei részesültek, joggal hozhatjuk összefüggésbe e mind sűrűbben előfordult jelenséggel. Ez adja legtermészetesebb magyarázatát népszerűségének, melynek általánosságáról a felolvasó termek zajos ülései és az elragadtatás hangján írt kritikák nyújtanak bizonyságot. »Népszerűség«-et mondtunk, mert csak ez a szó fejezi ki híven azt a széles körű kedveltséget, melyben versei részesülnek, pedig a műszeretet terjedése korántsem nyert még nálunk akkora lendületet, hogy az övéhez hasonló meleg fogadtatásokat megszokhattuk volna. Hogy a legközelebb eső példákat említsük: Vajda János sohasem tudta a nagy közönséget meghódítani, és Endrődy versei sem tettek mélyebb és szerzőjükhöz méltó hatást. Kiss József sem lett volna szerencsésebb, ha mindjárt első gyűjteményében figyelmet nem ébreszt zsidó dalainak és balladáinak sajátságos jellege. Az a légkör azonban, melyben e balladák hősei élnek és mozognak, az újság vonzó erejével hatott és lassan kint ismertté tette nevét. Nem ő volt az első, aki a faji sajátságoknak helyet követelt irodalmunkban, de előzői közül egy sem volt, aki ezt alkalmasabb időben tette volna, s ez volt sikerének alapja. Polgárjogot szerzett az irodalomban a zsidóságnak, mely addig ott, épp úgy, mint a közéletben, igen alárendelt szerepet játszott; első zsidó balladáinak eredete, meg az 1867-diki társadalmi viszonyok változása körülbelül egy időre esik. A zsidó, ki addig a színmű meg a regény konvencionális nevetséges alakja volt, megszűnt komikus figura lenni. Már nem csak gyáva korcsmáros, ravasz uzsorás vagy élelmes boltoslegény alakjában került elénk: a Kiss balladáiban költői érzésekkel felruházva jelent meg, megragadta rokonszenvünket, s kényszerített, hogy vele kényezzünk. Mindebben csakugyan volt valami nem mindennapi, eredeti, és ez nem tévesztette el hatását. Hogy valóban ez a lényegtelen, külső körülmény tette Kiss Józsefet a nagy publikum kedves költőjévé, mutatja az, hogy legszebb lírai versei ma is csaknem egészen ismeretlenek, míg »Simon Judit« szomorú nótáját s a szegény »Arje« bús történetét széltében szavalják, a merre csak magyar szó hangzik. Sőt, úgy látszik, a közönség ízlését a kritika is magáévá tette, legalább az a frakciója, mely Kiss Józsefet irodalmunk egy »specialitás«-ának tartja. Nem érdektelen, szemügyre vennünk a balladáiban előforduló sajátságokat: külsőségek-e, csupán vagy valósággal »speciális« fajképek? A héber vallásnak nincs meg az a varázsa, mely megvan a buddhizmusnak, s értelmi része nem oly megragadó, mint az a magasztos szimbólumok alakjában megtestesült mély bölcselem, mely Szakja- Muni tanainak alapját teszi. Szigorú erkölcsi elveiben sok merevség és ridegség van, azért nem hat úgy a kedélyre,mint a katholicizmus szeretetre intő alaptétele. Külső szertartásaiban azonban sok van, ami anyagot ad a költői érzékitésnek. S mert egyáltalában minden vallás lényegében van valami, mi a kedélyhez szól. Folytatás a mellékleten. 16.