Fővárosi Lapok 1883. május (101-125. szám)
1883-05-29 / 123. szám
sodott alakjában, két, az árnyékból kimagasló tornyának sötét tömegével. Balra a sötét hullámok vad morajjal tűntek el a híd boltívei alatt. A timár-rakodóparton fülsiketítő lárma volt hallható, hol ezerféle különböző természetű zajból vegyült össze, lovak nyerítése a nedves kövezeten, kocsik robogása s időközönkint egy-egy elfojtott káromkodás; mindez pedig az emberek nagy tömegében, csoportozataiban, határozatlan zsivajban enyészett el. A ki a rakodó parthoz lement, láthatta a ködben a mindenféle fogatok hosszú vonalát; voltak azok közt minden képzelhető alakú és színű bútorszállító szekerek, bérkocsik, omnibuszok, landaui kocsik, taligák és úri kocsik, tarka vegyületben összevissza, minden rendszeresség nélkül, a kocsiüléseken vagy a fedélzeten kitűzött vörös-keresztes fehér zászlócskákkal. A bő köpenyekbe burkolózott, vastag gyapot kendővel körülkerített nyakú, szürke keztyűs kocsisok, rövid cseréppipájukból dohányozva, beszélgettek egymással ; némelyek közülök, hogy átmelegedhessenek, karjaikat gyorsan csapkodták keresztbe a mellükön. Körülbelül öt percnyi időközben egy hang harsant át a ködön, egy-egy nevet kiáltva: Vendrezanne, vagy pedig Autriche-Hongrie, Grand-Hotel, avagy Palais-Royal. Egy fogat kivált a sorból s lefelé haladt a parton, a többi közeledett egymáshoz, hogy betöltse az ekkép támadt űrt s a mozgás, járás-kelés mindenütt mutatkozott, messze föl a rakodóparton. Lent, a partszélen, a kép változott. Három bárka volt egymás után egymáshoz erősítve; vörös lámpáik kísérteties fénynyel törtek át a ködön, tejszínű fénykort képezve. E hajók egyike, első a sorban, dereglyéhez volt kötve, melynek közepén, füstölgő fáklyák világánál, járókelő embereket lehetett látni. Egyik csoport közepett, paszománynyal körített sapkás seborvos állt, kinek köpenygallérja füléig föl volt hajtva, lábait a hideg ellen gondosan védték bélelt és prémes felső csizmái, a mint ott egy rovatos lapra ama tábori kocsikat jegyezte föl, amelyekre a sérülteket a bárkákról átszállították. Mögötte az árnyékban, valahányszor a fáklya világát a szél fölkorbácsolta, majd egy fehér zászló, majd egy nagy kalap s egy-egy diák hosszú fekete kabátja tűnt föl, hol egyegy városi vagy mozgó nemzetőrnek az egyenruhája. Pillanatról pillanatra gyalogkocsik közlekedtek a bárkák és a tábori kocsik közt, nagy óvatossággal szállítva ki a sérülteket. — Csak gyöngéden, figyelmesen, lassan! — szólt a sebész, midőn a szerencsétlen sebesülteket a vánkosokra emelték. S a kiváncsiak, kik ez elszomorító szólitásnak szemlélői voltak, részvéttel ismételték: »Figyelmesen, lassan!« Mily elvonulás volt ez ! íme, egy tüzértiszt, kinek szétszúzott lába a betegszállítók egyikének karjáról csüngött alá; egy szegény vadász, kinek arcát álcaként bobitá a kiszivárgott s megaludt vér; aztán mindenféle fegyvernembeli tisztek, altisztek, vászonba csavart zúzott karokkal, kötelékkel bevont fővel, véres, sáros köpenyben, melyek elől golyók által voltak átlyukgatva. És ez a szállítás huzamos ideig tartott. A jövésmenés a hajók és szekerek közt nem akart megszűnni. Utóbbiak azonban egymásután tünedeztek el szánalomra méltó terheikkel s végre már csak öt-hat szekér maradt, holott a bárkáról való szállítás még folyvást tartott. Mert hát az utolsó három napon át heves ütközetek voltak a villiersi fensikon, Montmeslynél és Champignynél s a porosz lövegek nagy pusztítást vittek véghez sorainkban. — Chaptal! — kiáltá a seborvos. Itt vagyok! — visszonzá egy kocsis, két erős sárga ló által vont kocsival a dereglye közelében foglalva állást. A kocsi ajtaját fölnyitották s belsejében vastag zsupszalma-ágyat lehetett látni. Két sebesült, élettelennek látszó, mozdulatlan testet helyeztek bele, melyeken az egyenruhák véresek voltak. Fegyvereiket oldalt helyezték el s ezek egyikéhez, egy bajor sisak is volt kötve. A kocsi lassan kapaszkodott föl a meredek parton s a Rivoli-utca irányában tűnt el. Egy órával később megérkezett ez, a Chaptalutcába s onnan bekanyarodva egy hosszú, fátalan útra, egy nagy lakatos-műhely előtt állt meg, melyet hevenyében tábori kórházzá alakítottak át. Bármily óvatossággal történt is a szerencsétlen sebesültek levétele és ágyba tétele, mindamellett is elkerülhetetlen volt, hogy a kimerültség miatt álomba merültek, a kisebb-nagyobb súrlódásra fel ne ébredjenek. A sérültek egyike, a 120-dik sorezred vén tizedese, Bongrand, a mellébe kapott golyót 29-én, midőn Vincy tábornok Thiais-en, Hayn és Choisy-le- Roy-n át intézett támadást. A másiknak, ki még nagyon fiatal ember, úgyszólván gyermek volt, a ballábát zúzta össze a golyó, Champigny falunál Renaunt tábornok által intézett roham alkalmával, 80-ára virradólag. Poulain Emilnek hívták, s a 9-ik hadosztály elővéd-csapatainak a működésében vett részt. E két sebesült a legkomolyabb aggodalomra adott okot s mikor Demarquay orvos, a Chaptal-tábori kórházhoz rendelt eme kitűnő sebész, reggel hét órakor megjelent, meglátva őket, nagyon baljóslatulag vonta félre az ajkát. Ami e két sérült vitéz állapotát még súlyosabbá tette, ama körülmény volt, hogy a három napig tartott csata alatt ők a fagyos sárban maradtak s egyiknek harminchat óráig, a másiknak huszonnégy óráig kellett várnia, míg sebeiket bekötözték. Aztán a karon való szállítás a tábori kocsikhoz, ezekről a bárkákra átvitel, a bárkákról újra kocsikra áthelyezés, végre a hídon át a Chaptal-utcába átszállítás rendkívül megroncsolta s kimerítette őket. Maga az orvos is jónak látta pár napig várni, mielőtt a sebeket megvizsgálná és kitisztítaná. Egyelőre megelégedett azzal, hogy megújította a kötelékeket s csupán nyugalmat és erősítő italokat ajánlt. Harmadnap Bongrand valóban üdülni kezdett némileg s Demarquay orvos megvizsgálhatta a sebét. A jobb mellkasson mélyen fúródott be a golyó, de lehetetlen volt kipuhatolnia, hol fészkelte az meg magát. (Folyt, köv.) »Nem csak a templomban hangzik a szent ének, Isteni malasztja van a szép zenének. A költő hatalma nem földi méltóság, Égből a teremtő úgy küldi mihozzánk, Hogy tolmács ő legyen a föld s az ég között. Dalával madárként lebegve föld fölött, Látva több fájdalmat, mint mások láthatnak, Kínáink szivének mélyéig lehalnak, Fölverik békéjét, fölverik nyugalmát, Kínánkat százszorta érezi újból át, Nyomorunk képének szót formál agyában, Könnyében gyöngyöt ád s balzsamot dalában. S a mit a női báj szivében fölkeltett, Azt a nagy mámoros őrjöngő szerelmet, Aranyos nyilakban röpíti ég felé, S megnyugszik, ha baját dalban elnyögdeté. Mi pedig fölszedjük ez arany nyilakat, Nyomukban bimbók és virágok nyilának.« A fiú hirtelen betoppan a várba, messze útról jőve, Gerő diák kíséretében. Halvány arca, megjelenése és szótlan visszavonulása mutatják, hogy fájdalma van. Dalnok-versenyen volt, odaát a Landgraf fővárában. Oszlopos csarnokok, díszkertek és udvari könyöklők fogadták s az összegyűlt lovagvilág körében »babonás mesterség sebező halálra«. Daloltak a költők és bájos hölgyek szemei szórták az elismerést. »Csak egy volt közöttük komoly és halavány.« Alár rápillantott, s feledte, hogy soron kivűl kezd. Fölkapta lantját s egyedül neki énekelt, elragadtatva mámoros szerelemtől. Szalagok, virágok hulltak lába elé, de ő megkövülve állt. Drágfalvi Erzsébet arca még halványabb, ajka még némább volt. A dalnok elrohant és sebe — úgy érzi — gyógyíthatatlan A jó nagyasszony jámboran vigasztalja megszomorodott embereit és magát; azt hiszi, a férfi sziv emésztő, örök szerelemre nem gyulhat; más a leány, annak legelső érzése élettörténete is. »Két út áll előttünk: »szeret« vagy »nem szeret«. Mennybe vagy pokolba csak e két út vezet. Csalódva, szivünkben más nem gyújt világot. Vagyunk még—jaj! De mik ? Elszáradt virágok Örökös szerelem, életet emésztő ! A melynek dajkája temetőn emlékkő, Mely az ifjú arcot rödökkel borítja, Egész nagy fájdalmát szivébe szorítja, Szereti fájdalmát, nem válna meg tőle, Mert egyéb nem maradt e földön belőle. Óh, az ily szerelem ! hisz átkunk ez nekünk: Oltártól sírunkig csak mi nők szeretünk.« Gerő tűnődve találja fiatal urát. Nyitott ablaknál ül, az éjnek titkába mélyedve. Magához inti a diákot s »írásra szólítja.« Négy szerelmi dalt mond tollába, melyek a mi költőnk meleg lyrájának tanúbizonyságai. Nem vétke — mondja — hogy szeret, s nem a leányé, kinek oltárt emel dalaiból. Azok forró szivének vércsöpjei közt serkedtek, mert szenvedése bolyongóvá tette. Mint rém, jár az élők világában; de nincs, ki féljen tőle, csak maga reszket, ha szive föltámadt poklára tekint. Búcsút vesz kedvesétől, s áldást mond rá, hogy társa vidám mosoly legyen,fény áraszsza útját, lábaihoz »vén hársak hullassák virágukat.« Keresett valakit, a ki hírvivője lehessen boldogtalanságának, de vad futásba tör a ló, csattanva elül a sötét felhő, fészkébe húzódik a kis madár, így csak dalát küldi emlékül. A harmadik költeménye erősebb szárnyalású s az igaz szép szerelmi dalok egyike: Álmaimban látlak, Avagy magas bércen De nem örömömre. Néma lesen állok, Fölébredek könnyeimtől, — Százados tölgy derekához Kíntól legyötörve. Dűlve — vadra várok. Szép mosolygó napfény Nem övezi képed, Bimbós virág közepette, Nem álmodlak téged. Néma sötét templom Titokzatos mélyén, Elsuhanó árnyak között Bedőlt oltár szélén. Ott tűnsz föl előttem Némán és fehéren, Ajakadnak mosolygását Hej ! hiába kérem. Szél sivít föl, mint a Pokol kacagása, Nézd, ez a nagy zsinagóga Függöny-hasadása. A ködtenger sötét, Nagy két szárnyat szétvet, S én a másik parton látlak Erzsébetem ! téged. Arája, Tömösi Honnepedve vár a dalnokra. Az úrasszony is azt gondolja, hogy férfiembernek legjobb orvosság a nász: felkészülődik hát egész Tömössel. Az esküvő megtörténik, de a »sekrestye-ajtóból látatlan, neszetlen hófehér lányalak« surran ki s a Mária-szobor fülkéje mellé húzódik. Alár ráismeri Erzsébetre. Megrendül s kardjára roskad, majd végelhatározásra tér s elmondja, a püspöknek, hogy esküje köti, a szent földre zarándokol. Aztán átveszi tőle a szent keresztet, a Szűz Mária képe elé lép s a leányhoz fordulva szól: Te, szűz ! Nevedben tűzöm e keresztet Lihegő mellemre, lovagod elveszhet, De szíve utolsó verésig tied lesz.« Balra tőlem szörnyű Szikla-mélység zárva. Tán a poklok gőze van e Mély mederbe zárva? Ködből hegyek nőnek, Sötét örvényt nyitva. Kavarogva hömpölyögnek Szédítve, vakítva. — 796 mm