Fővárosi Lapok 1883. június (126-151. szám)

1883-06-03 / 128. szám

Vasárnap, 1883. jimius 3. 128. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: fil­m* * : „ Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik ■x ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések fointugy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szivem, te sírhalom vagy... Szivem, te sírhalom vagy, Kihalt, örömtelen; El van beléd temetve Egy régi szerelem. Mi haszna ültetett be Virággal uj tavasz ? Ha éjfélt üt az óra, Újonnan fölszakadsz. Es egy fehér kisértet Sötét sír mélyiből Kilép panaszszal, künynyel, Es karjaimba dől. Panassza ölelésbe, Könyye csókba fulad . . De csitt!­benéz a hajnal, — Sír, rejtsd el holtadat! Bartók Lajos. ----MfcSMN— A csikós­ becsület. (Elbeszélés.) Írta Csáktornyai Lajos. (Folytatás.) — Elhiszem, Kata, ha így mondod. Jól van...! De most már aztán igazán úgy vagyok, mint a vak koldus, se előre, se hátra. Valami furcsának kell a dologban lenni, ha itt sem tudtok róla . . . Éppen menni akart már nagy töprengve az öreg, de az ajtóban hirtelen visszafordult: — Igaz ni! Ezt a kulacsot meg majd add oda Kata a csárdás gazdának, hogy holnap------­Akkor esett tekintete a kulacsra. Az a kulacs pedig már akkor a kis Pista szájában volt, ott feküdt a gyerek oldalt, átölelve két karjával a nagy kulacsot és aludt, mint a bunda. — Nézd, nézd azt a gyereket! — Jaj, az istenért! Mi baja lett ennek ? Mi volt abban a kulacsban ? — Mi volt ? .. . Semmi se volt. Kiittuk azt tegnap. — Lehetetlen. Hisz az előbb még úgy táncolt, ficánkolt. Lehetetlen, hogy magától jött volna rá ilyen nehéz álom! Pista te, Pistukám, kelj fel! Kapsz cuk­rot, krumpli­cukrot, Pistukám! De a gyerek csak nem ébredt. Alig lélegzett, s feje hátraesett, mint a halotté. — Legfeljebb a fenekén lehetett egy pár csepp, — szólt az öreg csikós. De a­mint ezt kimondá, mé­lyen elhallgatott és egyszerre, hirtelen útnak eredt. Mire a gyereket Kata hidegvízzel, borecettel fölélesztette, akkorra már Márton csikós túljárt un­­gon-berken. Legelőször is Csűri Máté tanyájára nyar­galt, de az nem volt ottan, azután Iszaposra, a Csűri Máté falujába, be a házába, megnézte a ház környé­két, a kertet, még az istállót is, de egy vén asszonyon kívül senki nem volt otthon. Hát a Csűri Máté szép lánya? Az is elment hazulról. Hová? Nem tudják. Mit volt mit tenni, bement a községházára is tudakozódni, de ott azzal fogadták, hogy nincs meg ugyan a deres, de megvan a­­ tolvaja ! — Csakugyan megvan ? Ki az hát, a zsivány lelkét! — No, hát kicsoda, ki lehetne más, mint. . . Csillag Gyuri, a kend bojtárja ! — Ki meri azt mondani ? — Nem mi mondjuk, maga mondja Csűri Máté, maga hiresztelte el faluszerte. Tudja márt azt min­denki. — De honnan is legénykedhetne ? Igaz után nem szerez egy csikósbojtár annyit, hogy minden ál­dott vasárnapra jusson kocsmának, cigánynak ! — Majd elhallgat kend is ! Mit tátogatja a szá­ját, mint a harcsa ? Kisbiró létére igy rágódni a más becsületjén! Nem röstelli kend magát? — Már pedig akármit is mond, Márton gazda, úgy áll az ! Igazmondás nem emberszólás . . . Osztán beszélhet kend akár annyit, mint a pecsovics-követ a választás előtt, hozzák majd már a kedves Gyuriját vason. Az ám. Értté mentek! — Na, azt meg nem éritek! — szól kitörő ke­serűséggel a csikós­ gazda. — Azt meg nem éritek!— ismétli még egyszer és lovára kapva elvágtat. »Majd teszek én arról», mormogá magában egyre s ment a merre legegyenesebb : a tiszai gáton. A Tisza-hajlatnál, a hol a füzes és a benne fel­verődő bozót egész erdőt képez, a part meredélyén egy fiatal leányt lát meg , hosszú haját lebontva, piros kendőjét messze dobva bámul a vízbe, mintha csak a saját szépségét szemlélte volna a víz tükörében.Vajjon ki lehet ? De ez a leány a kezeit tördeli, siró szemeit törülgeti, majd leborul a térdére, imádkozik . . . Az a leány nem jót akar! Márton gazdának volt annyi magához való esze, hogy nem kiáltott rá. Jobb is azt nem tenni, mert arra aztán, ha semmi baja sincs is, csakugyan menten bele­ugrik az ilyen gyönge szívű asszonynépség. Hanem a lovát egy fűz­fához kötve, szépen, lassan, mint a­hogy az akaratos csikóhoz szokott az ilyen kipróbált öreg csikós, a háta mögé került, aztán egyszerre átölelte. Meg volt fogva. A lány felsikoltott s rémülten nézett vissza mentőjére. — A Csűri Máté lánya!..., Teruska, Teruska, mit akartál tenni ? — Ereszszen, ereszszen el engem Marci bácsi! Úgyis hiába minden. Elölöm magamat, ha ma nem, hát holnap. Ereszszen el! — De hát mi bajod van neked lányom ? — Mi bajom van ? Oh, Marci bácsi, azt csak én tudom, meg a jó isten ! — Azért mondd el nekem, hogy én is hadd tud­jam. Hátha éppen az én öreg eszem által kívánt raj­tad segíteni a jó isten ? — Nem, azt úgysem mondhatom el, csak ereszszen el Marci bácsi! . . . Ezt úgy sem élem túl. Megöl a fájdalom, megöl a szégyen! — Micsoda szégyen ? micsoda fájdalom ? Csak nem a miatt a bolond deres ló miatt, a­melyik az éjjel eltévelyedett ? — Eltévelyedett? Ugy­e, hogy csak »eltévelye­dett« ! Nem úgy lopták el ? Nem Gyuri lopta el ?! — U-u-úgy ?! Hát neked is ez a bajod ? — mondá szomorú mosolylyal az öreg csikós. — Hát te is szereted Gyurit ? A leánynak egyszerre mind arcába szaladt a vér. — Hát honnan hallotta ezt, Marci bácsi ? — Honnan ? hát hiszen te mondtad magad, csak..az imént. — Én?Én nem mondtam! — No, ne is tagadd. Jobban cselekszel, ha ne­kem most itt mindent megvallasz tövéről-hegyére! Ugy­e, hogy szereted Gyurit, régen szereted, nagyon szereted. Mikor aztán az apád azzal jött haza, hogy Gyuri ma éjjel lovat lopott, hogy őt ezért vasra vereti, börtönbe csukatja, ezt te nagyon szívedre vetted . . . Szegény kis­lányom, no ne zokogj úgy! — úgy, úgy, egészen úgy volt. Még rosszabbul is volt! Mert maga az apám híresztelte ezt faluszerte. Oh! Majd megszakadt a szívem ! . . — No, ne sírj úgy, édes szolgám! . . . De hát mit gondolsz, mi oka lehetett az apádnak, Gyurit ilyen gonosz gyanúba keverni a világ előtt ? Hiszen neki arra mi oka sem volt. . . . — Nem volt ? Dehogy is nem volt! Tegnapelőtt összeszólalkoztak édes­anyámmal. Édes­apám előho­zakodott a szüret felől, hogy az új borra ezt a lányt is — már­mint engem — férjhez kellene adni. Leg­jobb lenne, azt mondja, a gazdag fel végi Nádas Má­tyás fiához. — Ahhoz a félszeműhöz, ahhoz a görbe lábához ? azt mondja rá az anyám. — Ahhoz ám, ahoz, nem is ahoz a jött-ment csikós legényhez, ahoz a cselédhez, azért a hegyes bajuszáért, meg azért a cifra csikós­ tarisnyájáért! — Erre aztán én is köz­beszóltam, nem állhattam meg, hogy: akármilyen sze­gény, de becsületes legény az; nem bankóhoz megyek én férjhez, hanem ahoz, a­kit igazán szeretek. Erre aztán az apám olyan csúfondárosan nevetett a sze­mem közé, hogy még most is a fülembe cseng. — »Szegény, de becsületes! igy mondtad ?« azt mondja. »Én tudom, micsoda ember az, mert három vásáron is betyáros ember hitében emlegették a kupecek előt­tem. Az is lesz belőle: lókötő! A csikós, mind betyár!« (Vége köv.) Antonia házassága. (Francia elbeszélés.) irta A. Dreyfus. — Antonia, a Délassements-Lyriques-től ? — Bizonynyal. — A Rivesaltes Gaston egykori kedvese ? — Ugyanaz. — A kinek Flambardet-vel gyöngéd viszonya volt s szakított vele a kis Marsalinért ? — Tökéletesen. — Hát Évarist nem állt-e vele barátságos lábon ? — Úgy hiszem , azonban ő szakított vele. — Ugy­e Roche-Langlevis őrgróffal is volt is­meretsége ? — Oh, az már rég volt! — És most férjhez megy ? — Egy hét múlva. — Lehetetlen! Pedig lehetséges volt, sőt több: bizonyos. Antonia egy java­ korában levő férfival, bizonyos Praberneau Ovid meluni fakereskedővel volt törvényes házasságra lépendő. Praberneau csupán akkor kereste föl Párist, ha dolgai okvetetlenül megkívánták s ilyen esetekben is mindig úgy intézte a dolgait, hogy még aznap haza térhessen. Azonban egyszer megkésett a hat órai vo­nat ; ő megéhezett s elhatározta magában, hogy Pá­­risban marad, megebédel s megnézi a »Bougivali hableány«--t,e hires művet, mely oly sok embert csalo­gatott a Délassements-Lyriques-be s melynek főbb dallamait már ismerte hallásból, mivelhogy Melunban mindenki zongorázta. Praberneau tehát elment a Délassements-be. Antonia, a szó szoros értelmében elragadta s mámorba ejtette őt. Az igaz, hogy gyönyörű volt ez a színésznő a »Bougivali hableány« virágárusnőjének a kis szere­pében. Oly szerep volt ez, melyet eleinte senki sem akart elvállalni s ő is csak azért volt hajlandó e sze­repre, hogy az előadásban részt vehessen. A »Romu­lus «-ban vallott kudarc után Antonia látni sem akarta többé Rivesaltes Gastont, mint nem akart visszatérni többé a Folies-Plastiques-be sem s igy eltökélte ma­gában, végre az operettekben kísérelni meg a szeren­cséjét ; aláírta a neki ajánlott szerződést a Délasse­­ment­-Liriques-nél. Százhúsz frank havi illeték nem sok volt ugyan, de a­mint új igazgatója megjegyezte, előjegyzésbe te­szik s később jóval több lesz a fizetése, ha magát kitünteti. Az alkalom nem késett sokáig. A­midőn először föllépett a Robida által rajzolt gyönyörű öltözékben, Antonia általános bámulat tár­gya lett. A kövér Rudolsheim, ki biztos volt abban, hogy a siker ezúttal nem marad el, dörgő hangon kiáltott egy »y»m/‘o«-t, hatalmas tapsok kíséretében.

Next