Fővárosi Lapok 1884. november (257-282. szám)

1884-11-21 / 274. szám

Péntek, 1884. november 21. 274. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik tíz, ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Domina. (Louis Ratisbonne.) Ha mondanád : »Mogorva sziklabarlang S tó mélye szép virágot rejteget !« Vészes magasból, sodró vízfenékről Azt egy szavadra elhoznám neked ! Harag napján ha távozásra kérnél, Vagy sóvárognád éltemet talán : Én útra kelnék néma fájdalommal, Vagy zsámolyodnál vérem­ ontanám. Ha vad tusát vívnék halálos ágyon, Míg csókkal más füröszti ajkadat, S te fölkacagnál: — »Mosolyogj!« — szavadra Mosolyganék, bár szívem megszakad! Bogdánfy Lajos. -----------------­ Rózsabimbó kisasszony. (Stasz.) Gyarm­­ath­y Zsigánktól. I. Hiszen éppen olyan szívesen született volna e fényes palotában, boldog szülők örömére, mint a kis rozzant ház földes szobájában, édes anyja szégyenére. De született volna bár királyi palotában, szebb akkor sem lehetne. — Szakasztott az édes anyja, — mondogatja a szegény özvegy-asszony, a ki egy évre befogadta az anyát. Olyan úri fajta kisasszony volt, egyedül jött, másnap nem távozhatott és a szegény özvegy egy hét múlva sem küldte, hiszen az istenadta olyan gyönge, más ilyen úri fajta hat hétig sem szokta elhagyni a szobát. A kisasszony egy hét múlva elhagyta, egyedül ment. A pici rózsabimbó ott maradt a szegény özvegy­nek , kapott előre egy hónapi bért s egy cuclira valót; minden hónap elején ennyit fog kapni, csak ápolja jól. Ha az ember ilyen földhözragadt, mit tegyen ? Jól lesz az a néhány forint, megmenti a napszámtól. És a gyermek után látott: minden embernek mutogat­ta, hogy milyen szép a »rózsabimbó«, most már csak így nevezi, mig az anyja visszatér s megkeresztelik. De az anya éppen úgy nem jött, mint a pénz sem jött. — Ha napszámba nem mehetek ettől a gyer­mektől, mind a ketten éhen veszünk! Zsörtölődött az özvegy. Egyre erősebbé lett a panasza, a végén felke­reste az elöljáróságot, hogy vegyék le már a nyakáról azt a terhet, vagy fizessenek valami tartásdijt, mert különben kiteszi a gyermeket az utca közepére. Az elöljáróság aztán sem tett semmit és az özvegy-asszony sem tette ki a gyermeket az utca közepére. Zsémbelt tovább és fonnyadt arca mélyebb redőket vert. — Hogy megnyomorítottam magamat, én iste­nem, hogy megnyomorítottam! — sohajtozott, mikor valaki hallotta ; lehet, hogy akkor is sohajtozott, mi­kor senki sem hallotta, a­mit azonban azért nem le­het egész bizonyosan tudni, mert a pici leányka rend­kívül szerette a ráncos arcú anyókát, pedig az ilyen öntudatlan parányiságok ugyancsak tisztába vannak azzal, hogy ki szereti őket, vagy ki haragszik rájuk. — Na még egy hétig tartom s ha addig sem igazítanak semmit, igazán kiteszem az utca közepére. Mielőtt a »rózsabimbó«-t az ő házába dobta volna az élet zivatara, mosással kereste kenyerét, de épp akkor tájban határozta el, hogy ezután könnyebb napszám után néz és nem is ment mosni, hiában hív­ták. Egy nap azonban így szólt: — Kitátotta a csizmám a száját, vargát kíván, már csak elmegyek egy napra mosni a boltosnéhoz, kapok annyit, hogy jól megfoltoztassam; ha nagyon bele talál fájdulni a derekam, van elég fekete nadály az erdészetben, majd bekötöm azzal éjszakára. A »rózsabimbó« ekkor éppen egy éves volt, bájos angyal­arccal s olyan gömbölyű tagokkal, mint a Murillo kicsi krisztusa. Az özvegy nem hagyhatta ma­gára, korán reggel volt, fel sem zaklathatta, egy kendőt borított rá, úgy ölelte magához, hogy aludjék tovább. A boltosoknál már főtt az udivar közepén egy nagy üstben a víz : legyen forró, mikorra a mosó asz­­szony jő, ne vesztegesse az időt hiába. Az özvegy le­tette a »rózsabimbó«-t a szín alá egy csomó apró for­gácsra ; a szín sarkánál egy nagy tő patyolat-rózsa­­bokor diszlett, az is tele volt rózsabimbóval, az eresz alatt sok fecskefészek, abban meg kicsi fecskék várták a reggelit torkig nyitott sárga szegélyű csőrrel. A »rózsabimbó» pedig aludt tovább csöndesen. Az öz­vegy­asszony munkához látott: a kora reggeli levegő­ben úgy párolgott körülte a forró víz, mint ha ruhája meggyuladt volna. Valami egy óra múlva a boltosné maga hozta ki a kávét a mosóasszonynak: e nagy fi­gyelem talán nem is annyira onnan eredt, hogy Kati asszony szépen más, mint inkább azért, hogy meg akar­ta kímélni a konyhában való trécseléstől, mert ha az ember nem ügyel, ezek a népek csak lopják az időt. E hasznos szempontból kiindulva, a mosó teknőhöz támaszkodik s úgy tisztelte meg társaságával, mig az asszony reggelizett. Az eresz alatt, a forgács között megmozdult valami: a rózsabimbó szétkapálta magáról a rongyos kendőt, fel­állt, egyet nyújtózkodott, egyet nevetett: gyönyörű kis testét parányi ingecske fedte, egy arasz­nyi az egész, de olyan fehér mint a hó; gyönyörű karjai, nyaka és lábacskái fedetlenül rózsaszínes fehér­ségben tündöklenek , valóságos rózsaszirom az egész gyerek. Égszín szeme fénylő és nedves az alvástól, fe­kete szempillái hosszú árnyat vetnek arcára, aranyos szikfürtei, mint az összekuszált selyemszálak, borítják kis fejét. Oh, ha ezt az alvástól kipirult üdeséget, e kis angyali teremtést igy látná az édes­anyja, lehetet­len volna, hogy e gyereken kívül más egyébbre is,­­­ a világ szájára gondoljon! Ingadozik, pici lábát szúrja a forgácsszilánk, karjait szét­tárja, keresi az egyen­súlyt, aztán félős nevetéssel szánja magát a nagy útra, az első járásra. Éppen úgy imbolyog, mint testvérei a patyolat-rózsabokros. Az özvegy felé tart, nagy útjá­ban egy kis tócsához ér, szappanlétől buborékozó óce­ánhoz, de már nincs hatalmában a megállás, neki ront és sírva fakad; az özvegy felfogja, nyirkos köté­nyével megtörölgeti sáros talpacskáit és víztől fodro­­sított kezével oda tartja a »rózsabimbó« ajkához félig ivott kávéspoharát. A négy kis tejfog megkoccan a pohár szélén és a kávé pár perc alatt eltűnik. A bol­tosné megszólal: — No, hát jár már a rózsabimbó ? Látja Kati asszony, most éppen könnyen hozzá­juthatna egy pár cipőcskéhez. Az uram hozta tegnap a vásárról, ter­mészetesen, hogy nem jó, semmit sem lehet rábízni; ha eljő ezen kívül még háromszor mosni, oda­adom a »rózsabimbó«-nak; nem nézem, hogy a cipő többet ér ennél a négy napszámnál, meg is bízom az ígéretébe, mert szeretem a mosását, előre oda adom, ha kívánja. — Eöl kellene engem akkor akasztani! Hogy az ő cipőjéért mossak, mikor az én csizmám ron­gyos ? Hát éppen kötözni való bolondnak néz enge­­met a tensasszony ? Egész nap morgolódott az özvegy, hogy őt ne nézze senki bolondnak, addig volt ahogy volt, de to­vább nem tűr, holnap a napja, mikor igazán túlad ezen a porontyon! Este a boltosné kivitte a mosásbérét. — Itt a pénz, Kató asszony. Kató asszony eltolta magától. — Na, hol van hát az a kis cipő ? És másnap a »rózsabimbó« fényes cipőcskével tapicskolt a fényes tócsákban. .. Még­is csak többet szerezhet az ember a mo­sásával, mint a gyomlálással, — mondogatja az öz­vegy­asszony, pedig ugyancsak nem tetszik meg rajta a szerzés, olyan szegény, mint az ágról szakadt. De annál csinosabb a »rózsabimbó«. — Hát csak nem járathatja az ember úgy, mint egy cigány gyermeket, mikor az anyja kisasszony , de azért még sem vagyok bolond, hogy tovább tűrjem! Ha az elöljáróság nem segít rajtam, senki sem ad semmit, hát lássák, mi­lesz, most már igazán nem tréfálok többet, szentül elhatároztam, mit cselekszem. Hajnalban, még a hol­napi hajnalon, mikor a bivalycsordát hajtják, kite­szem az utca közepére, ki én! Ezt éppen akkor mondta a szomszédoknak, mi­kor a »rózsabimbó« kitipegett az utcára és egy meg­riasztott csikó elfutott mellette: -- Jézus Mária! Miért is tartják itt szóval az embert, hogy észre se vegye. Jaj, milyen szerencsét­lenség történhetett volna! Hát ugye megijedtél, kicsi rózsabimbó ? Keblére szorítja a gyermeket, még meg is csókol­ná, ha észre nem venné, hogy oda figyelnek és nevetik. Bizony kár az ilyenen úgy megijedni, hozzá kell már ehhez szokni, de mikor így hozzá simul a »rózsa­bimbó«, kis karjával átfogva nyakát, még­sem meri tovább mondani, de érthető jelekkel magyarázza, hogy oda az utca közepére fogja tenni, a­hol majd csak el­gázolják. A szomszédok pedig sehogy sem akarnak elrémülni e nagy kegyetlenség fölött. A »rózsabimbó« már négy éves és az özvegy nem tudja képzelni, hogy mit szerethetnek úgy rajta az emberek ? Nem lehet tudni, hogy a gyermek taka­ros, csinos ruházatáért vagy azért a rejtett suttogásért, melyet mindig az vesz legelébb észre, a­ki előtt titko­lóznak, a fejecskéjébe vett valami homályos fogalmat a kisasszonyságról s ezentúl, ha valaki azt kérdezte, hogy hívják, mindig igy felelt: — Rózsabimbó kisasszony. Ez a név aztán rajta is maradt, senki sem szólí­totta máskép. Különben nem sokat törődtek vele, na­gyon természetesnek találták, hogy az özvegy tartsa napszámlából, azt még természetesebbnek, hogy amiatt zúgolódjék. Néha akad egy-egy olyan ember is — igaz hogy ez a legritkább példányok közé tartozik — a­ki szívére veszi a mások baját. Akadt végre Kató asszonynak is ilyen embere. Mégis csak segíteni kellene valahogy ezen a szegény özvegyen, s utána járt a dolognak. Különben is a titok olyan valami, hogy még akkor is kiderül, ha nem keresik, hát még ha utánajárnak? Tehát az a kisasszony, ki egy éjjelre szállást kért az özvegytől, Kolozsvárról egy háztulajdonosnak volt a leánya. A rideg, szívtelen ember leányáról sem akar hallani, képzelni lehet, hogy unokáját mint óhajtja? Ha meglátja, tudom megszereti, el sem is bocsátja, — gondolja az emberbarát, — de a nagy­apa törvényt vár. A városi tanács összeül: törvényt lát, az ítélet meg van hozva, a feleket előhívják. A háztulajdonos bedülleszkedik s majd nyársra szúrja szemével a tanácsos urakat. Az özvegy-asszony is be­lép nagy vontatva, a »rózsabimbó« a ruhájába ka­paszkodott s úgy kukucskál onnan az urak felé. — Jer közelebb, kis leányom — szól egy ősz úr a zöld asztal mellől. A gyermek rátekint, mosolyog és hozzá fut. — Milyen gyönyörű gyermek! — s megsimítja aranyos haját. — Hogy hívnak gyermekem ? — Rózsabimbó kisasszonynak. — Rózsambimbó kisasszony? — Nevettek az urak. Az ősz férfi magához vonja a gyermeket. — Valóban rózsabimbó vagy te, szegény kicsike. No, nézz oda kis rózsabimbó, ez a nagyatyád, tudod, a mamád apja. . . . — Azé? —kérdi a gyermek pici ujjával az özvegyre mutatva. — A másik mamádé, rózsabimbó. Ha te nagy­atyádhoz megysz, ott megtanítanak mindenre, iskolába járhatsz, no, ugy­e akarsz oda menni ? A gyermek kinyújtja kövér kis kacsáját, az ősz ur­kabátján megfog egy gombot, fejét mint egy kis madár félre hajtja s azzal az ő bájos gyermeki vigsá­­gával az ősz férfi szemébe néz s e közben azt mondja: — Inkább magához megyek. — Éppen olyan, mint az édes anyja, — dörmögi a nagyapa, és arca még ridegebb lesz, s nyers hangon szól a »rózsabim­bóhoz« : — Jer ide, igy ni, most már hallgass rám, maga is meghallhatja ott az ajtóban! Ha most minden nyá­vogás nélkül eljössz velem, magammal viszlek, de értsd meg jól, máskor nem kellesz. Azt pedig ne higyje senki, hogy tőlem pénzt csikar ki, egy fillért sem kap­tok, értitek? Az egyik tanácsbeli oda­súg a másiknak: — A kecske sem menne a vásárra! Nem ám! Nem is sejti az öreg Zsugori, hogy mennyit kell fizetnie tartásdíj fejében. Vajjon melyik lesz jobban meglepetve, ő-e vagy az a szegény özvegy ? A nagyapa folytatja: — Ebben a pillanatban hajlandó vagyok magam­mal vinni, máskor nem kellesz; szólj hát, mit akarsz? A gyermek az ajtó felé néz, az özvegy szemébe. — Érted, vagy most tüstént jössz, vagy soha sem kellesz! — Úgy hát, — szól az özvegy leguggolva és karját szét­tárja. A másik pillanatban a »rózsabimbó kisasszony« ott piheg a mellén, nyakát átfogja, ráncos arcát csó­kokkal borítja. — Na tőlem ugyan egy krajcárt se várjatok! — Hát nem is kívánhatom a pénzedet is, az unokádat is, — motyogja magában az özvegy. A tanács urak pedig jót nevetnek e jeleneten, olyan jót, hogy némelyikének még a könye is kicsordul.

Next