Fővárosi Lapok 1884. november (257-282. szám)
1884-11-21 / 274. szám
Péntek, 1884. november 21. 274. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik tíz, ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Domina. (Louis Ratisbonne.) Ha mondanád : »Mogorva sziklabarlang S tó mélye szép virágot rejteget !« Vészes magasból, sodró vízfenékről Azt egy szavadra elhoznám neked ! Harag napján ha távozásra kérnél, Vagy sóvárognád éltemet talán : Én útra kelnék néma fájdalommal, Vagy zsámolyodnál vérem ontanám. Ha vad tusát vívnék halálos ágyon, Míg csókkal más füröszti ajkadat, S te fölkacagnál: — »Mosolyogj!« — szavadra Mosolyganék, bár szívem megszakad! Bogdánfy Lajos. ----------------- Rózsabimbó kisasszony. (Stasz.) Gyarmathy Zsigánktól. I. Hiszen éppen olyan szívesen született volna e fényes palotában, boldog szülők örömére, mint a kis rozzant ház földes szobájában, édes anyja szégyenére. De született volna bár királyi palotában, szebb akkor sem lehetne. — Szakasztott az édes anyja, — mondogatja a szegény özvegy-asszony, a ki egy évre befogadta az anyát. Olyan úri fajta kisasszony volt, egyedül jött, másnap nem távozhatott és a szegény özvegy egy hét múlva sem küldte, hiszen az istenadta olyan gyönge, más ilyen úri fajta hat hétig sem szokta elhagyni a szobát. A kisasszony egy hét múlva elhagyta, egyedül ment. A pici rózsabimbó ott maradt a szegény özvegynek , kapott előre egy hónapi bért s egy cuclira valót; minden hónap elején ennyit fog kapni, csak ápolja jól. Ha az ember ilyen földhözragadt, mit tegyen ? Jól lesz az a néhány forint, megmenti a napszámtól. És a gyermek után látott: minden embernek mutogatta, hogy milyen szép a »rózsabimbó«, most már csak így nevezi, mig az anyja visszatér s megkeresztelik. De az anya éppen úgy nem jött, mint a pénz sem jött. — Ha napszámba nem mehetek ettől a gyermektől, mind a ketten éhen veszünk! Zsörtölődött az özvegy. Egyre erősebbé lett a panasza, a végén felkereste az elöljáróságot, hogy vegyék le már a nyakáról azt a terhet, vagy fizessenek valami tartásdijt, mert különben kiteszi a gyermeket az utca közepére. Az elöljáróság aztán sem tett semmit és az özvegy-asszony sem tette ki a gyermeket az utca közepére. Zsémbelt tovább és fonnyadt arca mélyebb redőket vert. — Hogy megnyomorítottam magamat, én istenem, hogy megnyomorítottam! — sohajtozott, mikor valaki hallotta ; lehet, hogy akkor is sohajtozott, mikor senki sem hallotta, amit azonban azért nem lehet egész bizonyosan tudni, mert a pici leányka rendkívül szerette a ráncos arcú anyókát, pedig az ilyen öntudatlan parányiságok ugyancsak tisztába vannak azzal, hogy ki szereti őket, vagy ki haragszik rájuk. — Na még egy hétig tartom s ha addig sem igazítanak semmit, igazán kiteszem az utca közepére. Mielőtt a »rózsabimbó«-t az ő házába dobta volna az élet zivatara, mosással kereste kenyerét, de épp akkor tájban határozta el, hogy ezután könnyebb napszám után néz és nem is ment mosni, hiában hívták. Egy nap azonban így szólt: — Kitátotta a csizmám a száját, vargát kíván, már csak elmegyek egy napra mosni a boltosnéhoz, kapok annyit, hogy jól megfoltoztassam; ha nagyon bele talál fájdulni a derekam, van elég fekete nadály az erdészetben, majd bekötöm azzal éjszakára. A »rózsabimbó« ekkor éppen egy éves volt, bájos angyalarccal s olyan gömbölyű tagokkal, mint a Murillo kicsi krisztusa. Az özvegy nem hagyhatta magára, korán reggel volt, fel sem zaklathatta, egy kendőt borított rá, úgy ölelte magához, hogy aludjék tovább. A boltosoknál már főtt az udivar közepén egy nagy üstben a víz : legyen forró, mikorra a mosó aszszony jő, ne vesztegesse az időt hiába. Az özvegy letette a »rózsabimbó«-t a szín alá egy csomó apró forgácsra ; a szín sarkánál egy nagy tő patyolat-rózsabokor diszlett, az is tele volt rózsabimbóval, az eresz alatt sok fecskefészek, abban meg kicsi fecskék várták a reggelit torkig nyitott sárga szegélyű csőrrel. A »rózsabimbó» pedig aludt tovább csöndesen. Az özvegyasszony munkához látott: a kora reggeli levegőben úgy párolgott körülte a forró víz, mint ha ruhája meggyuladt volna. Valami egy óra múlva a boltosné maga hozta ki a kávét a mosóasszonynak: e nagy figyelem talán nem is annyira onnan eredt, hogy Kati asszony szépen más, mint inkább azért, hogy meg akarta kímélni a konyhában való trécseléstől, mert ha az ember nem ügyel, ezek a népek csak lopják az időt. E hasznos szempontból kiindulva, a mosó teknőhöz támaszkodik s úgy tisztelte meg társaságával, mig az asszony reggelizett. Az eresz alatt, a forgács között megmozdult valami: a rózsabimbó szétkapálta magáról a rongyos kendőt, felállt, egyet nyújtózkodott, egyet nevetett: gyönyörű kis testét parányi ingecske fedte, egy arasznyi az egész, de olyan fehér mint a hó; gyönyörű karjai, nyaka és lábacskái fedetlenül rózsaszínes fehérségben tündöklenek , valóságos rózsaszirom az egész gyerek. Égszín szeme fénylő és nedves az alvástól, fekete szempillái hosszú árnyat vetnek arcára, aranyos szikfürtei, mint az összekuszált selyemszálak, borítják kis fejét. Oh, ha ezt az alvástól kipirult üdeséget, e kis angyali teremtést igy látná az édesanyja, lehetetlen volna, hogy e gyereken kívül más egyébbre is, a világ szájára gondoljon! Ingadozik, pici lábát szúrja a forgácsszilánk, karjait széttárja, keresi az egyensúlyt, aztán félős nevetéssel szánja magát a nagy útra, az első járásra. Éppen úgy imbolyog, mint testvérei a patyolat-rózsabokros. Az özvegy felé tart, nagy útjában egy kis tócsához ér, szappanlétől buborékozó óceánhoz, de már nincs hatalmában a megállás, neki ront és sírva fakad; az özvegy felfogja, nyirkos kötényével megtörölgeti sáros talpacskáit és víztől fodrosított kezével oda tartja a »rózsabimbó« ajkához félig ivott kávéspoharát. A négy kis tejfog megkoccan a pohár szélén és a kávé pár perc alatt eltűnik. A boltosné megszólal: — No, hát jár már a rózsabimbó ? Látja Kati asszony, most éppen könnyen hozzájuthatna egy pár cipőcskéhez. Az uram hozta tegnap a vásárról, természetesen, hogy nem jó, semmit sem lehet rábízni; ha eljő ezen kívül még háromszor mosni, odaadom a »rózsabimbó«-nak; nem nézem, hogy a cipő többet ér ennél a négy napszámnál, meg is bízom az ígéretébe, mert szeretem a mosását, előre oda adom, ha kívánja. — Eöl kellene engem akkor akasztani! Hogy az ő cipőjéért mossak, mikor az én csizmám rongyos ? Hát éppen kötözni való bolondnak néz engemet a tensasszony ? Egész nap morgolódott az özvegy, hogy őt ne nézze senki bolondnak, addig volt ahogy volt, de tovább nem tűr, holnap a napja, mikor igazán túlad ezen a porontyon! Este a boltosné kivitte a mosásbérét. — Itt a pénz, Kató asszony. Kató asszony eltolta magától. — Na, hol van hát az a kis cipő ? És másnap a »rózsabimbó« fényes cipőcskével tapicskolt a fényes tócsákban. .. Mégis csak többet szerezhet az ember a mosásával, mint a gyomlálással, — mondogatja az özvegyasszony, pedig ugyancsak nem tetszik meg rajta a szerzés, olyan szegény, mint az ágról szakadt. De annál csinosabb a »rózsabimbó«. — Hát csak nem járathatja az ember úgy, mint egy cigány gyermeket, mikor az anyja kisasszony , de azért még sem vagyok bolond, hogy tovább tűrjem! Ha az elöljáróság nem segít rajtam, senki sem ad semmit, hát lássák, milesz, most már igazán nem tréfálok többet, szentül elhatároztam, mit cselekszem. Hajnalban, még a holnapi hajnalon, mikor a bivalycsordát hajtják, kiteszem az utca közepére, ki én! Ezt éppen akkor mondta a szomszédoknak, mikor a »rózsabimbó« kitipegett az utcára és egy megriasztott csikó elfutott mellette: -- Jézus Mária! Miért is tartják itt szóval az embert, hogy észre se vegye. Jaj, milyen szerencsétlenség történhetett volna! Hát ugye megijedtél, kicsi rózsabimbó ? Keblére szorítja a gyermeket, még meg is csókolná, ha észre nem venné, hogy oda figyelnek és nevetik. Bizony kár az ilyenen úgy megijedni, hozzá kell már ehhez szokni, de mikor így hozzá simul a »rózsabimbó«, kis karjával átfogva nyakát, mégsem meri tovább mondani, de érthető jelekkel magyarázza, hogy oda az utca közepére fogja tenni, ahol majd csak elgázolják. A szomszédok pedig sehogy sem akarnak elrémülni e nagy kegyetlenség fölött. A »rózsabimbó« már négy éves és az özvegy nem tudja képzelni, hogy mit szerethetnek úgy rajta az emberek ? Nem lehet tudni, hogy a gyermek takaros, csinos ruházatáért vagy azért a rejtett suttogásért, melyet mindig az vesz legelébb észre, aki előtt titkolóznak, a fejecskéjébe vett valami homályos fogalmat a kisasszonyságról s ezentúl, ha valaki azt kérdezte, hogy hívják, mindig igy felelt: — Rózsabimbó kisasszony. Ez a név aztán rajta is maradt, senki sem szólította máskép. Különben nem sokat törődtek vele, nagyon természetesnek találták, hogy az özvegy tartsa napszámlából, azt még természetesebbnek, hogy amiatt zúgolódjék. Néha akad egy-egy olyan ember is — igaz hogy ez a legritkább példányok közé tartozik — aki szívére veszi a mások baját. Akadt végre Kató asszonynak is ilyen embere. Mégis csak segíteni kellene valahogy ezen a szegény özvegyen, s utána járt a dolognak. Különben is a titok olyan valami, hogy még akkor is kiderül, ha nem keresik, hát még ha utánajárnak? Tehát az a kisasszony, ki egy éjjelre szállást kért az özvegytől, Kolozsvárról egy háztulajdonosnak volt a leánya. A rideg, szívtelen ember leányáról sem akar hallani, képzelni lehet, hogy unokáját mint óhajtja? Ha meglátja, tudom megszereti, el sem is bocsátja, — gondolja az emberbarát, — de a nagyapa törvényt vár. A városi tanács összeül: törvényt lát, az ítélet meg van hozva, a feleket előhívják. A háztulajdonos bedülleszkedik s majd nyársra szúrja szemével a tanácsos urakat. Az özvegy-asszony is belép nagy vontatva, a »rózsabimbó« a ruhájába kapaszkodott s úgy kukucskál onnan az urak felé. — Jer közelebb, kis leányom — szól egy ősz úr a zöld asztal mellől. A gyermek rátekint, mosolyog és hozzá fut. — Milyen gyönyörű gyermek! — s megsimítja aranyos haját. — Hogy hívnak gyermekem ? — Rózsabimbó kisasszonynak. — Rózsambimbó kisasszony? — Nevettek az urak. Az ősz férfi magához vonja a gyermeket. — Valóban rózsabimbó vagy te, szegény kicsike. No, nézz oda kis rózsabimbó, ez a nagyatyád, tudod, a mamád apja. . . . — Azé? —kérdi a gyermek pici ujjával az özvegyre mutatva. — A másik mamádé, rózsabimbó. Ha te nagyatyádhoz megysz, ott megtanítanak mindenre, iskolába járhatsz, no, ugye akarsz oda menni ? A gyermek kinyújtja kövér kis kacsáját, az ősz urkabátján megfog egy gombot, fejét mint egy kis madár félre hajtja s azzal az ő bájos gyermeki vigságával az ősz férfi szemébe néz s e közben azt mondja: — Inkább magához megyek. — Éppen olyan, mint az édes anyja, — dörmögi a nagyapa, és arca még ridegebb lesz, s nyers hangon szól a »rózsabimbóhoz« : — Jer ide, igy ni, most már hallgass rám, maga is meghallhatja ott az ajtóban! Ha most minden nyávogás nélkül eljössz velem, magammal viszlek, de értsd meg jól, máskor nem kellesz. Azt pedig ne higyje senki, hogy tőlem pénzt csikar ki, egy fillért sem kaptok, értitek? Az egyik tanácsbeli odasúg a másiknak: — A kecske sem menne a vásárra! Nem ám! Nem is sejti az öreg Zsugori, hogy mennyit kell fizetnie tartásdíj fejében. Vajjon melyik lesz jobban meglepetve, ő-e vagy az a szegény özvegy ? A nagyapa folytatja: — Ebben a pillanatban hajlandó vagyok magammal vinni, máskor nem kellesz; szólj hát, mit akarsz? A gyermek az ajtó felé néz, az özvegy szemébe. — Érted, vagy most tüstént jössz, vagy soha sem kellesz! — Úgy hát, — szól az özvegy leguggolva és karját széttárja. A másik pillanatban a »rózsabimbó kisasszony« ott piheg a mellén, nyakát átfogja, ráncos arcát csókokkal borítja. — Na tőlem ugyan egy krajcárt se várjatok! — Hát nem is kívánhatom a pénzedet is, az unokádat is, — motyogja magában az özvegy. A tanács urak pedig jót nevetnek e jeleneten, olyan jót, hogy némelyikének még a könye is kicsordul.