Fővárosi Lapok 1885. augusztus (180-205. szám)
1885-08-01 / 180. szám
nagy kérdései gyötrelmesen hatottak volna reá, mig így időt nyerhetett René csevegése mellett, ki a társalgást rögtön más térre vezette, szokott könnyedséggel csapva át egyik tárgyról a másikra. — Tudom én jól, — szólt René, — hogy önök nemsokára találkozni fognak s hogy ön oly szilárdul tartja magát, mint a szikla! Hejh, mily lakodalmat fogunk csapni! Ha visszatértünk Nápolyba, megeszszük Mergellinának valamennyi halát s megisszuk a Corona di ferro valamennyi finom italát. De mielőtt visszatérnénk ártalmatlanná kell tennünk azt az átkozott Fra Giacomot. Eleget mutatott a mi rovásunkra. Emlékszik ön az »Europa« kávéházban játszott jelenetére. E beszélgetés közben erős tusát vívott lelkében a vágy, megkönnyíteni a katonaság kutatását s a lelkiismeret némi árnyalata, mely habozóvá tette Domenicot abban, hogy Fra Giacomo menedékhelyét elárulja. Ily cselekedete által, úgy vélekedett, visszaélne Mariucciának a bizalmával. Nagyon felületes feleletet adott tehát Renének arra a kérdésre, mily utat választott Fra Giacomo. Beszélgetésüket egy bersaglieri zavarta meg, jelentve, hogy napkeltével tovább indulnak. — Talán híreket kaptak ? — kérdezte Maugis hadnagy. — Bizonynyal, — viszonzá a katona; — azt állítják, hogy Fra Giacornonak a menedékhelyét fölfedezték. Egy paraszt asszony értesített minket, kivel az előőrség találkozott. — Fogadni mernék, hogy Mariuccia volt — gondolta magában Domenico. Aztán fennhangon így szólt: — Egy szót se higyyenek abból, amit önöknek az a párnő beszélt. — Hát ismeri ön azt a nőt, — kérdezte a katona, csodálkozva, hogy egy eléggé kopott öltözetű idegen neki tanácsot ad. — Én jól tudom, hogy a Monte-Terminio vidékén lakó parasztság jó egyetértésben él önöknek az ellenségeivel. Nem árt, ha e körülményt figyelembe veszik. — Jól van,— szólt a katona gyorsan eltávozva. A két barát a táborhelyre ment, hol Mariuccia iparkodott a tiszteket meggyőzni Fra Giacomo utjának irányáról, természetesen egészen más utat jelölt ki, mint amerre Casa Selvatica fekszik. Mariuccia ott ült egy bokor tövében. A katona, ki előbb Della Portával beszélt, közölte a tisztekkel ennek véleményét. Mariuccia egyszerre gyanakodni kezdett, hogy ügye rossz fordulatot vesz s hirtelen tova akart állani. De késő volt, mert szemmel tartották. Két őr járt fel s alá jobbról-balról. Megértették vele, hogy ha távozni akarna, baj érné. — Áruló! — susogta Domeniconak, ki hátat fordított neki. Mariuccia oly állásba helyezte magát, minőt a szobrász tulajdonított az Acteon által meglepett haragos Dianának. Domenico azonban csak vállat vont. A tisztek tanácskozásának eredménye az lett, hogy az expedíció megindult tizenöt-húsz tagból állt kis csapatokban. Della Porta, neje és Maugis hadnagy az expedíció élén. Napkeltekor egy szennyes öltözetű pásztorral találkoztak, ki néhány kecskét hajtott maga előtt, melyek a sziklás talaj sovány növényzetén legelésztek. A pásztorral való találkozás, úgy látszott, sehogy sem volt Mariucciának ínyére, kivált mikor ez szóba állt a tisztekkel. — Nekem az az átkozott Fra Giacomo, — monda — egy ízben elhajtá néhány kecskémet s én megesküdtem, hogy bosszút állok rajta. Tudják-e önök, hol van ő ? Én jól tudom. Tegnap este úgy futott itt el, a mint csak bírta a lába. Mindjárt rá ismertem, noha az orráig lehúzta a kalapját. Én távolból követtem — s ime, ő ama házba ment, melyet amott látnak önök. Ott törté az éjét s még most is ott van 5. Rozzant, szegényes hajlék volt ez s tetőzetét egészen megrongálta az idő foga. Az udvarra eperfák veték rá árnyukat. A küszöbb előtt egy tyuk kapargált, s tova futott, mikor a katonák az épületet körülvették. — Itt van ő ? — kérdezte a tiszt. — Itt! — viszonzá a kalauz. Az olasz százados kivonta kardját s belépett a lakba. — Isten segélyével! — mondá s Renéhez fordulva, kérdezte: — Jön velem ? — Megyek százados úr. De a helyett hogy kardját hüvelyéből kivonta, vagy pisztolyát kezébe vette volna, egyszerű pálcával lépett be. XVIII. Kopott bör-karosszékben, mely valaha valamelyik úri nyaralónak a bútorzatát egészítette ki, vén asszony szunyókált. A tűzhelyen egy félig elhamvadt, olajfa-gyökérnek a törzse azt bizonyította, hogy ott azelőtt való este tűz volt. A helyiségeléggé tágas, de szegényes butorzatu volt: egy teknő, kenyérdagasztáshoz, pár lóca, egy kezdetleges zárral ellátott szekrény, madonna-szobor a kandalló párkányán s nehány szent kép a falon s egy sötétebb zugban tarisznya, melyet a parasztok, viseltes ruhákból készitnek, — mindez nagyon szegényes életmódot gyaníttatott. Az érkezettek által okozott zajra az öreg aszszony fölébredt. Kinyújtotta karjait, hogy megölelje — az ürességet. — Te vagy az, fiam. — Azt hiszem, e nő vak, — súgta a százados Maugis Renének. Közeledtek az ősz hajú, redős arcú anyókához, de ez nem vette őket észre s ismételte kérdését. — Te vagy, fiam ? — Nem, — viszonzá az olasz tiszt, — önnek a fia nincs itt. — Oh, szent szűz! — kiáltott föl ijedten az öreg asszony. —• tehát ki ön, a ki engem fölkeresett ? — Mi ő felségének a katonái vagyunk s önnek mitől sem kell félnie tőlünk, ha semmi sem terheli a a lelkiösmeretét; no de erről majd később. — Édes jó uraim, — kiáltott föl a vén asszony, világtalan szemét ég felé emelve, — esküszöm önöknek, hogy ártatlan vagyok; semmi sem nyomja a lelkemet; csak azt az egyet kérem, hogy fiamat adják vissza. — Hol van ő ? — Ki tudná azt?Elég bánatot okozott ő nekem. Mig a nagyapja élt, a bambino úgy dolgozott, mint tisztességes keresztyén ember; segített nekünk a szőllőmivelésben és citromtenyésztésben. De hát a nagyapja meghalt s isten elvette szemem világát. Unokám akkor elkezdett korhelykedni, rossz társaságokba keyveredett s ide hagyott engem ama rossz emberekért, a kik tőlem elvonták a szivét. Egyedül maradtam, egyesegyedül. Koronként haza tér ugyan s együtt költjük el a makarónit, aztán újra távozik. Tegnapelőtt óta mit sem hozott nekem; ez éjjel azt hittem ő tért vissza, de csalódtam. Pedig jött valaki, arról meg vagyok győződve, ha ugyan nem valamely rossz álom volt az egész. Az öreg asszony zokogásban tört ki. Föl akart kelni s távozni, nehogy valamely szerencsétlenség érje, de hová menjen? Kénytelen volt maradni s megadni magát sorsának. — Tehát, — szólt René puhatolózva, — az éjjel valaki hatolt ide be? — Bizonynyal, uram. Ez a ház nyitva áll az utasoknak, az lép be ide, a ki akar; nincsenek ebeim, a melyek hirt adjanak, tyúkjaim pedig alusznak s nem jelentik meg az érkezőket. (Folyt, köv.) ( A Shakspeare-Bacon vita. Még mindig szőnyegen forog s vitatárgy az an- I gol irodalomban az a kérdés, hogy a Shakspeare drámáit nem maga Shakspeare irta. A szárazföldön ezt mindeddig az angol különcködés egyik legszeszélyesebb bogarának tartották s bővebb tudomást nem is vettek róla. De mivel a kérdés nem nyugszik s oly férfiak is, mint Dickens, Carlyle, Palmerston lord, Emerson és Longfellow kétkedtek a Shakspeare szerzőségében , az ügy folyamáról annyival inkább érdemes tudomást venni, mivel évről-évre több erősítő adatot hoznak napfényre Shakspeare szerzősége ellen. Már vagy másfél századdal ezelőtt megpendítették azt a nézetet, hogy a ránk maradt 37 drámát Shakspeare maga aligha írhatta. E remek költői alkotások magas színvonala ugyanis nagyon távol áll az alantas körtől, melyben az ő élete lefolyt. Erről az életről kevés a biztos adat. Annyit tudunk, hogy az Avon mellett, Stratford városkában született 1564 áprilisában, mint jómódú polgár gyermeke. Az apa, különböző források szerint, mészáros, kettyűs, gabona- vagy gyapjúkereskedő volt. Vilmos nevű fia a stratfordi »királyi új iskolát« járta, de két esztendőnél alig tovább, mert már 12 éves korában búcsút vett az intézettől, hogy az üzletben atyjának segítsen. Igen ifjan nőül vett egy nála öt esztendővel idősb leányt Hathaway Annát s lett három gyermeke. Rövid idő múlva, valószínűleg 1586-ban, családját elhagyva, Londonba ment, hol — a hagyomány szerint — a Blackfriars-kolostorból átalakított színház előtt fiatal nemesek nyerges lovait őrizte. Londonba meneteléről az a hir járt, hogy Sir Thomas Lucy erdeiben vadorzáson kapták s ezért megfenyítették, mire ő a fennhéjázó ur ellen gúnyverset irt, s ez bősz dühében embereivel kerestetvén őt, Shakspeare ez elől szökött volna Londonba. Hogy e mendemonda alaptalan, azt dr. Quincey s utána többen is bebizonyították. A színháznál eleintén alantas szolgálatokat teljesíthetett, majd mindinkább emelkedve, Burbadge barátjával együtt a Blackfriars és Globeszínház igazgatója lett. Londoni tartózkodása tizennégy évnél nem terjedt tovább s ez alatt, míg idejét eleintén a megélhetés, később színigazgatói gondjai vették igénybe, írta meg 37 drámáját, szonettjeit, »Vénus és Adónisz« s »Lucrecia« című költői elbeszéléseit. Ezekből tisztességes vagyont szerezve, viszszavonult családjához Stratfordba, hol — mint a hagyomány beszéli — mértéktelen borivás miatt 1616- ban április 23-án halt meg. Semmiféle könyvgyűjteményt, kéziratot, semmiféle rendelkezést sem hagyott hátra műveinek tulajdon- vagy használati jogára nézve, pedig leginkább ezeknek köszönhette szép vagyonát. Halálakor a stratfordi lakosok egyebet sem tudtak róla, mint azt, hogy néhány költeményt irt, melyek közül legnevezetesebb saját sírverse; drámáiról mit sem hallottak. Megemlíthetjük még, hogy az ő korában, mikor a nők is annyira kitűntek műveltség és nyelvismeret dolgában, (a görög nyelvet ez időtájt Angliában senki sem ismerte jobban Gray Johannánál), a Shakspeare kedvelt leánya, Judit, még írni sem tudott. Ez nagy vonásokban, mit a legújabb kutatásokig életéről, mint biztosat, földeríthettek. Ha most ez adatokkal összevetjük a műveiben lerakott bámulatos ismereteket, azt a sokoldalú jártasságot és bölcsészeti mély felfogást a tudomány minden ágában, akkor nem csodáljuk e kérdés fölvetését : honnan merítette, mikor sajátíthatta el mindezeket ? E művekben a tudományok minden szakembere csodálni valót talál. Az eszthétikus drámai kompozícióját, alakjainak mesteri jellemrajzát, az orvos a lelkibetegségek élethű festését, az ethnográfus a népek szokásainak és gondolkozásmódjának nagy ismeretét, a történettudós a koroknak legapróbb részletekig helyes rajzát, a nyelvész a finom nyelvérzéket és mindenki e drámák írójának átalános költői lángeszét csodálja. Miként juthatott mindehhez oly életviszonyok közepett, valóban rejtélyes, homályos. S korunk, az okoskodó kétkedés kora, nem tűr homályt, titkot, hanem tisztán akar látni mindent: támadtak többen, kik nem bírták elhinni, hogy ez örök időkre szóló alkotásokat Shakspeare írta volna. Bebizonyítni azonban nem tudják, hanem csak bizonyítgatják. A kérdés nincs s talán nem is lesz eldöntve. Akik hisznek a lángelme nagy hatalmában, azok előtt nem csoda, hogy egy szegény színész is képes remekműveket alkotni. Azon, hogy Shakspeare alantas körben élt, nincs mért megütköznünk. Shakspeare egy kortársa, ki ugyanazon pályán haladt, Marlowe Kristóf, a »Faust« és »A máltai zsidó« költője is még silányabb körülmények közt élt és irt. Színész korában »egy ocsmány jelenetben« lábát törvén, e szerencsétlenség tivornyákba sülyeszté. London söpredékével, utonállók, tolvajok társaságában dorbézolt és úgy halt meg, hogy kedvese, egy hírhedt nő, lakásán vetélytársával ciódásba keveredve, ez a saját tőrével szemén keresztül agyába szúrt s őt még haldokolva is az istent káromolta és szitkok közt adta ki lelkét.« Haláláról hiteles irat maradt fenn. A deptfordi egyház halotti névsorában 1593 junius elsejéről ez áll: »Christopher Marlowe, megölte Francis Archer.« Hiába, az a kor fékevesztett, tomboló szenvedélyek kora volt, a nagy tettek és nagy bűnök, az állatias korlátoltság és a hatalmas lángész virágzásának ideje Kicsapongó, garázda életet élt ez idők valamenynyi drámaköltője, olyan írók is, mint Greene Róbert, a »Friar Bacon« szerzője, Lodge Tamás, a »Marius és Sylla« írója, Nash Tamás, a »Didó« dráma költője, kiknek művei, a szenvedélyek rajzát és kifejezési erejét tekintve, a régi angol irodalomnak szintén kiváló termékei. Az is igaz azonban, hogy Marlowe, Greene, Lodge, Nash mind egyetemen jártak, ki bakkalaureus, ki magister doktor volt, míg Shakspeare alig végzett két latin iskolát. De ebben a csodálatos korban más Folytatás a mllékeleten. 1154