Fővárosi Lapok 1885. november (265-294. szám)

1885-11-01 / 265. szám

zette őt a tánchelyiség legvilágosabb részében körül. Szivesen láttatta a mulató közönséggel, hogy egy csinos fiút s a mellett Juvigny legtekintélyesebb családja egyikének a fiát nyerhette meg táncosául. A fiatalember észrevette, hogy valamennyi szem mind 6 rá irányult s őt ez tökéletesen kihozta a sodrából. Néhány táncos, akik őt ismerték, de nem igen szivelhették, megvetőleg néztek rajta végig s lopva, gúnyosan mosolyogtak rá. Gérard egyátalában nem érezte magát e körben elemében s már kezdte megbánni meggondolatlan lépését, mikor a zenekar egyszerre az előjátékot húzta. Ugyanabban a pillanatban lépett a bársonykabátos ifjú a kis Reginához s félig gúnyosan, félig követelő hangon mondá: — Ejh, szivem királynője, megszegte-e ön csakugyan a szavát, hogy kegyét egy idegenre pazarolja ? — Nos, — szólt a leány negédesen. — Seigneulles úr most első ízben van itt s a kezdőket bátorítanunk kell. — Tudom én jól, mily előszeretettel szokta ön a kezdőket bátorítani, — viszonzá a fiatal ember hangos kacajjal, aztán levéve nemezkalapját, igy szólt a fülig piruló Gérardhoz: — Fogadja szerencsekivánatomat, uram ! — Hallgasson, neveletlen! —kiáltott föl Regina boszsisan, aztán táncosához fordulva, kérdezte, van-e már vis-a-vis-ja ? A tagadó válaszra, a szőke bajuszú ifjút visszakiáltotta. — Menjen csak, hívja föl valamelyik táncosnőt s álljon föl a sorban velünk szemközt! — Parancsára, hatalmas úrnőm! — szólt, tréfásan meghajtva magát s megfordulva szétnézett a leányok közt, csakhamar táncosnőt kerítve magának. A négyes megkezdődött. Gérard nem tudta, mit szóljon Reginához, mert az a nyelv, a melyen itt a leányokkal társalogni szoktak, tökéletesen ismeretlen volt előtte. A társalgás akadozott s a Seigneulles úr fia félig sem találta a bált oly kellemesnek, mint azt előre képzelte. Remegett a gondolattól, hogy a táncban némi ügyetlenséget talál elkövetni. Szerencséjére azonban a táncot oly lassan sejtették, hogy a gyermek is tudta volna magát ahhoz alkalmazni. Minden kör után átkarolták a táncosok táncosnőiket s körben forogtak velők. Csak a »cavalier seld« volt az egyetlen kellemetlenség, melylyel Gérard megbarátkozni nem tudott. Azt képzelte, hogy minden szem csak őt nézi, s félénken mozgott, lesütött szemmel, azt sem tudva, mit tegyen a karjaival. Hogy mennyire nem termett ő e feladatra, arról csak akkor volt igazán tisztában, mikor szemközt levő táncosát, a bársonykabátost dolgozni látta. A fiatalember egy pár magas ugrással kezdte, miközben tenyerét a feje fölött összecsapta s olyannak látszott magasan tartott karjaival, mint egy óriási rovar, mely a csápjaival hadonázik. Egyszerre elcsöndesedett, lassan mozgott Gerard előtt föl s alá s köszöntés helyett kalapjával hátrafelé csapott, a két táncosnőnek csókokat szórt az ujjaival, majd kezet nyújtott s az egész tánc egy nagy körfordulással végződött. Gérard csak bámult. — Kicsoda ez a fiatal úriember ? — kérdezte Reginától. — Hiszen ő az ön szomszédja, az iskolatanácsosnak a fia. Esh no, fogadni mernék, hogy ön jobban ismeri az ő nővérét, a szép Ladeyrard Helént. — Nem, én csak most jöttem haza Nancyból és senkit se ismerek itt többé. — No, majd nemsokára megismeri ön őt, — folytatta a kis Regina pajzán arccal, — mert ő ugyan sokat enged maga felől beszélni. Oh, istenem, ha az efféle szegény leányok, a minő én is vagyok, csak felényit engednének is meg magoknak, mint ez a párisi kisasszony, csaknem megköveznék őket. — Valóban ? — És oly szép volna ő ? — No, az Ízlés dolga, — viszonzá Regina fitymáló hangon ; — némelyek egészen belébolondulnak, mert nagy szeme van s azt egyre meresztgeti, mintha az egész világot el akarná vele nyelni, és hosszú, fürtös hajat visel, melyet a vállán enged lecsüngeni. Én ugyan a fejemet sem fordítanám félre, hogy rá nézhessek, de hát a férfiak oly balgák ! A záradékul szolgáló galopp hirtelen megszakította a társalgást. Gérard, ki némileg újra visszanyerte a bátorságát, táncosnőjét derékon ragadta s éppen mint a többi, sziláján rohant vele végig a tánctéren. Az efféle tánc nagyon tetszett neki. Egész büszkén, mint a ki dolgát sikerrel végezte, éppen újra elől akarta kezdeni, midőn egy fölkiáltás ama pádról, a honnan Reginát táncra vezette, arra ösztönözte őt, hogy visszaforduljon. Egyik barátnője Reginának, épp akkor mutatta derekán a Gérard keztyűjének öt ujja nyomát, mely a fehér ruhán fekete lenyomatban látszott. (Folyt. köv.) Hazai irodalom, művészet. * Gyöngyösi ismeretlen művei. Nagy fontosságú irodalomtörténeti fölfedezést tett jeles történetbavárunk, Nagy Iván. Egy XVII. századi kódex birtokába jutott, mely Gyöngyösi István eredeti kéziratának látszik s költői munkákat tartalmaz, melyek egy jegyzés bizonyítása szerint, Gyöngyösi versei. A Reményiászon kívül a kódex négy másik darabja eddig nemcsak kiadatlan, hanem teljesen ismeretlen. Címeik szerint a következők: »Mors és Bacchus egymással való viaskodásáról«, »Azsó vitézeknek tüköre«, »Naymódi« s ami a legérdekesebb: egy alexandrinusokban írt színjáték. E fölfedezés fontosságát emeli, hogy annak a költőnek munkásságát fogja teljesebb világításba helyezni, ki századunk elejéig a legkiválóbb költőnknek tartatott s kétségkívül a legnagyobb és legtartósabb hatást gyakorolta költészetünk fejlődésére. Gvadányi irta nagy elődjének halála után több mint félszázaddal: »Drága uj poéta uraimék, megengedi kegyelmetek azzal, hogy miólta a magyar haza áll, még oly magyar poétát e világra anya nem szült, mint néhai Gyöngyösi István ur, t. n. Gömör vármegyének viccispánja vala.« Nagy Iván Beöthy Zsoltot kérte föl, ki a magyar dráma legrégibb emlékeivel egy nagy tanulmányban foglalkozott, hogy az általa kiadandó új Göngyösi-kötethez irodalomtörténeti bevezetést írjon. * Pázmány Péter egy ismeretlen arcképe. A történelmi társulat Dörre Tivadar rajzolót Felső- Magyarországra a »Történelmi életrajzok« számára különböző felvételek végett küldte ki. Ez útjában számos Pázmány-ereklyét fedezett fel, melyek közt legérdekesebb Pázmánynak egy eddig teljesen ismeretlen arcképe, 1633-ból. Sokkal jobb, hivebb és szebb az eddigieknél. A nagy polemikus lelkének egész erélye tükröződik az arcon, melyet a »Történelmi életrajzok« legközelebbi füzete rézkarcolatban fog közölni. * Az akadémiában az első osztály jövő héten kivételesen nem hétfőn, hanem kedden, november 3-án délután öt órakor tartja ülését. Tárgyai: »Palaestina ismeretének haladása az utolsó három évtizedben«, Goldziher Ignáctól és »A homéroszi Demeter-himnusz,« Ábel Jenőtől. * Színházi játékrend. A nemzeti színházban november 2-án »A Daniseffek,« 3-án »Ármány és szerelem,« 4-én »Fromont és Risler,« 5-én »Phaedra« és »Barátságból,« 6-án új betanulással először »Segliére kisasszony,« 7-én ugyanez, 8-án »A fekete gyémántok.« —Az operaházban: 3-án »Észak csillaga,« 4-én »Giaconda,« 5-én »A varázsfuvola,« 7-én »A troubadour,« 8-án »Hamlet.« — A várszinházban: 2-án »Orpheus,« 3-án »Váljunk el,« 5-én »Villemer marquis.« — A népszinházban: 2-án »Tündérlak Magyarhonban,« 3-án »Rip van Winkle,« 4-én »Orpheus,« 5-én »Az ördög pilulái,« 6-án »A vöröshajú,« 7-én »Az ördög pilulái.« * »Budapesti Szemle.« (k.) Gyulai Pál e kitűnő folyóiratának novemberi füzete fekszik előttünk. Van benne olvasni mit, érdekes és tartalmas közlemények »Bártfay László és neje« címmel Ágoston József ismerteti a Bártfayné albumát, melybe a régi közélet oly nagyjai s jelesei írtak emléksorokat, mint Vörösmarty, b. Wesselényi Miklós, Deák Ferenc, Szemere Pál, Klauzál Gábor, Lukács Móric, (ezé az utolsó, 1852-ből.) Deák Ferenc 1839 márc. 31-dikén ezt irta: »Tiszta öntudat, nyugtató önérzet s a nemeslelküek rokon érzelmei legszebb, legbiztosabb támaszok a sorsnak bármely csapásai ellen.« Toldy Ferenc egykor elmondta, hogy a Bártfay-párnál hosszú időn át mily érdekes irói kör szokott volt összegyűlni. Valóságos irodalmi szalon volt az. Bártfay (irói nevén Vándorfi) nagyrabecsült titkára volt a gr. Károlyi családnak s neje magas műveltségű hölgy, kihez Kazinczy Ferenc is tiszteletteljes leveleket irt. A »Szemle« jelenlegi cikke jellemző emlékekben vet világot e kitűnő párra és fényes nevű környezetére. Mika Sándor befejezi »Banke világtörténelmé«ről irt jeles tanulmányát, melyben helyes felfogással világos, formás előadás párosul. A regényeket kedvelők magvas cikket kapnak »a régi és új regényről« szóló dolgozatban, melyet J Lisebrand Károly irt s Góbi Imre mutat be. A dolgozat címe lehetne — mint az első pont mondja: — »miért oly mulattatók a régi regények s miért oly unalmasak az újak?« De a mulattató szó nagyon relatív, a dolgozat tehát inkább is a régi és új regény különbözőségét fejtegeti a kiválóbb példányokban. A régiekben — úgymond — több volt a művészet, mert íróik természetesebben éreztek, gondolkoztak és szemléltek. Barnáth István :Birtokjog és birtokviszonyok Nagybritanniában és Írországban« című dolgozata c . füzetben ér véget. E közlemény ír- és Skótországot tárgyalja. Megismerteti az ottani földbirtokviszonyok mai rendszerének kifejlődését, a reformokért most is folyó küzdelmekkel együtt. Tanulságos munka, mely az időszerűség érdekével is bir. Pálffy Albert, társadalmi viszonyokat festő új regényét, »Ne hallja hírét az anyjának«, szintén e füzetben fejezi be. Mind cselekvényére, mind elbeszélő hangjára és stíljére nézve e jeles régibb novellistánk értékes művei közé tartozik. Múlt és jövő címmel olvassuk a Csiky Gergely drámai allegóriáját is, melyet az újra fölépített aradi színház október elsei megnyitásakor adtak elő. Már kompozíciójánál fogva is fölülemelkedik az ünnepi prológok frázisos színvonalán. Egy sebesült honvéd, ki »már csak halni jó,«kezdi az allegóriát, melybe bele van szőve a szabadságharc bukása, a hősök kivégzése, a csüggedés, majd a magyar nyelv géniuszának buzdítása s előáll a költő, zengeri dalait s a színésznő megtestesitni a költő jósálmait, mignem »beteljesül az ihlett lelkek álma s jelenné lesz a sejtett szép jövő.« Vörösmarty hátrahagyott irataiból saját műveire irt öt epigrammot (1833-ból) olvasunk s egy 1830-ban »Öröm és bú cimü következő kis verset: Az öröm édes bor, keserű a fájdalom és bú, Annak az ég, ennek barna hazája pokol. Kettő közt a ki él, a bolygó földön az ember, A sorsnak kezeiből issza keverve borát.« A »Szózat« költőjének e versei eddigelé ismeretlenek voltak. »A gazdasági congressus és az agrármozgalom« című cikk sok figyelemreméltót foglal magában. A kongresszusra azt mondja, hogy első eset ez arra, hogy egyedül törvényhozásilag s a kormány vezetése mellett megvalósítható célokra hazánkfiai külföldi polgárokkal léptek szövetségbe. A magyar agráriusok hibájának pedig azt állítja, hogy keveset ígérhetnek és sokat követelnek hazánk lakosaitól, de még az európai többi államoktól is. Helyes bírálatot olvasunk e füzetben De Gubernatis Magyarországról írt művéről. A bíráló előre bocsátja, hogy hazánkat régebben is számos hírneves külföldi látogatta meg, kik írtak is Magyarországról, mint a keresztes háborúk alatt Hersfeldi Lambert s Freisingeni Ottó püspök, a 17-dik században René Descartes, a múlt században Lessing és Montesquieu, kik azonban csak Pozsonyban voltak, Arndt híres költő s Nikolai berlini könyvkereskedő, de legjobb rajzokat hazánkról az angolok írtak, a 17-dik században Brown orvos, a 18-dikban Towerson s a 19-dikben Paget és Patterson. Gubernatis legújabban járult a sorhoz, ki — a bíráló szerint — jobban cselekedett volna, ha csak leveleket és nem könyvet ír hazánkról. Mert hat hét alatt nem ismerte meg jól viszonyainkat és sem társadalmunkról, sem politikánkról nincs kellően tájékozva. Tiszta képet tehát nem adhat, Petőfiről azt állítja, hogy műveiből is látszik szerb eredete. A Szent István arcképében oláh típust lát. Azt állítja, hogy nincs magyar konyha. Vörösmartyt »elegáns és finom költő«-nek mondja, az izgékony Trefortot nyugodt magatartásának. Pauler, szerinte, nem tett egyebet, mint hogy az egyetemi tanároknak megadta a nagyságos címet. A Wohl testvérekről azt írja, hogy »álmaik nagyszerűek és költőiek.« Továbbá jósolja, hogy húsz év múlva csak egy millió magyar fog élni, a többi zsidó lesz. Tisza Kálmánnak tanácsolja, hogy hívja meg kabinetjébe Szilágyi Dezsőt és Irányi Dánielt. Az író jó indulattal van a magyar iránt, de könyve nem ismerhető el hazánk tükrének. »Szatmár mint helynév« címmel Pesty Frigyes felszólalást közöl a füzet végén. Román történetírók ugyanis azt állítják, hogy a Szatmár név, mely szerintük a »satu maré« (nagy falu) szókból ered, arra mutat, hogy ott a 10-dik században is már oláhok laktak. Pesty Frigyes, erre azt feleli, hogy Szatmár távolról sem jelent nagy falut, hanem épp olyan személynév, mint Szabolcs, Torda, Zaránd, Doboka. S ezt történeti okmányok adataival alaposan bebizonyítja.