Fővárosi Lapok 1886. november (303-331. szám)

1886-11-17 / 318. szám

■MH Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere :1. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre....................................8 frt. Nezgedévre ...... 4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerda, 1886. november 17. 318. szám. Huszonharmadik évfolyam. " --------------------------------­Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere,. * Athenaeum-épület) küldendők. ÍHHHÉÍÍHBtíÖl6Í6HIÍ688ÍítiSw^áÍÍÉÉfciisÉllBÉ6Í^SÉ6 Pestmegye régi urai. (Fáy András kiadatlan emlékirataiból.) — Utolsó közlés — Majthényi Károly. Királyi tanácsos, különben pedig egyike a leg­­együgyübb, korlátoltabb eszű, tanulatlanabb és cyni­­kusabb embereknek, kiket valaha ismertem; egyéb­­ként szives és jó ember volt. Gazdasága folytatására képtelen lévén, neje (Dacsó-leány) vitte azt, hanya­gul és rosszul, miért is a tanácsos, szép és jövedel­­mes vagyonától alig tudott megélni, végre csőd alá is jutott. Kétszer ment ki ellene megyei küldöttség a gyermekek által kért sequestrum megvizsgálása s elhatározása végett, sikertelenül, mert a házi fiskáli­­lisok, kik szedték rossz gazdálkodása mellett az epret, mindig találtak ürügyet az elhalasztásra.Végre Mérey Lászlóval én küldettem ki ezen sequestrum tárgyában. Szigorúan fogván a dolgot, megvizsgáltunk mindent, s végre a gazdasági fölszerelés megvizsgálására ke­rült a dolog. Majthényi élénkbe hajtatta juhnyáját, épen reggelink bevégzése után. A nyájban egy szobá­ban nevekedett kos volt, mely igen kezes lévén, meg­hagyta magát fogni és simogatni. Én mindenkor ál­latbarát lévén, a kezemben a reggelitől maradt ka­lácsdarabból nyújtottam a kosnak, s ez által, mig a juhok szemléje tartott, igen megbarátkoztam vele. — Most, — úgy mond Majthényi a juhásznak, — hajtsd elő a második nyájat is. A juhász elhajtotta a már látott nyájat s ne­gyedóra múlva elő a másodikat is. — Bizony derék nyáj ez is! — mond Adonyi főszolgabíró; s hajlók valánk helyeselni javallását, a mint az én barátságos kosom, észrevevén engemet, kiválik a nyájból s kalács reményében újra hozzám simul. Azonnal tisztán állt előttem az ármány. — Juhász ! — szólitam ezt elő; szóljon kend igazat, mert torkára forrhat, ugy­e ez nem más, mint az előbbeni nyáj ? ráismertem már e kezes kos­ról is. A juhász lesüté szemeit, s megvallá az ármá­­nyos fogást, azzal mentegetőzvén, hogy erre Hamza fiskális úrtól volt parancsolatja. Úgy találtuk, hogy Majthényi a maga cseléd­jeinek húsz s több évek óta is tartozik szegődött bé­reikkel, min azonban ezek nem igen törődtek, mert mintegy szabad lopásra szolgáltak. Az uzsorásoknak egész serege lépett fel ellene követelésekkel, minél­fogva a passivum majd félmillióra rúgott. Az évi jö­vedelmet mintegy harminc ezerre tehettük. E szerint a sequestrumot szükségesnek véleményezvén, a megye azt elrendelte. A tanácsos engemet kért ki sequestri curatornak (zárgondnok), mit­ én azonban el nem vál­lalván, Kovacsóczy László, egy eperszedéshez jól értő, neveztetett ki annak. Majthényinak legkedvesebb barátja s kártyás társa Stettner hatvani prépost volt, egy finom, tréfás s kissé ármányos férfiú, ki gyakran egész héten át tartózkodott Majthényi házánál Versegen, s rendesen elnyerte minden pénzét a tanácsosnak. Ennek neje, ismervén férje kártyás kedvtelését, csaknem az egye­­düilit, de egyszersmind ügyetlenségét is, csak kis összegnek erejéig, apró pénzben adta ki neki kártya­pénzeit. Ha visztet játszottak s Majthényi hibázott, mi gyakori eset volt s ezért partnerje által korholta­­tott, azt szokta volt felelni elég okosan: — Ivótázzátok le, majd nem hibázok! Egykor szintén keményen korholták hibás játé­káért.­­— Lassan, lassan ! — mond Majthényi, ego sum truncus familiae (én vagyok a család fajankója.) Ezt felkapván Stettner, valamikor bakot ütött a tanácsos, ezt kiáltotta neki : — Certe tu es truncus familiae (bizony te vagy a család fajankója!) Egykor farsang három napján folyvást játszot­tak, s annak utolsó napján egész virradatig. Ekkor megkondult hamvazá­sa a vérségi harang. A prépost letevén a kártyát, templomba sietett, maga akarván megtenni a hamvazás szertartását. Majthényi idővár­tatva szintén a templomba ment, elfogadni a hamva­­zást. A mint e végett a prépost elébe térdelt, s az a hamut homlokára kente, ezen szavak helyett: »pul­vis fuisti, pulvis es et in pulverem redigeris« (por voltál, az vagy s azzá leszesz), e szavakat mondta neki lassan: »Stultus fuisti, stultus es etistultus ma­­nebis« (ostoba voltál, az vagy és az is maradsz!«) Majthényi összecsikoritva fogait, távozott előle, s a templomból kacagva hazajövő prépostot, adta­­tere­mtette olasszá ! — szitokkal fogadta. Egykor Vitkovits Mihály, ki Majthényinek curiális pereit vive, kiérkezvén Pestről, azon kérde­­zősködésre, mi hír Pesten ? előadta, hogy a franciák mennyire haladtak seregeikkel Olaszországban. — No már így nem jól áll a dolog! — szól Majthényi. — Még az semmi, mond a csintalan Vitkovits, ki jól ismerte Majthényi csekély tudományát, de azt mondják, a spanyolok már Madridban vannak! — Madridban ? — kiált elszörnyü­ködve Maj­thényi , úgy végünk van ! — Erre természetesen nagy kacagás támadt. — Adta ráccá! már látom hazudsz! Ugy­e nincsenek Madridban ? — Mire még növekedett a kacaj. Igen hanyag sőt piszkos öltözködésű ember volt. Utoljára alighanem akkor mosdott, mikor cse­csemő korában a bába megfürösztötte, miért is a kezei oly narancsosak voltak, hogy retket lehetett volna bennök termeszteni. Muslay István: Korlátolt eszü, kaptafás fiskális, huza­ vona tisztviselő. Szokása volt elszedni a raboknak maguk­kal vitt pénzeit oly ürügy alatt, hogy azok nekik ki­­szabaduláskor vissza fognak adatni, nehogy kikerü­lésük után a szükség újra elvetemülésre kényszerítse őket. Ezen pénzek rendesen nála vesztek, így a ra­boknak nejeiktől, rokonaiktól adományokat zsarolga­­tott ki. Ha valamely rabnak, megkent kezekkel ked- ----­ Prolog. (A kecskeméti szini saison megnyitási ünnepélyére.) Ébredjetek, ti régen álmodok, Hagyjátok el a sírok éjjelét; Lássátok itt miként hévül, lobog Egy boldogabb, a bálás nemzedék. A rónaság, a halmok és folyók, A szív és ész, a gondolat s beszéd : Dicsőítést, magasztalást susog Szent sírotokra, halhatatlanok ! Egyen kivül, ki Bankot alkotá, Nevét se tudja már a nemzedék; De él a vér s hevülve foly tovább : Egyszer ha még e nép lélekzenék ! Petur ha szólna , merre és hová; Gyógyulva látni bús Tiborc sebét! — Emlék legyen nekünk e drága nap : Jövőnk borúja hátha fényre kap ! Volt még nekünk gyászos napunk elég ; Méregpohártól voltunk betegek ; Hullott reánk zuhogva kő, szemét, 8 vihart jósoltak ádáz fellegek ; Farkas kölyök reánk vett szemét; Kész volt a sír, hogy eltemessenek : S újult erőben élünk és vagyunk. Ki győz le most, ha ép szivünk v­agyunk ? Száz év előtt a gúny se fájt talán; Minden bitang arcunkba köpködött; Morzsát nyerünk a zsarnok asztalán, Vergődve lent, élet s halál között; Felénk rúgott önhitten a kaján, Vigyorgva koldus­ életünk fölött; Ti, rég halottak, ott a sirba’ lent, Ti vívtatok, ti harcolátok ezt. Ébredjetek, ti régen álmodok ! Már int felénk a rég várt győzelem, im, szárnyra kél a pusztán a homok ; Vergődik, él, már mozdul a tetem ; Az isten arca, ime, ránk mosolyg, Jelekbe’ szól a földön és égen: Az őserő ha megvan, lesz tavasz, Mely lombokat, virágokat fakaszt. Nyit már a lomb, virágba szökken át, Arany­kalászra várhatunk hamar; Szivünk nem érzi ős gyalázatát, Már lelkesül, már gondol és akar; Megmérjük azt, mi kést adott, mi fájt, Már tudjuk azt, hogy itt e föld — magyar: Hogy értte élni, halni kell, lehet, S ez istenekre méltó tisztelet ! Oh, szép e föld ! Virága, lombja szép ! Szebb nincs, a merre jár a büszke nap. — Százszor dicsőbb, midőn élénkbe lép A szív, a szellem és szárnyakra kap, És megmutatja, hol a tiszta ég, S rólunk lehull a földi por, iszap , Minden való megszégyenülve áll, Előtted esem­ény, szárnyas ideál. Ébredjetek, ti régen álmodok, Eszményekért kik sírba mentetek : A fáklyatűz megint kigyult, lobog, Mosolyganak felénk az istenek ; Együtt legyünk e percben boldogok, Szent érzelemmel ülve ,innepet . . . S ha tán e fény t­üdére, csak árnyalak, A ciprusok együtt takarjanak. Szász Gerő. Barátságból. (Elbeszélés.) Írta Margitay Dezső. (Folytatás.) Nehány pillanatig lesütve tartotta fejét, mintha minden figyelmét az a szó margerita venné igénybe, melyet a kezében tartott s melynek fehér szirmait tépdeste. Később föltekintett;­­szőke haját melyet én annyiszor dicsértem — hátra rázta az arcából s sze­meim közé pillantva kérdezte: — És ön elfogadta barátja fölhívását ? Most, mint az ő kérője jött ? Most, most volt itt a pillanat arra a keserű gyönyörűségre, melyre reggel óta számítottam. Udvariasan hajtotam meg fejemet. — Oh, örömmel tettem ! Mert van okom remélni, hogy ebben a minőségben nem vagyok kellemetlen. Ha jól tudom , Sándor barátom nem ellenszenves ön előtt. Kabinetfényképe toilette-asztalán áll s mindig rá néz jóságos tekintetével; a »Kishercegnő fátyola« című regényét csaknem könyv nélkül tudja; az »Elégett pillangó« fölött kisírta magát ; aztán nem is új isme­­rős, hiszen a fölolvasó ülésekről már régebben is­­meri mint egyik legkedvesebb fölolvasót. Olga hirtelen, élénken elnevette magát. — Istenem, milyen pontosan van értesülve! Nemde, Sándor maga beszélte el önnek? Hm: »Sándor.« Ezt hallanom igazán keserű gyönyör volt! — Igen, maga Sándor. Ő pedig öntől nyerte az értesítést. — Emlékszem. De mégis kissé nagyon gyors­nak találom elhatározását. Nem vártam volna ilyen rögtön. — De mégis várta ! Ez azt jelenti, hogy mégis várta , számított rá, csakhogy nem ily gyorsan. Meg lehet elégedve önmagával. Amit el akart érni, ime, megtörtént. Fölálltam. (Éreztem, hogy a vér mindegyre gyorsabban kezd vágtatni ereimben; szerettem volna kint lenni az utcán, hogy magam is vágtathassak va­lamerre. Kalapom után nyúltam. Olga is föl­állott; szemeiben fény lett valami. Nem könny, se nem harag. Alkalmasint annak a ne­vetésnek az elöljáró beszéde volt, mely egy-két pil­lanat múlva »megcsendült ajkain«. — De kérem ! — szólt kezét kezemre téve. — Azt hisszem, legalább úgy mondta, hogy most, mint kérő van itt ? Szólni nem szóltam, de meg lehet, hogy meg­hajtottam magamat. — úgy kell lenni, hogy meghaj­tottam magamat. — Akkor hát ne szaladjon el válasz nélkül. Én már korábban elhatároztam magamat, hogy ha szól,­­ a kérőhöz hozzá megyek.

Next