Fővárosi Lapok 1888. július (181-211. szám)
1888-07-17 / 197. szám
nők is, kik az öreg Both Györgynek azt tanácsolták, hogy a külvárosi negyedekben keresse fiát, mert ott jár. Meglehet, hogy nem ok nélkül jár. Az öreg úr boszosan felelte, hogy az ő fia nem képes ilyesmire. — Ki tudja! — mosolygott egy vékony báró. — Imre fiam hozzám hasonlatos, — mormogta az öreg úr. — Annál inkább, monedére, fiatal korodban te is szeretted az ibolyát. — Eh! — Ka na! A Gerzson molnár felesége nem én miattam került fiatalon a föld alá, — felelte szemhunyorítva a báró, s könnyedén intett, — emlékezünk, emlékezünk. Róth György harapta az ajakát, s nem bolygatta tovább a dolgot. Tovább úgy volt, hogy egy napon aztán teljes szakadás következett be. Both Imre röviden, nyersen kijelentette, hogy terhére van a főváros, s nem tűri tovább a dolgai után való lealázó kémkedést. Hagyjanak neki békét. Ha nem akar emberi arcot látni, arra meg van a súlyos oka: minek leskelődnek utána ? Immár hát nem fognak többet, falura vonul. Szakít mindenkivel és csendes ember lesz. Az öreg úr méregbe jött e heves beszédre, s szó nélkül, búcsúzás nélkül hagyta menni. A húga sem búcsúzott. Kern bánta. Tőle tehetnek, amit akarnak. Szerethetik is, gyűlölhetik is. Összepakolt és elutazott. Most aztán itt van. Azzal az elhatározással jött, hogy innen soha többé ki nem mozdul és dolgozni fog, mint egy közönséges paraszt. Ide bizonyára senki sem fog utána jönni, mert bizonyosra várják, hogy ő térül megtévelyedett birka gyanánt vissza. Mivelhogy az merő őrültségnek tetszik előttük, hogy a Both urak közül valaki elevenen temesse magát falura s úgy éljen máról-holnapra mint egy nyárspolgár, ki semmit sem lát abból az örömökkel tele való nagy világból, mely érte is van. A fiatal ember fölbigyesztette njakát és vállat vont. — Mit tudjátok ti ? (Folyt. köv.) Brimen Klára. (Francia elbeszélés.) Irta Louis Létang. (Folytatás.) — Csitt! föl ne ébresszétek, mert alszik. Nem engedem, hogy ma este megöleljétek. Az orvos komolyan kiadta parancsait s én ügyelek arra, hogy azokhoz mindenki szigorúan alkalmazkodjék. Jöttek gyorsan a kis szalonba ! Látjátok, mennyire égek a vágytól, titeket mennél elébb megölelni s a nyakatokba ugrani. Itt nem merem ezt tenni, mert ez zajjal jár !. . S mind a kettőt kézen fogva, ellenállhatatlan kedves nyájassággal vezette az említett helyiségbe. Ott aztán egész órán át nem győzött eléggé gyönyörködni Antonina fölött; rendkívül örvendett, hogy nővérét ismét láthatja s csókok, ölelkezések és kérdezősködések egymást érték s vége-hossza nem volt a csevegésnek. Hektor csak hallgatta a két nővért s koronkint jóízűen nevetett egy-egy bohókás ötlet fölött. Ő most is oly hévvel látszott szeretni nejét, mint az első napokban. — Tudod-e, édesem, hogy én téged még szebbnek talállak most, — szólt a csevegő Klára. — Kissé talán bágyadt, halavány vagy, de ez csakhamar elmúlik . .. Hiába, a hosszú utazás sok törődéssel, fáradtsággal jár ... Ami engem illet, én szeretnék örökké utazni, a bolygó élet szerfölött gyönyörködtetne. Én fáradhatatlan utazó lennék! . . . De hiszen, mit beszélek én most magamról? A fődolog, titeket jól elhelyezni, hogy a szükséges nyugalmat élvezhessétek. Volt rá gondom, hogy mindent rendben találjatok a ti kis palotátokban. A szegény keresztpapának igen jó ötlete támadt, mint tapasztalni fogjátok. Ő leromboltatta azt a nagy, csúnya falat, mely a két házat elválasztotta s gyönyörű rácskerítéssel pótoltatta, mely egyátalában nem veszi el a kilátást! .. . Mondhatom neked, hogy ez gyönyörű! ... Ti tökéletesen otthon lesztek s mi még sem leszünk egymástól elválasztva! Egy nehéz föladatnak szerencsés megoldása ez!. .. Most pedig be kell néznem a keresztpapa szobájába, ki azóta talán már föl is ébredt. Az orvos lelkemre kötötte, hogy óvjam őt minden fölindulástól. És ő oly boldog lesz, ha láthat titeket, de épen azért, s mivel a nagy öröm megárthatna neki, elő kell őt készítenem eme találkozásra. Hat órakor várunk rátok. Egy percet se késetek azontúl! Ami a keresztapát illeti, ő már annyira jobban van, hogy egy hét alatt talpra állhat. . .Oh, és mennyit összecsevegek én!. .Meneküljetek előlem, meneküljetek! Aztán kikisérve a fiatal párt az előcsarnokig, sógora előtt komoly ünnepiességgel meghajtotta magát s még egyszer megcsókolva nővérét, madárkönynyedséggel szökdécselt vissza. — Tehát hat órakor! Ne feledjétek! — kiáltott vissza az ajtóból. Hektor bámulva szemlélte ezt az életeleven, vidor, fürge leányt s midőn aztán a bágyadt, egykedvű Antoninára fordította a szemét, elégületlenül vonta össze a szemöldökét. XIV. A gutaütés első ízben ritkán szokott halálos lenni. Bizonyos mértékben nyomasztólag hat a szervekre. De ha a baj elvonult, őrizkedni kell annak visszaidézésétől s a legszigorúbb életrendet szükséges követni, a bajnak jellegéhez képest, főleg olyanoknak, akiknek szervei lassan és nehezen működnek. — Nos, — mondta Brimeu gróf az orvosának, a ki őt a fentebbiekre figyelmeztette, — bennem megvan a kellő erély, pontosan teljesíteni az ön utasításait. Bármily lomha és sütű is a vérem, mégis csak Briteu-vér ez s óhajtom, hogy ez ismét felfrisüljön ! Hiszen őseim is elég bajnak és betegségnek voltak kitéve s mégis föl-fölüdültek. Pedig menynyi harcot, háborút éltek át! Mi elcsenevészedett, elkorcsosult ivadékok, ugyanoly betegségekben halunk meg, mint akármelyik szatócs! — Ejh! — szólt az orvos nevetve, — hiszen ez csak haladásra, egyenlőségre mutat........De, bárminő halállal végződjék életünk, a fődolog, hogy mennél tovább nyújtsuk ezt. — Nálam ez nem szükséges! Én legfölebb másfél évet vagy két évet óhajtok még élni, hogy legkedvesebb hivatásomnak eleget tehessek. Hiszi-e ön, hogy még két évig élhetek ? — Akár tizet, sőt húszat is, ha ön engedelmes, és tanácsom szerint fog élni. — Ebben az esetben maga a megtestesült engedelmesség leszek. Pedig hát az orvos rendeletei eléggé szigorúak voltak. Párist oda kellett a grófnak hagynia s a vidékre térnie vissza, mindamellett, hogy még a hideg tél uralgott; sok mozgás volt neki rendelve, mindennap nagy sétákat kellett végeznie, aludnia pedig keveset ; nem ennie egyebet bizonyos meghatározott ételeknél s nem innia mást, mint erősítő gyógyszereket. Hosszas és fájdalmas vezeklés ! Brimey gróf úgy gondolkozott, hogy Klárát Párisban hagyja a nővérénél s egyedül tér vissza Morvilliersbe. De a leányka hallani sem akart erről. Határozottan kinyilatkoztatta, hogy ő bizony Antal keresztpapát soha sem hagyja egyedül abban a szörnyű remeteségben. Először is, a keresztpapa halálra unná magát, ha ő ott nem lenne körében, hogy kissé megnevettesse, társul szegődjék mellé hosszas kényszersétáiban. De még Klára a grófot igen jól ismerte, magában nem volt bátorsága az orvosságot elnyelni s az eléje szabott életrendet se követte volna. Szándékosan vagy akaratlanul felét is elfeledte volna az utasításoknak. Klárának ott kellett lennie, hogy pontosan ellenőrizhesse az orvos rendeleteinek végrehajtását. — Különben is, — tévé utána — Párisban én a kalandos életű bujdosó, a francia, kuruc és lengyel ezredes, II. Rákóczi Ferenc fejedelem főlovászmestere. Kosztolányi Jávorka Ádám is a jaroslavi bujdosó tanyán húnyt el, az 1747-ik év augusztus hava 19-én, s az ottani Sz. János egyházának közepén, hű barátja, számkivettetett társa Krucsay István koporsója mellett aluszsza örök álmait, piheni örök nyugodalmát sokat hányatott, sok viszontagsággal teljes, de mindig dicsőséges élete után. A Rákóczi- és gr. Forgách-archivumok dúsgazdag kincsei közt kutató történetbúvárok immár tudhatják: hova, merre forduljon hálás tekintetek, e tudományos kincsestárak megmentőjének hamvai felé. Érdekes adat a halotti anyakönyv iktatványából megtudnunk azt is Jávorka végnapjairól s halála körülményeiről, hogy miután betegségét érezte, Ilyvóba ment valami jeles orvossal tanácskozni, és onnét nem Skoljéra, hanem Jaroslauba tért vissza »causa curandi suae sanitatis«. Vagyis néhai gróf Csáky Krisztina és gróf Bercsényi Miklós egykori hiv ápolónője, a jószivű öreg Kajdacsy Péterné gyöngéd kezeitől várt, tőle keresett ő is ápolást, súlyosodó betegségében. Azonban a Lembergbe s viszszautazás fáradalmai annyira megviselték a beteg embert, hogy Jaraszlóra érkezése után három napra már kiszenvedett. Bizonyára az ott lakozott »régi magyar asszonyok« egyikének, Mikes Kelemen Zsuzsikájának, vagy Kajdacsynénak gondozó kezei fogták be a haldokló kuruc vitéz elhomályosodó szemeit ; ők tették tetemeit koporsóba, s ők siratták el régi barátjukat a gyász-exequiákon, Szt.János templomában, a többi hontalanokkal együtt. Figyelemreméltó Jávorka halotti iktatványában annak kegyeletes, méltó kiemelése is az idegen egyházi férfiú részéről, hogy »Vir in antea bellicosus, multarum linguarum homo expers.« Jávorka Ádám ugyanis magyarul, latinul, németül, tótul, lengyelül, oroszul, törökül és franciául, tehát nyolc nyelven beszélt és e nyelvek legtöbbjét irta is. Nevezetes, hogy közelgő halálát előre, már 1746 őszszel megérte, noha még a következő év elején is teljes egésségnek örvendett. Ugyanis Skólyáról 1746 november 8-dikán gr. Forgách Ferenchez intézett levelében nyugtalan sejtelemtől űzetve sürgeti Forgách által gr. Aspremontot a Rákóczi-levéltár kézhezvétele iránt: »Nem volna magának kárára ha egy hiv szolgáját beküldené hozzám, mig életben tanálkozom.« Valóban, Jávorka Ádám halála e sorok kelte után előbb következett be, mint eddig véltük. Viszont Krucsay István tovább élt, mint abból a tényből föltehettük, hogy a gr. Forgách-levéltárnak a családhoz visszajuttatásába 1746—47-ben ő már nem folyt be, és e műveletet egyedül Jávorka intézte. Most már tudjuk, hogy ezt nem Krucsaynak korábbi elhúnyta, hanem 80 éven fölüli aggkorának terhei, továbbá ama körülmény okozta, hogy ő ekkor már teljesen visszavonulva, kolostorban várta élete végét. Szerzetessé ugyan be nem öltözött, csak — mint ama korban számos elagott világi ember, — beköltözött állandó lakóúl a konvent épületébe, hol fizetésért jó gondviselést, hű ápolást talált, tudományos érdekű társalgásban s csendes, áhitatos, kegyes élet malasztjaiban részesült öreg napjaira, — a mi Krucsay szelíd jellemével nagyon összeillő volt. A még hátralevő két halotti bejegyzés, a melyről meg kell emlékeznem, gr. Bercsényinéről s Kajdacsynéról szól. Jávorka egy 1746. szeptember 11-iki levelének azon szavaiból, hogy ő gr. Forgáchot Jaraszlón »az régi, ottan lakozó magyar asszonyokkal« szívesen elvárja, mi azt a következtetést vontuk ki, hogy e »régi magyar asszonyok« nem mások valának, mint gr. Bercsényi Miklós flodostóban elvett harmadik neje, illetőleg özvegye, ns.Kőszeghy Zsuzsanna és özv. Kajdacsyné. Az előbbi gr. Bercsényinének született gr. Csáky Krisztinának első udvarhölgye, a Bercsényi-ház régi barátnéja, kit férjéről »óbesterné«-nek is neveztek a Bercsényiék udvarában. A kik tehát midőn Bercsényi elhúnyta után 1726-ban elköltöztek Rodostóból, Lengyelországba, nevezetesen Jaraszlóba telepedtek le. Ez csak kombináció volt részünkről, de, hogy teljességgel nem alap nélküli, mutatja az 1750 március 21-diki és az 1757 július 8-diki anyakönyvi két bejegyzés. Ezek elsejéből értesülünk, hogy a Mikes Kelemen művészi tollával oly rokonszenves alaknak, oly szeretetreméltó, áldott, kedves lénynek festett »kis Zsuzsika« valósággal Jaraszlóra települt le, öreg barátnője s cselédei kíséretében. Az ifjú özvegy grófné, Bercsényi régi hű titkárának, a versírásban is jártas Kőszeghy Pálnak volt a leánya, kit atyja halála után a gróf és grófné neveltettek föl udvarukban, s mikor 1710 végén Lengyelországba menekültek, a még nem tiz éves kis árvát magokkal vitték. Zsuzsika aztán ott cseperedett serdülővé lengyel földön a brzezáni várban, míg eladó leánynyá Törökországon, Konstantinápolyban, Rodostóban fejlődött. A rodostói szomorú bujdosótelepnek ez a kedves, vidor kedélyű lányka volt a felvidító lelke. Szegény Mikes Kelemen, a ki ugyancsak beléje szeretett, — hogy mennyit csevegett, nevetett, nyájaskodott, enyelgett naponként vele, azt emlékiratai feltárják. Azonban urának, az öreg gróf Bercsényi Miklósnak rokonszenvét is annyira bírta a kis leány, hogy midőn neje, gróf Csáky Krisztina, 1723 ápril 25-dikén jobblétre költözött, a közel 60 éves, fényes nevű, nagymultú főúr még ugyanazon évi 1442