Fővárosi Lapok 1888. július (181-211. szám)
1888-07-06 / 186. szám
Mi idéztük elő, akaratlanul bár, ama szerencsétlenségeket, melyek titeket sújtottak s nekünk kell a dolgot lehetőleg jóvá tenni. Mint látod, én itt mindent megtettem, hogy atyád emlékét tiszteletben fentarthassam; most azonban hátra van még az, hogy értted is tegyek valamit. A natal leány elhallgatott pillanatra s aztán még komolyabban, halkan kérdezte : — János, szeretsz-e még engem? — Oh, Margit! — sóhajtott János zokogásra fakadva. — A régi érzelmet táplálod-e még irántam s akarsz-e engem feleségedül ? A szegény fiatal ember mit sem szólt, de hévvel karolta át Margitot s szeme eléggé érthetőleg beszélt. — Jól van, — susogta a leányka, a fiatal ember keblére simulva. — Most már nyugodt a szivem. Jer, János, hozzuk rendbe együtt e sirt s aztán viszszatérünk a lakomba, mely a tiéd is lesz. A jegyesek a virágok közül a gyomokat kiirtva s a talajt meggereblyélve, odahagyták a temetőt s visszatértek a Planque Margit vendéglőjébe. Nemsokára aztán megtartották a lakodalmat. Hogy sokáig éltek-e s számos gyermekben lelhették-e örömüket, oly kérdések, melyek felől a kiváncsiak az anyakönyv utján tudomást szerezhetnek maguknak. Liliének mai polgársága azonban jelenleg is tud annyit a régi eseményekből, hogy ott, ahol az út Tournay és Launry közt kétfelé ágazik, a kegyelet egy kápolnát emelt, mely a hajdani két vendéglőtől egyenlő távolságra esik. A vidék népe sokáig megőrizte azt a kegyeletes szokást, hogy midőn e kis kápolna előtt elhaladt, a bejáratnál alkalmazott perselybe mindig egy-két fillért dobott, a szegények és gyámoltalanok részére. Majd, idők folytán Fives helységet a fővároshoz csatolták s a kápolnát lerontották, hogy a helyén vámházat emeljenek. Határozottan soha sem lehetett megtudni, ki emelte azt a kápolnát, némelyek a volt királyi ügyésznek tulajdonították ezt az érdemet, mások meg a Gricourt lovag özvegyének. Annyi azonban bizonyos, hogy senki sem tiltakozott, midőn a bontó csákányok a falakon a pusztítás művét végezték. Ami a néhai Planque vendéglőjét illeti: János és Margit csakhamar közakarattal elhatározták, hogy a vendéglő-üzlettel fölhagynak s bezárva a korcsmát, azontúl csak mezőgazdasággal foglalkoztak. így ért véget két vendéglős család hosszú története, melyek ivadékról-ivadékra megőrzők egymás Hazai irodalom, művészet. * Arany János hátrahagyott iratai nagybecsű gyűjteményéből, melyet Arany László rendezett sajtó alá és Ráth Mór ad ki, a második kötet első füzete jelent meg. Prózai dolgozatok vannak benne, esthetikai töredékek a népdalról, bírálatok, nyelvészeti apróságok a »Szépirodalmi Figyelő«-ből és »Nyelvőr«-ből, töredékes vázlatok a »Zrínyi és Tassó«-hoz sat. A »Levelezések« második kötetéből a 22-ik füzet főleg a Csengery Antalhoz írottakat közli. Egy-egy füzet ára 40 kr. * A szegedi dalünnep aligha megy végbe az idén. A dalegyletek, különösen a versenyezni kívánók igen csekély részvétet tanúsítottak s nem jelentkezett több harminc egyletnél 384 taggal, a versenyre pedig csupán nyolc, 230 taggal. S ennyivel bajos országos dalünnepet tartani. Debrecenben az 1882-diki dalünnepben 44 dalegylet 925 taggal vett részt s 14 egylet 402 taggal versenyzett; a miskolci 1884-dikin 48 dalegylet 900 taggal jelent meg s 15 egylet 430 taggal szállt ki a versenyre, mig a pécsi 1886-dikira 49 dalegylet ezer tagja gyűlt össze s a versenyben 17 egylet 502 taggal vett részt. Ezekhez képest a mostani jelentkezés igen megapadt. Ennélfogva a szegedi két dalegylet választmányi ülése jobbnak véli a dalünnepnek a jövő évre való halasztását, s köriratban fogja fölhívni az egyleteket, hogy egy ez ügyben összehívandó rendkívüli közgyűlés mondja ki az elhalasztást. Sajnos, hogy a dalegyletek jókedve, buzgalma így megcsappant. De mindenesetre jobb egy évvel később nagyobb mérvűleg tartani meg, mint most fél sikerrel. * Zenepróba egy dalárda előtt. A debreceni dalárda teljes számban gyűlt össze, meghallgatni Lányi Ernő ismert zeneszerző új darabjait. Lányi nagy dicsérettel nyilatkozott a dalegyletről. A zeneszerző több dalszöveget vitt magával Mátray Lajostól, melyekre zenét fog írni. A zeneköltő tiszteletére a »Komló«-ban lakoma volt, melyen Stácz Károly húzta Lányi szép nótáit. * Kossuthnak nincs drámája. Csinált a történelemben, még pedig bonyolulatban gazdagot, katasztrófában megrázót, de írni nem irt soha. A »Magyar Salon«-ban dr. Váli Béla tette meg drámaírónak, egy régi szinlap nyomán, mely szerint »Kossuth L. úr, zempléni hazafi«-tól Pozsonyban 1833 ápril 15-dikén »András és Béla« című történeti drámát adtak volna elő; de e szinlap hitelességét hogyan fogja most a »fölfedező« igazolni, midőn Kossuth maga San Pietroból, ahol jelenleg időt, következő levelet irta az őt drámaírói hírbe kevert folyóirat szerkesztőségéhez : »Csodálkozással olvastam a régi szinlapot, mely valami »András és Béla vagy korona és kard« címü színműnek magyar játékszínre alkalmazását valami Kossuth L. urnak tulajdonitá. A felvilágosítás, melyet adhatok, annyiból áll, hogy annak a jelzett színműnek alkalmazója én nem lehetek, mert én ily című színműnek még csak létezése felől sem hallottam ekkorig soha életemben. Emlékszem, hogy ifjú koromban szokásom volt, nyelvgyakorlat végett, idegen nyelven írott munkákból egyet-mást amúgy töredékesen magyarra fordítgatni s lehet, hogy e nyelvgyakorlat közben német, francia, angol színművek is kerültek kezem alá, de afelől bizonyos vagyok, hogy azoknak a magyar játékszínre alkalmazásával soha nem bíbelődtem, a közlött színlapon jelzett színműről pedig semmit sem tudok. Ha érdem, nem az én érdemem, halím, nem az én bűnöm.« * Akadémiánk egyik nesztora: dr. Török József, ez évben érte meg tanárságának negyvenedik évfordulóját. Nem jubilált, mert nem szereti a tüntető zajt, de tisztelői élénken emlékeznek tudományos érdemeiről. Már 1847-ben akadémiai pályajutalmat nyert ő »Magyarország gyógyvizei« leírásával. Debrecenben 1848-ban választák meg tanárnak s jelenleg ő az ottani főiskola legrégibb tanára. Az orvosi gyakorlat mezején is hírnevet szerzett s harminc esztendeje csak annak is, hogy akadémiánk őt rendes tagnak választotta meg. * A budai színkörben tegnap egy német bohózat került színre, melyet kár volt lefordítani. Címe: »P a p a g e n o«, ez pedig a »Varázs fuvola« madárjelmeze, melyben Koczor uram az álarcosbálba készül, még pedig mint saját cselédjeinek kísérője. Ez utóbbi körülmény kellemetlen helyzetekbe sodorja őt, féltékeny feleségét, gyermekeit, vejét sat., a közönséget pedig két órán át untatja. A darabból a tanulság, hogy nem tanácsos tisztes családapáknak szobaleányaikkal szemben a házigazdánál egyébnek lenniök s még kevésbbé tanácsos erről ily darabot írni. A cselekvény szálai ép oly erőltetve bonyolódnak össze, mint ahogy megoldódnak. Az izetlen mókák sem voltak képesek hatást előidézni a lehangolóan gyér számú közönségnél. Az előadók, helyenként jobban tanulhatták volna be szerepeiket. Közülök említhetők: Szabó, Kalmár Piroska k. a., Krecsányiné asszony. Megfeleltek Nyilassi, Tollagi, Gönczyné asszony és Litzenmayer Sz. k. a. * Lotz Károly, az első magyar falképfestő, jelenleg a pécsi dóm mellékkápolnájában működik. A falakra fest képeket Székely Bertalannal együtt. Sokszor volt panaszos felszólalás a miatt, hogy Dulánszky püspök e nagyban restaurált székesegyház festészeti munkáit André német képíróra bízta. Íme lesz ott most már magyar falkép is, mely kétségkívül a mellett fog bizonyságot tenni: mennyire kár volt az egész templomi falfestést nem Lotz Károlyra bízni. * Ráth Kör újabb kiadványaiból három fekszik előttünk. »Tóth Kálmán összes költeményei«-nek teljes, végleges kiadásából a 3-ik füzet. Ara 40 kr. »Deák Ferenc emlékezetes mondásai«-nak gyűjteményéből szintén a 3-ik füzet, az 1843—1861 években mondott beszédek, megjelent cikkek sarkalatos mondataival. A füzet ára 40 íratott. A zeneszerzők ezen ösztönszerű előszeretete annyira megy már, hogy kezdenek már olyan verseket is feldolgozni, melyek tárgyuknál fogva a választott vagy előirt zenei formában nem is alkalmazhatók. Az ok abban rejlik, hogy Petőfinek bizonyára rendkívül finom érzéke volt a zene iránt, s ennek következtében öntudatlanul olyan formát adott költeményeinek, melyek a zenésítésre kiválóan alkalmasak. Mondják, hogy Petőfi meglehetősen zongorázott, legalább ezt írja róla Orlay, ki szerint Petőfit Martiny, a kis körösi ev. suth. lelkész tanitá zongorázni. Hogy milyen fokon állott a nagy költő zenei képzettsége, azt bajos volna megállapítani; kétségbevonhatatlan tény azonban, hogy a zenét nagyon szerette, mert néhai édesatyám Huber Károly, ki akkoriban már tagja volt a nemzeti színháznak, sokszor emlegette nekem, hogy a szabadságharc előtt többször látta Petőfit a nemz. színház földszintjén, hol a második sor sarokülését foglalta el rendesen, s látható élvezettel és figyelemmel hallgatta végig az operai előadásokat. Ismeretes, hogy Petőfivel hasonló szellemű költők gyűlölték a zenét, így például Hugó Viktor, Heine, Th. Gauthier, sehogysem tudtak a zenével megbarátkozni. Hugó Viktor gyűlölte a zenét, s megbotránkozással vette tudomásul, hogy a »Le Roi s’amuse« című művére Verdi operát merészelt írni. Itt is felháborodásában olyan goromba levelet Verdinek, hogy a világhírű olasz maestro műve címét »Rigoletto«-ra változtatta, és sohasem nyúlt többé e francia lángész művei után. Auktor Hugó keresztül is vitte, hogy »Rigoletto«-t évek hosszú során át nem volt szabad színre hozni Franciaország területén. Th. Gauthier, a világhírű franca romantikus, a »legdrágább lármának« nevezte a zenét. Heine pedig annyira ment, hogy mikor megtudta azt, hogy Mendelssohn és Schubert egy pár költeményét megzenésítették, barátainak említi, hogy legközelebbi verstermészetes, hogy bizonyításra épen nem szorul, csak úgy nem, mint az, hogy a lélekismeret az emberekkel való érintkezés eredménye. Mindezt a Stendhal, Balzac, Flaubert, Taine, a Goncourtok, Lemaitre és Maupassant Párisa tanítja. S tanít egyebet is. De látva az érem egyik oldalát, nézzük a másikat is. Miben ártalmas a művész egyéniségére a társadalmi élet ? Mindenekelőtt néha a művész egyéniségét rontja meg, mert a szalonok finomult, tán túlfinomult ízlésének feláldoznak néha oly erős vonásokat, melyek a munka művészi értékét valószínűleg emelték volna. Vagy pedig ennek ellenkezőjébe esve, attól tartanak, hogy őket is a szalonbeli matadorok közé sorolják s a másik irány túlhajtásába mennek. Például az oly művészi érzékű, vagy tehetségű Haymans néhány helyen kirívó túlzását is ennek lehet felróni. Vannak aztán olyan írók, kiket a szalonok bálványozása ront meg: elvesztik fejeket s fejekkel nem egyszer művészeteket is. De hát ettől minálunk nem kell tartani. Összevetve a szalonélet előnyeit és hátrányait a művészetre és irodalomra, önkénytelenül fölmerül a kérdés: mikor szülemlik meg nálunk az az oly rég várt, oly rég remélt társadalmi élet, melynek más érdeke lesz, mint a »napi pletyka«, a toilette, kutyák és lovak kérdése. Azt hiszem, a társadalmi életet egybeforrasztóbbá, elevenebbé, életerősebbé tenné az, ha fölvenné magába mindazt az elemet, ami szellemileg szerepet visz az országban, s amelylyel együtt teremtene újabb nemzeties s azért nyugateurópai színvonalon álló művészetet, amelynek mintegy éltető talaja és védbástyája lenne. Mind az egyik, mind a másik fél csak nyerne s különösen nyerne velök a jövő Magyarországa. Justh Zsigmondsal szemben ellenséges érzületüket. Az »Éneklő kakas« úgy, mint a »Győztes kakas« eltűntek a világ színpadáról; a két hires korcsma százados küzdelmének véget vetett ama két bajnok halála, kik ama harcias szárnyasokat örökölték cég gyanánt elődeiktől. Petőfi befolyása a magyar zenére. (A s.Petőfi-Muzeum«-ból.) Az bizonyos, hogy már nagyon sokat írtak Magyarország legnépszerűbb s külföldön is legismertebb költőjéről, Petőfiről; számtalanok nagyon sokat írtak már e meteorként feltűnt lángész pályafutásáról ; többé kevésbbé hivatott életiróri hangya szorgalommal és lelkiismeretes búvárkodással iparkodtak ez örök időkre maradandó emléket hagyott élet minden egyes percéről a leplet föllebbenteni; s ha tán ez nem is sikerült mindig és mindenben a valónak megfelelően, a »Petőfi Múzeum« van hivatva a felhalmozott anyag és adatok correctiumát megállapítani. S mégis, aki Petőfi szellemével foglalkozik, még mindig fog találni egyik másik olyan vonatkozást, mely eddig megbeszélés tárgyává nem létetett, s mely ismét más oldalról világítja meg e költő műveinek befolyását. Ilyen ez a kérdés is : gyakorolt-e Petőfi befolyást a magyar zenére, kedvelte a művészetek ez ágát, s ha igen, járatos volt-e benne gyakorlatilag is? Nézetem szerint Petőfi különösen a magyar népdal fejlődésére rendkívül nagy befolyást gyakorolt; bizonyítja ezt már az a körülmény is, hogy alig van zenésítésre alkalmas költeményei közül egy is, mely nem zenésíttetett volna, sőt egy némelyikét több zeneszerző is feldolgozta zeneileg; merem állítani, hogy nincsen magyar zeneszerző, kinek figyelmét Petőfi költeményei elkerülték volna. Miben rejlik tehát annak oka, hogy épen Petőfi költeményei inspirálták leginkább nemcsak népdalíróinkat, hanem komolyabb irányú, tekintélyesebb zeneszerzőinket is kizárólag, mi az oka, hogy a zeneszerzők még most is inkább Petőfi költeményeit választják zenésítésre, annak dacára, hogy már többször zenésítve vannak, mint más költők verseit. Az orsz. magyar dalárszövetség által kihirdetett legutóbbi férfinégyes pályázat alkalmával beérkezett 32 mű közül majdnem fele Petőfi verseire .