Fővárosi Lapok 1888. július (181-211. szám)

1888-07-06 / 186. szám

Mi idéztük elő, akaratlanul bár, ama szeren­csétlenségeket, melyek titeket sújtottak s nekünk kell a dolgot lehetőleg jóvá tenni. Mint látod, én itt mindent megtettem, hogy atyád emlékét tiszteletben fentarthassam; most azonban hátra van még az, hogy értted is tegyek valamit. A natal leány elhallgatott pillanatra s aztán még komolyabban, halkan kérdezte : — János, szeretsz-e még engem? — Oh, Margit! — sóhajtott János zokogásra fakadva. — A régi érzelmet táplálod-e még irántam s akarsz-e engem feleségedül ? A szegény fiatal ember mit sem szólt, de hév­vel karolta át Margitot s szeme eléggé érthetőleg beszélt. — Jól van, — susogta a leányka, a fiatal em­ber keblére simulva. — Most már nyugodt a szivem. Jer, János, hozzuk rendbe együtt e sirt s aztán visz­­szatérünk a lakomba, mely a tiéd is lesz. A jegyesek a virágok közül a gyomokat kiirtva s a talajt meggereblyélve, odahagyták a temetőt s visszatértek a Planque Margit vendéglőjébe. Nemsokára aztán megtartották a lakodalmat. Hogy sokáig éltek-e s számos gyermekben lelhették-e örömüket, oly kérdések, melyek felől a kiváncsiak az anyakönyv utján tudomást szerezhetnek maguknak. Liliének mai polgársága azonban jelenleg is tud annyit a régi eseményekből, hogy ott, ahol az út Tournay és Launry közt kétfelé ágazik, a kegyelet egy kápolnát emelt, mely a hajdani két vendéglőtől egyenlő távolságra esik. A vidék népe sokáig megőrizte azt a kegyele­­tes szokást, hogy midőn e kis kápolna előtt elhaladt, a bejáratnál alkalmazott perselybe mindig egy-két fillért dobott, a szegények és gyámoltalanok részére. Majd, idők folytán Fives helységet a fővároshoz csa­tolták s a kápolnát lerontották, hogy a helyén vám­házat emeljenek. Határozottan soha sem lehetett megtudni, ki emelte azt a kápolnát, némelyek a volt királyi ügyésznek tulajdonították ezt az érdemet, mások meg a Gricourt lovag özvegyének. Annyi azonban bizonyos, hogy senki sem tiltakozott, midőn a bontó csákányok a falakon a pusztítás művét végezték. A­mi a néhai Planque vendéglőjét illeti: János és Margit csakhamar közakarattal elhatározták, hogy a vendéglő-üzlettel fölhagynak s bezárva a korcsmát, azontúl csak mezőgazdasággal foglal­koztak. így ért véget két vendéglős­ család hosszú tör­ténete, melyek ivadékról-ivadékra megőrzők egymás­ Hazai irodalom, művészet. * Arany János hátrahagyott iratai nagy­becsű gyűjteményéből, melyet Arany László rende­zett sajtó alá és Ráth Mór ad ki, a második kötet első füzete jelent meg. Prózai dolgozatok van­nak benne, esthetikai töredékek a népdalról, bírá­latok, nyelvészeti apróságok a »Szépirodalmi Fi­­gyelő«-ből és »Nyelvőr«-ből, töredékes vázlatok a »Zrínyi és Tassó«-hoz sat. A »Levelezések« második kötetéből a 22-ik füzet főleg a Csengery Antalhoz írottakat közli. Egy-egy füzet ára 40 kr. * A szegedi dalünnep aligha megy végbe az idén. A dalegyletek, különösen a versenyezni kívánók igen csekély részvétet tanúsítottak s nem jelentkezett több harminc egyletnél 384 taggal, a versenyre pedig csupán nyolc, 230 taggal. S ennyivel bajos országos dalünnepet tartani. Debrecenben az 1882-diki dal­ünnepben 44 dalegylet 925 taggal vett részt s 14 egylet 402 taggal versenyzett; a miskolci 1884-dikin 48 dalegylet 900 taggal jelent meg s 15 egylet 430 taggal szállt ki a versenyre, mig a pécsi 1886-dikira 49 dalegylet ezer tagja gyűlt össze s a versenyben 17 egylet 502 taggal vett részt. Ezekhez képest a mostani jelentkezés igen megapadt. Ennélfogva a szegedi két dalegylet választmányi ülése jobbnak véli a dalünnepnek a jövő évre való halasztását, s köriratban fogja fölhívni az egyleteket, hogy egy ez ügyben összehívandó rendkívüli közgyűlés mondja ki az elhalasztást. Sajnos, hogy a dalegyletek jókedve, buzgalma így megcsappant. De mindenesetre jobb egy évvel később nagyobb mérvűleg tartani meg, mint most fél sikerrel. * Zene­próba egy dalárda előtt. A debreceni dalárda teljes számban gyűlt össze, meghallgatni Lányi Ernő ismert zeneszerző új darabjait. Lányi nagy dicsérettel nyilatkozott a dalegyletről. A zene­szerző több dalszöveget vitt magával Mátray Lajos­tól, melyekre zenét fog írni. A zeneköltő tiszteletére a »Komló«-ban lakoma volt, melyen Stácz Károly húzta Lányi szép nótáit. * Kossuthnak nincs drámája. Csinált a tör­ténelemben, még pedig bonyolulatban gazdagot, ka­tasztrófában megrázót, de írni nem irt soha. A »Ma­gyar Salon«-ban dr. Váli Béla tette meg drámaíró­nak, egy régi szinlap nyomán, mely szerint »Kossuth L. úr, zempléni hazafi«-tól Pozsonyban 1833 ápril 15-dikén »András és Béla« című történeti drámát adtak volna elő; de e szinlap hitelességét hogyan fogja most a »fölfedező« igazolni, midőn Kossuth maga San­ Pietroból, a­hol jelenleg időt, következő levelet irta az őt drámaírói hírbe kevert folyóirat szerkesztőségéhez : »Csodálkozással olvastam a régi szinlapot, mely valami »András és Béla vagy korona és kard« címü színműnek magyar játékszínre alkal­mazását valami Kossuth L. urnak tulaj­donitá. A felvilágosítás, melyet adhatok, annyiból áll, hogy an­nak a jelzett színműnek alkalmazója én nem lehetek, mert én ily című színműnek még csak létezése felől sem hallottam ekkorig soha életemben. Emlékszem, hogy ifjú koromban szokásom volt, nyelvgyakorlat végett, idegen nyelven írott munkákból egyet-mást amúgy töredékesen magyarra fordítgatni s lehet, hogy e nyelvgyakorlat közben német, francia, angol színművek is kerültek kezem alá, de a­felől bizonyos vagyok, hogy azoknak a magyar játékszínre alkalma­zásával soha nem bíbelődtem, a közlött színlapon jelzett színműről pedig semmit sem tudok. Ha ér­dem, nem az én érdemem, halím­, nem az én bűnöm.« * Akadémiánk egyik nesztora: dr. Török József, ez évben érte meg tanárságának negyvene­dik évfordulóját. Nem jubilált, mert nem szereti a tüntető zajt, de tisztelői élénken emlékeznek tudo­mányos érdemeiről. Már 1847-ben akadémiai pálya­jutalmat nyert ő »Magyarország gyógyvizei« leírásá­val. Debrecenben 1848-ban választák meg tanárnak s jelenleg ő az ottani főiskola legrégibb tanára. Az orvosi gyakorlat mezején is hírnevet szerzett s har­minc esztendeje csak annak is, hogy akadémiánk őt rendes tagnak választotta meg. * A budai színkörben tegnap egy német bo­hózat került színre, melyet kár volt lefordítani. Címe: »P a p a g e n o«, ez pedig a »Varázs fuvola« madárjelmeze, melyben Koczor uram az álarcos­bálba készül, még pedig mint saját cselédjeinek kí­sérője. Ez utóbbi körülmény kellemetlen helyzetekbe sodorja őt, féltékeny feleségét, gyermekeit, vejét sat., a közönséget pedig két órán át untatja. A darabból a tanulság, hogy nem tanácsos tisztes családapák­nak szobaleányaikkal szemben a házigazdánál egyéb­nek lenniök s még kevésbbé tanácsos erről ily dara­bot írni. A cselekvény szálai ép oly erőltetve bonyo­lódnak össze, mint a­hogy megoldódnak. Az izetlen mókák sem voltak képesek hatást előidézni a lehan­golóan gyér számú közönségnél. Az előadók, helyen­ként jobban tanulhatták volna be szerepeiket. Közü­lök említhetők: Szabó, Kalmár Piroska k. a., Kre­­csányiné asszony. Megfeleltek Nyilassi, Tollagi, Gönczyné asszony és Litzenmayer Sz. k. a. * Lotz Károly, az első magyar falképfestő, jelenleg a pécsi dóm mellékkápolnájában működik. A falakra fest képeket Székely Bertalannal együtt. Sokszor volt panaszos felszólalás a miatt, hogy Du­­lánszky püspök e nagyban restaurált székes­egyház festészeti munkáit André német képíróra bízta. Íme lesz ott most már magyar falkép is, mely kétségkívül a mellett fog bizonyságot tenni: mennyire kár volt az egész templomi falfestést nem Lotz Károlyra bízni. * Ráth­ Kör újabb kiadványaiból három fekszik előttünk. »Tóth Kálmán összes köl­teménye­i«-nek teljes, végleges kiadásából a 3-ik füzet. Ara 40 kr. »Deák Ferenc emlékezetes mondásai«-nak gyűjteményéből szintén a 3-ik füzet, az 1843—1861 években mondott beszédek, megje­lent cikkek sarkalatos mondataival. A füzet ára 40 íratott. A zeneszerzők ezen ösztönszerű előszeretete annyira megy már, hogy kezdenek már olyan verseket is feldolgozni, melyek tárgyuknál fogva a választott vagy előirt zenei formában nem is alkalmazhatók. Az ok abban rejlik, hogy Petőfinek bizonyára rendkívül finom érzéke volt a zene iránt, s ennek kö­vetkeztében öntudatlanul olyan formát adott költe­ményeinek, melyek a zenésítésre kiválóan alkalmasak. Mondják, hogy Petőfi meglehetősen zongorá­zott, legalább ezt írja róla Orlay, ki szerint Petőfit Martiny, a kis körösi ev. suth. lelkész tanitá zongo­rázni. Hogy milyen fokon állott a nagy költő zenei képzettsége, azt bajos volna megállapítani; kétségbe­vonhatatlan tény azonban, hogy a zenét nagyon sze­rette, mert néhai édes­atyám Huber Károly, ki akko­riban már tagja volt a nemzeti színháznak, sokszor emlegette nekem, hogy a szabadságharc előtt több­ször látta Petőfit a nemz. színház földszintjén, hol a második sor sarokülését foglalta el rendesen, s lát­ható élvezettel és figyelemmel hallgatta végig az operai előadásokat. Ismeretes, hogy Petőfivel hasonló szellemű köl­tők gyűlölték a zenét, így például Hugó Viktor, Heine, Th. Gauthier, sehogysem tudtak a zenével megbar­átkozni. Hugó Viktor gyűlölte a zenét, s meg­botránkozással vette tudomásul, hogy a »Le Roi s’a­­muse« című művére Verdi operát merészelt írni. Itt is felháborodásában olyan goromba levelet Verdinek, hogy a világhírű olasz maestro műve címét »Rigolet­­to«-ra változtatta, és sohasem nyúlt többé e francia lángész művei után. Auktor Hugó keresztül is vitte, hogy »Rigoletto«-t évek hosszú során át nem volt szabad színre hozni Franciaország területén. Th. Gauthier, a világhírű franca romantikus, a »legdrágább lármának« nevezte a zenét. Heine pedig annyira ment, hogy mikor megtudta azt, hogy Men­delssohn és Schubert egy pár költeményét megzené­sítették, barátainak említi, hogy legközelebbi vers­természetes, hogy bizonyításra épen nem szorul, csak úgy nem, mint az, hogy a lélekismeret az emberek­kel való érintkezés eredménye. Mindezt a Stendhal, Balzac, Flaubert, Taine, a Goncourtok, Lemaitre és Maupassant Párisa tanítja. S tanít egyebet is. De látva az érem egyik oldalát, nézzük a mási­kat is. Miben ártalmas a művész egyéniségére a tár­sadalmi élet ? Mindenekelőtt néha a művész egyéniségét rontja meg, mert a szalonok finomult, tán túlfino­mult ízlésének feláldoznak néha oly erős vonásokat, melyek a munka művészi értékét valószínűleg emel­ték volna. Vagy pedig ennek ellenkezőjébe esve, attól tartanak, hogy őket is a szalonbeli matadorok közé sorolják s a másik irány túlhajtásába mennek. Pél­dául az oly művészi érzékű, vagy tehetségű Haymans néhány helyen kirívó túlzását is ennek lehet felróni. Vannak aztán olyan írók, kiket a szalonok bál­ványozása ront meg: elvesztik fejeket s fejekkel nem egyszer művészeteket is. De hát ettől minálunk nem kell tartani. Összevetve a szalonélet előnyeit és hátrányait a művészetre és irodalomra, önkénytelenül fölmerül a kérdés: mikor szülemlik meg nálunk az az oly rég várt, oly rég remélt társadalmi élet, melynek más ér­deke lesz, mint a »napi pletyka«, a toilette, kutyák és lovak kérdése. Azt hiszem, a társadalmi életet egybeforrasztóbbá, elevenebbé, életerősebbé tenné az, ha fölvenné magába mindazt az elemet, a­mi szelle­mileg szerepet visz az országban, s a­melylyel együtt teremtene újabb nemzeties s azért nyugateurópai színvonalon álló művészetet, a­melynek mintegy éltető talaja és védbástyája lenne. Mind az egyik, mind a másik fél csak nyerne s különösen nyerne velök a jövő Magyarországa. Justh Zsigmond­­sal szemben ellenséges érzületüket. Az »Éneklő kakas« úgy, mint a »Győztes kakas« eltűntek a világ színpadáról; a két hires korcsma százados küzdelmé­nek véget vetett ama két bajnok halála, kik ama harcias szárnyasokat örökölték cég gyanánt elő­deiktől. Petőfi befolyása a magyar zenére. (A s.Petőfi-Muzeum«-ból.) Az bizonyos, hogy már nagyon sokat írtak Magyarország legnépszerűbb s külföldön is legismer­tebb költőjéről, Petőfiről; számtalanok nagyon sokat írtak már e meteorként feltűnt lángész pályafutásá­ról ; többé kevésbbé hivatott életiróri hangya szorga­lommal és lelkiismeretes búvárkodással iparkodtak ez örök időkre maradandó emléket hagyott élet min­den egyes percéről a leplet föllebbenteni; s ha tán ez nem is sikerült mindig és mindenben a valónak meg­felelően, a »Petőfi Múzeum« van hivatva a felhalmo­zott anyag és adatok correctiumát megállapítani. S mégis, a­ki Petőfi szellemével foglalkozik, még mindig fog találni egyik másik olyan vonatkozást, mely eddig megbeszélés tárgyává nem létetett, s mely ismét más oldalról világítja meg e költő műveinek befolyását. Ilyen ez a kérdés is : gyakorolt-e Petőfi befolyást a magyar zenére, kedvelte a művészetek ez ágát, s ha igen, járatos volt-e benne gyakorlatilag is? Nézetem szerint Petőfi különösen a magyar nép­dal fejlődésére rendkívül nagy befolyást gyakorolt; bizonyítja ezt már az a körülmény is, hogy alig van zenésítésre alkalmas költeményei közül egy is, mely nem zenésíttetett volna, sőt egy némelyikét több zene­szerző is feldolgozta zeneileg; merem állítani, hogy nincsen magyar zeneszerző, kinek figyelmét Petőfi költeményei elkerülték volna. Miben rejlik tehát an­nak oka, hogy épen Petőfi költeményei inspirálták leginkább nemcsak népdalíróinkat, hanem komolyabb irányú, tekintélyesebb zeneszerzőinket is kizárólag, mi az oka, hogy a zeneszerzők még most is inkább Petőfi költeményeit választják zenésítésre, annak dacára, hogy már többször zenésítve vannak, mint más köl­tők verseit. Az orsz. magyar dalárszövetség által ki­hirdetett legutóbbi férfinégyes pályázat alkalmával beérkezett 32 mű közül majdnem fele Petőfi verseire .

Next