Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)
1889-04-04 / 92. szám
tói, akiknek arra nagy szükségük van. Akár a fehér kenyeret venné ki az ember azoknak a szegény fickóknak a szájából, csak azért, hogy a saját asztalát terhelje túl. Az a polgárias közmondás, hogy »minden embernek foglalkozni kell valamivel« balgaság, mint minden, ami polgári agyból származik. Ugyan mit nyerünk az által s mit nyer a társadalom ? Nem csupán a semmirekellők száma szaporodik ez által ijesztő mértékben, ama szép közmondás rovására, de hála az arany természetes vonzóerejének, szünetlenül tapasztaljuk, hogy az rendesen oly embereknél gyűl össze, akiknek arra legkevesebb szükségük van. Ha a sors felőlünk gondoskodott, csak két kötelességet kell teljesítenünk: segítni másokon s megfigyelni az életet, iparkodva azt megérteni. Ha mindenki önmagával foglalkozik, ki fog akkor másokkal foglalkozni ? És, ha senkinek sincs ideje a gondolkozásra, ki mondja meg nekünk, miért töri, roncsolja magát az egész világ ? Miksa nem akart lenni semmi s nem is lett belőle semmi. Atyja nem sokára meghalt, anyját pedig már rég elvesztve, tökéletesen szabad lett, de egyedül maradt. Szomorúságában szórakozni óhajtott s ez nem is hiányzott neki. Tanulmányozta a világot s ez neki kezdetben élvezetet nyújtott. Elég vagyona volt, hogy pénzben szükséget ne lásson. Anyja hatszázezer frankot hagyott neki, atyja pedig a La Falconniére kastélyt a hozzá tartozó földbirtokkal, mely szintén tisztességes jövedelmet biztosított neki. Értelmes, csaknem tudós lévén, fölényben érezte magát környezetével szemben, de azért a legkisebb büszkeség sem szállta meg. Három-négy évig irigylésre méltó életet folytatott: maga szabta ki magának a munkát és szórakozást, pillanatnyi szeszélye szerint. Dolgozott, de csak mint műkedvelő; foglalkozott a joggal, nemzetgazdasággal, az orvosi tudománynyal és az irodalommal, egyedüli vágya ismereteinek gyarapítása s tanulás lévén, a nélkül hogy esze ágában lett volna hasznot húzni tanulmányaiból vagy hivalkodni azokkal. Udvarolgatott is néhány nőnek, de ezek őt épen nem hozták ki a rendes kerékvágásból; sokkal bajosabb azonban barátságra tenni szert, semmint szerelemre. Tudta ő, hogy a barátság mindig elvon valamit erkölcsi egyéniségünkből, míg a szerelem, a minőt ő eddig ismert, csupán a szivet sebezheti, meg, melynek szövedéke ruganyos. Oly barát, akinek lelkünkre semmi befolyása nem volna, nem lehetne valódi barát; ellenben imádottunk lehet igen kellemes és szeretetreméltó egyéniség, a nélkül hogy vele nézeteinket, eszméinket közölnénk. Nos, Miksának sok éven át nem is volt más barátja, mint Lehallier Ferenc, kihez őt régi emlékei kötötték, de ő nem látta többé e mérnökkari hadnagggyá kinevezett egykori egyetemi pajtását. „ Kevés barátság, kevés szerelem — ez a jelszavuk azoknak, kik mint szorgalmas munkások, vagy akár mint műkedvelők el vannak foglalva. Ám, hogy jelszavukat megtarthassák, szükséges, hogy soha se találkozzanak, se oly egyénnel a ki barátságukra méltó, se olyannal, a ki szerelmükre érdemes. Pontvics Miksa pedig gyakran találkozott Talayrac Róberttel és Nives Simonával. (Folyt. köv.) jól alkalmazott citátummal a kálvinisták mennyországában. A templom misztikus félhomályából kiléptünk az utca fehér havára s bámultuk Pétervár óriási forgalmát. Vagy harmincezer szán siklik zajtalanul az utcákon végig s az embernek vigyázni kell, hogy a lovak lábai alá ne kerüljön. Pétervár a legcsöndesebb város, a lovakon nincsenek csörgők s csak néha hangzik a kocsisok szava: »birigis, birigis«, a mi annyit jelent, hogy »helyet.« Van eset rá, hogy a kocsisok nem tudván kitérni egymásnak, megtoldják a »birigis«-t egy »sue in sínnel«, ami aztán annyit jelent, hogy térj ki »kutya kölyke.« Pétervártt a cárnétól kezdve az utolsó polgárnőig mindenki szánkán jár. Vannak nagy ritkán csukott hintók is, de ezekben az ember inkább fázik, mint a nyitott szánon, mit magam is tapasztaltam. Ennek főoka a szán medvebőre, mely jó magasra felcsatolva, az alsó testet mindég melegen tartja. Az orosz közönséges bérkocsisnak az »isvozcsik«-nak pici egylovas szánkója van s kívüle csak két személy ülhet benne. Az urak jobb karjukkal átszokták derékban ölelni a mellettük ülő hölgyet, sub titulo, hogy ki ne essenek, s ezt nemcsak hogy minden hölgynek el kell tűrnie, de még meg is kell köszönni. Nehezemre esik bevallani, hogy az urak ez emberbaráti szokásuktól eltérnek, ha nejökkel vagy anyósukkal szánkóznak. A trojkák és urasági szánkók őrült sebességgel haladnak. Valóban élvezet e gyönyörű fekete orlovi ügetők futását látni. A bozontos kocsis négyszegletű bársony süvegével, kinyújtott karokkal ott ül a szánkó elején, s hogy a fellökött hó ne érje a bennülőket, a lovakról kék vagy llaszin háló csüng alá s röpül utánok. Feltűnt, hogy ez iszonyú hidegben sohasem láttam lovon pokrócot; ott áll a szegény pára minden takaró nélkül; de azért gazdája mégis vigyáz rá, s ha a hideg zúz ráfagy, egy kis seprővel leveri róla. A lovak itatására kis faépületek szolgálnak, melyek vályúkkal vannak körülvéve; a ház belsejében vizet forralnak s nehány Vindzoi’f ilr rrmrlrm mpnri + a liáli míilíirr ■pi'7'7£»l a nogény állatokat. Bizony Oroszország hideg ország, ahol ló áll az utcán, ott egész felhő képződik a párájától s láttuk, hogy még az állat is teával él. Az idegennek nem esik nehezére helyi ismeretre szert tenni Pétervártt. A város két négyszög mértfölden épült, rendkívül tágas terekkel és széles utcákkal, közök és zsákutcák nincsenek. A Néván, Neokán és kis Neokán kívül huszonegy csatorna szeli a várost, s ezeket még Nagy Péter cár ásatta a mocsaras talaj vizének levezetésére. Az orosz templomokat s a házak előtt kiszögelő vasszerkezetű száraz bejárókat leszámítva, Pétervár az uj modern világváros benyomását gyakorolja. S milyenek e város lakói ? Merjek ely kényes kérdésre felelni három heti ott időzés után ? Csak azt mondhatom el, mily benyomást gyakoroltak rám az orosz társadalom ama tagjai, kik velem érintkeztek, igaz, hogy sokan kerestek föl, az arisztokratától a nihilistáig. Az arisztokrácia mindenütt egyforman a szalon társas érintkezésének szabályai Pétervártt is csak olyanok mint Bécsben vagy Párisban. Igen nagy lábon élnek, mesés fényű ünnepélyeket adnak, szeretik a művészeteket, gyakorolják is a villásreggeli előtt lévő egyetlen szabad félórájukban. A világban élő arisztokratának igen sok a dolga s azt sem tudom, hol kezdjem e mozgalmas élet leírását: este-e, vagy reggel ? De kezdjük reggel. Reggel a világfi lefekszik, mondjuk hogy szolid ember s öt órakor már ágyában pihen, délben felkél, egy rövid óra alatt felöltözködik és most jön a művészeteknek szentelt félóra félkettőig. Reggeli után látogatások, mert aki nem tesz látogatást, az műveletlen ember; ha törik szakad, át kell a portásnak adni azokat a kis papírdarabkákat, mint a legdrágább tőke, az idő kamatjának elpazarolt forintjait. Látogatások után jégpálya vagy szánka-kirándulás, 5-től 6-ig toilette, mert elébb szabad az eszét honn felejteni, mint a frakkját, — félhétkor gyönyörű virágokkal díszített asztalon ebéd, — tizenöt ételt és húsz féle bort költsön el egy rossz gyomor fél óra alatt s az elfog-lalt száj azonkívül mulattassa a két szomszéd hölgyet, meg nem felejtkezve a háziasszonyról sem, mégpedig oly módon, hogy néha fehér fogát is mutassa, ha van, a magáét, ha nincs, a vendég fogát, de fehér legyen. Ebéd után színház, de ott sem a darab folyamát követve, hanem páholyból páholyba botorkálva, a hölgyeket mulattatni, kik mindig unatkoznak, ha csak bájaikat nem dicsérik. Azután tea soiréval, vagy soiré teával, ha még nagyobb a baj, bár van, ahol is hoppon maradt kisasszonyokat kell megtáncoltatni szűk cipőben, néha sorvadó gerinccel. No azután már mehetne aludni a szerencsétlen, ha rendez vous-ja nem lenne, de ez márgavallérhoz illik, hogy legyen. Midőn aztán reggel ötkor a komornyik levetkőzteti az élvezetek romját, az még mindig mosolyog: »Jól mulattam, nagyon jól mulattam.« Az öreg Lenhossék pedig azt mondta volna rá: »Uraim, ez egy marha munka volt.« Örömmel konstatálom, hogy Oroszországban, mint mindenütt, munkás kitűnő arisztokraták vannak, s a művészet és irodalom sok ágában találkozunk kétszerte tisztelt neveikkel. Az orosz katonaságot megbocsátható kíváncsisággal vizsgáltam. Amint már emlitem, Pétervártt van a sereg szine-java összpontosítva s valóban jó benyomást gyakorol az igazságos nézőre. Különösen föltűnt a tüzérség, mégpedig ember, fölszerelés és ló tekintetében egyaránt. Az orosz jó, fegyelmezett és kitartó katona, mint védő félelmes, mint támadó, azt hiszem lassúbb és minden bizonynyal kevésbbé intelligens a mienknél. Volt alkalmam tisztekkel társalogni. Az udvarhoz közel álló legmagasabb tisztek kitűnő műveltségűek, megnyerő modorral, de a sorezredek tisztei egyszerűbb emberek. Találkoztam ezredesekkel, kik nálunk nem lennének törzstisztek, ezredeseikkel, kik csak oroszul beszélnek és típuszai a becsületes együgyűségnek. S ha már ez így van Pétervárott, milyenek lehetnek a viszonyok az óriási birodalom messzebb vidékein. Egyébiránt meggyőződésem, hogy az oroszok velünk nem keresik a harcot. Az orosz egy lassú csöndes, lágy, nehézkes természet, jólelkű, ábrán* — 675 — Hazai irodalom, művészet. * „Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben** legújabban 81-ik füzete a Magyarországot tárgyaló rész második kötetéből tartalmaz újabb részletet. A magyar nép kitűnő ismerője, Baksay Sándor befejezi cikkét a »Magyar népszokások«-ról, magyar táncról, magyar népmulatságokról, a vásárokról, vallásosságról stb. A szöveg magyarázatául szolgálnak a Pataky László, Vágó Pál, Aggházy Gyula, Ebner Lajos és Greguss János ónjából kikerült pompás népéleti rajzok. A füzet második felében Pulszky Ferenc szól az Alföldön található régészeti emlékekről, melyekből többet (régi dombokat, kiásott emlékeket stb.) Dörre Tivadar mutat be rajzban. * Kamarai zene-estély. A Krancsevics- féle vonósnégyes társaság tegnap tartotta idei utolsó hangversenyét, melyre tekintve a künn megeredt égi csatornákat, szép számú közönség gyűlt a redoute kis termébe. A hangverseny alkalmat adott egy kedves vendég szíves üdvözlésére: az orosz Schilgel Olga k. a., e bájos fiatal zongoraművésznő vállalta el ugyanis Schumannes-dúr ötösében a zongorarészt. Már megjelenése előtt keresték a kiváncsi szemek a művész-szobában : megvan-e még lényének az az üdesége, fellépésének az a poétikus jellege, melylyel tavaly ismeretlenül és ajánlás nélkül érkezve közénk, egy csapásra meghódított mindenkit. Általános »ah« fogadta az emelvényre léptekor, ilyenformának maradt meg emlékezetünkben. Az is és nem is, mint tavaly. Szépsége, idomai fejlettebbek, fellépésében már több az öntudatosság, de ki-kitör az a majdnem naiv kedvtelés is, mely oly természetesnek lát mindent. Szinte látszik rajta, mily öröme telik abban, hogy ismét játszthat. S ez a játék amily gyakorlott a technikában, és oly erős a komplikáltabb thémákban, lágy és kifejező a pianókban csupa báj a scherzóban. Ez a zongora vezet és ki venné neki rossz néven, ha néha nagyon is erős a vezényszava. S ami e fiatal művésznőnek különösen érdemül rovandó fel, tud lelket önteni, zenésztársaiba is, magával ragadja őket. S e quartett, mely máskülönben ép nyugodt játékával vívta ki magának az elismerést, oly hévvel, szinte tűzzel játszik, hogy alig ismerünk reá. Tapsok közt érkezett, játszott és távozott Schägel Olga k. a., ki úgy hisszük, nem utólszor kereste fel fővárosunkat. A derék kamarazenészek megnyitóul Beethoven g-dur négyesével és befejezőül a Willmouth Bódog második gordonkája kíséretében játszott Schubert-féle c-dur ötössel szereztek megérdemelt elismerést. Amazt finom nuance-ozással, emezt friss vonással adták elő. * Nemzeti színházi tagok vidéken. Hevey Laura asszony, mint lapunknak Sopronból írják, hétfőn fejezte be négy estére terjedt vendégszereplését a »Sarah grófné«-ban. Úgy utolsó föllépte alkalmával, valamint a megelőző estéken (a »Bagdadi hercegnő«-ben és »Odette«-ben) sok tapsot, sok virágot és számos kihívást kapott. Tiszteletére a színpártoló- egyesület választmánya vasárnap kedélyes társasvacsorát is rendezett a kaszinó egyik termében. Helvey asszony kedden Bécsen keresztül visszautazott Budapestre. Nagy Imre, ki még egyszer sem játszott Szegeden, a végére járó saison első vendége gyanánt lerándul Aradi Gerő színtársulatához. Háromszor lép föl és fölléptei iránt nagy érdeklődés nyilvánul. Nádai Ferenc pedig Székesfehérvárra utazik, hol ma a színtársulat javára fellép a »Demimonde«-ban. G. Csillag Teréz asszony Aradon, mint Maritta a »Csók«-ban egészen elragadta a közönséget. A csók definíciója után oly taps tört ki, hogy megakadt az előadás. * Hatodik filharmóniai hangverseny. Jövő szerdán, e hó 10-én, esti fél 8-kor az operaház zenekarából alakult filharmóniai társulat, Erkel Sándor karnagy vezénylete alatt, Bach J. S. »Nagy misé«-jét (Die Hohe Messein H.- moll) magánének, orgona, ének- és zenekarra fogja először előadni a redoute, nagytermében. Hogy a halhatatlan zeneköltő nagybecsű művének méltó interpretációt biztosítsanak és hogy a budapesti előadás a tavalyi híres bécsi előadással (a bécsi zenekedvelők nagykeddi hangversenye) lehetőleg megegyező legyen, felhívták a közreműködésre a filharmonikusok Walter Gusztáv cs. és kir. kamaraénekest és leányát, Walter Minna kisasszonyt cs. és kir. udv. operaénekesnőt. A bécsi vendégeken kívül közreműködnek Fleiszig Mari k. a. operaénekesnő, Schweida Elvira k. a., Ney Dávid operaénekes, továbbá a budai zeneakadémia és az operaház teljes énekkara. * Új vígjáték Jókai Mórtól. Koszorús írónk, kinek »Keresd a szivet!« című drámája politikai tendenciái miatt nem kerülhetett színre a nemzeti színházban és kinek a »Világszép leányok« című népszínműve szintén külső okokból maradt el egyelőre a népszínházban, új darabon dolgozik. Egy régi krónikában talált valamit feljegyezve az »Aradi hősnők«-ről , e tárgyból történeti vígjátékot dolgozott ki. Nem sokára elkészül vele. Ahogy a koszorús író